szerző: MorelloVikings & Lionhearts: Amon Amarth & Machine Head 2022. október 18, Barba Negra Red Stage
Az év talán legdurvább turnécsomagja érkezik hozzánk októberben, amelyet egy keményzene rajongónak sem lehet kihagynia. A metalzene legintenzívebb koncertbandái egyesítették erőiket a Vikings & Lionhearts turné égisze alatt, vagyis közös headliner koncertet ad a viking melodikus death metal nagymestere, az Amon Amarth és az amerikai modern metal és a thrash metal mezsgyéjén húzódó nagyágyú, a Machine Head. Ráadásul nem is akárkivel érkeznek, hanem velük jön még az ex-In Flames és Dark Tranquillity zenészek egyesített erejéből keletkezett The Halo Effect.
Az Amon Amarth sűrűn járt Magyarországon a Covid időszak előtt, remélhetőleg az újrainduló koncertéletben ismét rendszeres vendégek lesznek. A svéd csapat a korai demóin még jóval nyersebb zenét játszott, az 1998-ban megjelent Once Sent From The Golden Hall albumon, illetve az azt megelőző Sorrow Throughout The Nine Worlds EP-n azonban már megjelentek azok a stílusjegyek, amelyek aztán mindvégig jellemezték az Amon Amarth-ot. Zenei koncepciójuk tehát már a kezdetek óta jelen volt, az azóta megjelent lemezeken mindössze folyamatosan csiszolták, áramvonalasították azt.
Életművükből kiugró a 2002-es Versus The World lemez, majd pedig a 2006-os With Oden On Our Side albumtól kezdve egy nagyon komoly sikertörténet indult be náluk, amelynek során kiléptek a kis klubok színpadáról a fesztiválok nagyszínpadáig, headliner pozíciójáig. 2008-as Twilight Of The Thunder God című albumuk egy kikezdhetetlen mestermű, ami gyorsan hivatkozási pont lett a műfajban. A 3 év múlva érkező Surtur Rising-ot nem övezte akkora lelkendezés a rajongók részéről, pedig jónéhány remek pillanattal rendelkezik.
A 2013-as Deceiver Of The Gods lemez még fogósabb, még dallamosabb irányba lépett tovább, és ezt a vonalat folytatták tovább az újabb albumok, a Jomsviking, a Berserker és a frissen megjelent The Great Heathen Army. Az Amon Amarth zenéjében a melodikus death metal jellegzetes motívumain túl már hasonlóan központi szerepet játszanak a klasszikus heavy metal dallamvezetései is. Vagyis az Amon Amarth úgy tartotta meg melodikus death metalos gyökereit, hogy ha egy dallamos énekkel képzelnénk el ezeket a dalokat, bármelyik heavy/power metal banda repertoárjában szerepelhetnének. Johann Hegg énekes durva hangja viszont a garancia arra, hogy az Amon Amarth megmarad a súlyos műfajnál.
Az oaklandi Machine Head napjaink egyik legsikeresebb, legnagyobbra értékelt metalbandájává lépett elő. A zenekar híres lehengerlő élő teljesítményéről, nálunk Magyarországon még 1994-ben, a Slayer-nek nyitva mutatkoztak be, a 2012-es Fezen fesztiválon is láthatók voltak, legutoljára pedig teljes estés koncertprogramokkal érkeztek, például a komplett debütalbum, a legendás Bur My Eyes eljátszásával. A csapat rengeteget változott a kezdetek óta, a zsigeri, nyers betonozások után ma már komplex dalszerkezetekkel, fülbe ragadó dallamokkal, hihetetlen technikai bravúrokkal operálnak. Egy Machine Head buli mindig a metal zene ünnepe.
A Machine Head életműből kétségkívül a Burn My Eyes a mindenki által istenített legenda, a thrash metalnak egy olyan formája, amely létfontosságú volt az USA-ban és máshol mostanság tomboló modern metal kialakulásában. Az 1991-ben alakult csapatot Robb Flynn, a Vio-lence egykori gitárosa és Adam Duce basszer alapították, bevették még Logan Mader-t gitárosnak és Tony Costanza-t dobosnak. Utóbbi helyére végül rövidesen Chris Kontos került, ez lett a Machine Head klasszikus felállása. Így készült el a Burn My Eyes lemez 1994-ben, Colin Richardson producerkedése mellett. Az album óriási siker lett, sokan ma is ezt tartják a Machine Head alapművének.
A sűrű turnézás, amely során Magyarországra is eljutottak, és a falbontó élő teljesítmény már a kezdetekben nagy rajongótábort vonzott, emellett természetesen az elvárások is nagyok voltak a folytatáshoz. A második lemez, szintén Richardson gondozása mellett 1997-ben jelent meg, a The More Things Change a debütalbum sikerét próbálta megismételni, Kontos helyett immár Dave McClain-nel a doboknál. Ha nem is lett olyan szinten alapmű, mint a Burn My Eyes, ugyancsak egy jól sikerült, bivalycsorda súlyosságú dalcsokor lett.
A problémák is kezdtek felszínre törni a zenekaron belül, Logan Mader egyre kiszámíthatatlanabb viselkedésével, aki ki is lépett, majd a Soulfly-ba távozott. Ahrue Luster érkezett a helyére, vele fejezték be a turnét. A következő albumon már érződött, hogy egy teljesen új irányt vett a csapat, az 1999-es The Burning Red egy fura, nu metalos, rap/metalos lemez lett, ami különösen tőlük valóban szokatlan, bár producerként Ross Robinson személye már jelezte, hogy itt valami egészen más fog történni.
A törzsközönségben nagy megdöbbenést keltett a korong, pláne a tagok még furcsább ruházkodási és hajviselete, sokan elfordultak ekkor a Machine Head-től. Bár a váltás tényleg drasztikus, az első sokk után, avagy évekről visszanézve, mégis meg lehet találni az értékelhető, tetszetős pontokat, ha nem az előzmények tekintetében, hanem a maga egészében vizsgáljuk a The Burning Red nagylemezt.
A rajongói ellenérzések közepette jelent meg 2001-ben a Supercharger , ami hasonló kritikákkal szembesült, mint a The Burning Red. Néhány kiemelkedő tételtől eltekintve maguk a számok sem sikerültek túl emlékezetesre, nem is csoda, hogy a zenekar legkevésbé fogyó albuma lett. A zenekar válságba került, aminek Ahrue Luster kilépése lett a vége, akinek a helyére először ideiglenesen, majd véglegesen Phil Demmel lépett, akivel Flynn már játszott együtt a Vio-lence kötelékében.
A megújulást a 2003-as Through The Ashes Of Empires lemez jelentette, amivel a rajongók nagy örömére újra magára talált a csapat. Újra ráéreztek a thrash metal ízére, a nyitó Imperium például valami bődületesen erős szám. A továbbiakban is magas színvonalon sorakoznak a modern ízű, de mégis a klasszikusan Machine Head típusú témák. Demmel csatlakozásával egyre technikásabb, komplexebb, de mégis emlékezetes és fogós nóták kezdtek megszületni.
Ez egészen addig fajult, hogy 2007-ben egy új mesterművet tett le a csapat az asztalra, a The Blackening album összetettségben, technikásságban talán munkásságuk megkoronázását jelenti. A Burny My Eyes óta soha ennyire egységes, minden ízében kiváló lemez nem született még. A rajongók közül sokan elsőre egy kicsit nehezen fogadták be, de a lemez megítélése utat tört magának és ma már a kultikus státuszig vitte. A zenekar jól ráérzett, hogy a korong egy nagy kitörési pont lett, ezért több évig turnéztatták az albumot, óriási sikerrel. Sok új rajongó ezzel az albummal szeretett bele a Machine Head-be, az ő szemükben már ez az irányvonal az, ami a Machine Head-et jelenti.
Nehéz volt megugrani a lécet egy ilyen korong után, a zenekar nem is próbálta megismételni a The Blackening-et. A 2011-es Unto The Locust lemez előző album komplexebb irányvonalát viszi tovább, de mégis különbözik a The Blackening-től. Jóval több a dallam, több a finom megoldás, viszont ezzel mégsem puhultak el, a jellegzetes Machine Head súlyosságból nem engednek. Ennek az alkotásnak is kellett egy kis idő, amíg a rajongók szívéhez eljutott, de ma már az Unto The Locust-ot sem nehéz a legjobb Machine Head albumok között emlegetni. Bekövetkezett azonban egy nagy törés, az alapítótag Adam Duce nem túl szép körülmények között kivált a zenekarból, alapos keresés után végül Jared MacEachern-nel lett ismét teljes a felállás.
A 2014-ben megjelent Bloodstone & Diamonds ismét épp csak annyit lépett előre, hogy ne legyen önismétlés. Az újkori Machine Head komplexitása, dallamérzéke megmaradt, de a vonósok egyre erőteljesebb használatával, illetve pár érdekes, sludge-os elem feltűnésével ismét sikerült valami olyat alkotni, ami még nem volt ezt megelőzően.
A csapat azonban egyre inkább a frontember, Robb Flynn szólóprojektjévé kezdett válni, így a régóta alaptagnak számító Dave McClain és Phil Demmel végül besokallva távozott a fedélzetről, a főnök mellett egyedül Jared MacEachern basszer maradt meg. Ebben a kaotikus állapotban született meg a Catharsis album, ahol először mutatkozott be Matt Alston dobos és Waclaw ´Vogg´ Kieltyka gitáros. A Catharsis útkereső bizonytalanságát és koncepciótlanságát nem fogadta pozitívan a rajongók többsége, de élőben (többek közt nálunk is, a Barba Negrában) néhány dal azért bizonyította koncertképességét.
Néhány kislemezes nóta és a tagság megszilárdítása után az új nagylemez végül 2022-ben jelent meg, az Of Kingdom And Crown koncept történetét az anime filmek inspirálták. A lemezen hallható néhány korábban kijött dal is, a rajongók viszont már sokkal nagyobb megelégedéssel fogadták az új lemezt, mint az előzőt. Élőben pedig a Machine Head verhetetlen, mindig is az volt, így nagy bulinak lehetünk részesei október 18-án.
A 2021-ben megalakult The Halo Effect-et nem kisebb nevek alkotják, mint az In Flames soraiban korábban maradandót alkotó Jesper Strömblad (gitár), Niclas Engelin (gitár), Peter Iwers (basszusgitár), Daniel Svensson (dob), akiket az In Flames kezdeteiben szintén érintett, de a hasonlóan legendás Dark Tranquillity-ben híressé vált Mikael Stanne (ének) tesz teljessé. Ilyen felállás mellett pedig mi más is lehetne a zene, mint a legtradicionálisabb göteborgi melodikus death metal? Az idén megjelent debütalbummal, a Days Of The Lost-tal kiadták azt a zenét, amit a Colony/Clayman páros óta mindenki vár (és nem kap) az In Flames-től. Szóval szó szerint és minőségében is nevezhetjük hiánypótló lemeznek.
Ez a nem akármilyen turnécsomag érkezik Magyarországra 2022. október 18-án, helyszín pedig a Barba Negra új helyszíne lesz, a Red Stage. Ha valami, akkor ez biztosan kihagyhatatlan esemény!
A H-Music Hungary bemutatja: Vikings & Lionhearts Tour 2022 2022. október 18., kedd
Budapest, Barba Negra Red Stage
Fellépők: Amon Amarth, Machine Head, The Halo Effect
Facebook esemény
09:08
