beszámoló [fesztivál] 2004. november 18. csütörtök 15:46
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloForr-a-dalom Fesztivál 2004 október 31, Petőfi Csarnok
Hála az égnek, a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak nevezett hatalomátvételt immár nem kell megünnepelnünk, kötelező jelleggel megemlékeznünk. Ám ezzel szemben a 2004. október 31-én megrendezésre került Nagy Októberi Forradalom Fesztiválra valószínűleg még hosszú ideig emlékezni fogunk, sőt tán még meg is ünnepeljük.
A délután 3-tól éjfél utánig tartó rendezvény különleges csemegének ígérkezett, 2 színpadon összesen 23 ismert és kevésbé ismert magyar és külföldi banda lépett fel. Így az esemény nem csak arra volt jó alkalom, hogy egy egészségeset zúzzunk a nagy kedvenceinkre, hanem hogy esetleg megismerjünk olyan fiatal, feltörekvő zenekarokat, akik amúgy kikerülnének a látókörünkből.
Fél 4 után értem a helyszínre, és a nagyszínpadon éppen a Cool Head Clan izzította a közönséget a rendkívül mély filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozó Faszfej című dalával. Na én meg kapásból menekültem a kisterem irányába, annál is inkább, mert a kiszűrődő „Master.Master!” és a jól ismert riffek bizony arra engedtek következtetni, hogy itt egy komolyabb Master Of Puppets feldolgozás van folyamatban. Nem tévedtem, be is álltam a nagy headbang-be, ugyanis a színpadon zúzó Inferno nevű banda nagyon jól elcsípte a dalt, remek volt a kivitelezés. Előadtak még 1-2 saját számot, aztán véget is ért a fellépésük, pedig még szívesen ismerkedtem volna a zenéjükkel, mert úgy érzem, hogy van potenciál ebben a csapatban, remélem lesz még szerencsénk egymáshoz. Egyébiránt a kisszínpadot a klub szobában alakították ki, ami a célnak többé-kevésbé megfelelt, bár gázos volt, hogy egy viszonylag magasabb gitáros simán megfejelhette a plafonból kitüremkedő betonsávot. Így az ugrálás eleve ki volt zárva, a színpadon való headbang is csak módjával.
A nagyszínpadon a CHC is befejezte már a hőzöngést, így visszamerészkedtem, és éppen beestem a Stress közepére-végére. Hagyományos (kliséktől sem mentes) heavy metalt nyomattak, de azt elég jól. Különösen ízes volt a gitárosok szóló munkája, és mindent összevetve élvezetes volt a produkciójuk. Az egyetlen dolog, amin vigyorogtam de nagyon, az az énekes szegecses „farokvédője” volt (nem találok rá más szót.). Én inkább röhejesnek tartottam, mint poénnak, de lényeg hogy a zene azért tetszett.
A Stress végeztével ismét átbaktattam a kisszínpadhoz, mert egyrészt nem volt kedvem végigvárni az átszerelést, másrészt a következő fellépőt, az Obstruction-t már láttam korábban, és most annyira nem voltam kíváncsi rájuk. Harmadrészt pedig vonzott a kisteremből kihallatszó őrjöngés. Mindezt az általam eddig ismeretlen Morfium nevű zenekar szolgáltatta. Nem is akárhogy! Vérbeli izom-thrash-t nyomattak, már csak a hangfalakból kiáradó energia is meglóbálta a fejeket. Brutálisan nyomták, a frontember megjelenése és folyamatos hajlóbálása akár a Cannibal Corpse-ba is beillene, a hangja viszont (szerencsére) nem a pokolmély hörgést, hanem a thrash-re jellemző acsarkodó stílust idézte. Feldolgozásképpen eljátszották az egyik aktuális kedvencem, a Sodom egy számát, az Ausgebombt-ot (máris a szívembe zártam a csapatot!), valamint a Kreator-tól a Renewal-t. Emellett persze volt pár saját szám is, és mindez meggyőzött arról, hogy nagyon ígéretes bandával állunk szemben. Remélem sikerül majd egy másik alkalommal is elcsípnem őket.
Az Obstruction már a végénél járt a produkciójának, így ismét a nagyszínpadnál várakoztam a Morpheus-ra (oda-vissza szambáztam a 2 színpad között, holott eleinte azt hittem, hogy csak a nagyszínpad előtt fogom tengetni az óráimat.). Végül vissza-visszanéztem a kisterembe, ahol az Alhana készülődött, és az indító Nightwish feldolgozás The Kinslayer után ott is ragadtam. Eleinte úgy tervezem, hogy a Morpheus-t fogom meghallgatni, de úgy megfogott az Alhana produkciója, hogy nem bírtam elszakadni. Következtek a saját számok, és fantasztikusan jó hangulat keletkezett. Érdekes jelenség volt a csini kis kalapban játszó billentyűs (tiszta Nightwish feeling), valamint a visszafogott, de rendkívül szép énekes lányka. Jó hangja van, de tanulhatna némi színpadi mozgást és interakciót Tarjától, a konferáláskor is mindig átadta a mikrofont a basszerosnak. Szegénykét így is majdnem „lekardozták” többször is a gitáros fiúk a hangszerükkel, nem nagyon volt elég hely a 6 fős zenekarnak. De a hangulat végig szuper volt, gratuláció illeti meg a csapatot. Érdemes figyelemmel kísérni a tevékenységüket.
Ezek után már véglegesen áttettem a HQ-mat a nagyszínpad elé. A Morpheus-ról lemaradtam, a Wisdom-ról viszont nem, velük csak annyi volt a baj, hogy rettenetesen keveset játszottak. Nyilván mert már így is elég nagy csúszásban voltak a programok. Bár később meg még nagyobb lett. Volt a Fate, a Wisdom, valamint a klipes nóta, a Strain Of Madness, illetve jött a szokásos Iron Maiden feldolgozás, ezúttal a Flight Of Icarus volt terítéken. Jók voltak most is, kár hogy nem játszottak többet.
Itt egy kis változás történt a programban, ugyanis a Kalapács helyet cserélt a Perzonal War-ral, így a német banda készülődhetett a nagyszínpadon. Kissé fura volt, mert Józsiék a fesztivál előtt égre-földre hangoztatták, hogy nekik időben kell kezdeniük, hogy utána átérhessenek Győrbe. De úgy látszik belefért az idejükbe így is.
A Perzonal War-t mindenki csak német Metallica-nak hívja, amiben sok igazság van, hiszen a srácok lemezeit hallgatva kőkeményen visszaköszönnek a Metallica hatások. A zene leginkább a Kill´em All - Master Of Puppets korszakot idéző teperős thrash, de itt-ott komoly szerepet játszik a Black Albumot idéző erőteljes dallam orientáltság is. Az énekes-gitáros Metti hangszálait mintha James-ből operálták volna át, a megtévesztésig hasonló a hanghordozása és az énekstílusa. A lemezeik pedig csak úgy duzzadnak az energiától, amikor először meghallgattam, kapásból belepréseltek a székbe! Gondoltam, ha csak feleannyi energia átjön a koncerten, mint a lemezeken, akkor már fergeteges élményre számíthatunk. És ekkor még nem is sejtettem, hogy ezen a mai bulin legalább kétszer annyi fog átjönni...
Mert bizony ez történt. Ezek az arcok pozdorjává zúzták, gyalulták az egész Petőfi Csarnokot, a nyakcsigolyáinkkal együttvéve, és végül az egész romhalmazt belebetonozták a talajba! Talán egy Machine Head koncert lehet még ennyire intenzív. Ahogy megdörrent ez a banda, és ahogy végigtolták a programjukat, hát az nem volt kispályás. Metti most, hogy élőben is láttam, mintha egyenesen a James Hetfield-hasonmásversenyről érkezett volna, a fizimiskája, ruházata, de még a fekete Explorer gitárja is egy az egyben az amerikai frontembert idézte. Színpadi kommunikációja, grimaszolásai, nyelvnyújtogatása, eszement headbang-elése is nagyon a helyén volt. A másik gitáros, Sascha remekbeszabott szólókat tekert, folyamatosan mosolygott, és ő is folyamatosan tartotta a közönséggel a kapcsolatot. A kopasz basszeros pedig szinte fel sem nézett a headbang-elésből, hihetetlen elánnal játszott, nem tűrve egy másodpercnyi punnyadást sem. A dobos arc sapkában nyomta, de mindig kikukucskált alóla, figyelve a nép reakcióját, és buzdított, hergelt, ha úgy látta jónak. Szóval egyértelműen a közönségnek játszottak, fanatikusan, szívből jövően. Tanítanivaló hozzáállás.
Úgy emlékszem, a Time Of Lies-al nyitottak, de a későbbiekben túlnyomó többségben a legújabb, Faces című albumukat vették elő, a legnyaktörőbb valamint a legdallamosabb dalokat elővezetve (Devil In My Neck, All I Gave, Faces, Burning Symbols, My Secret, Divergent), a bulit pedig két régebbi szám zárta, a Born és a D.O.P. (Demonstration Of Power). Azt hiszem ez utóbbi mindent elmond a koncertjükről, valóban erről volt itt szó. Hát ahogy a Faces lemez nyitódala is mondja, nekem is ördög volt a nyakamban, mert bizony megsínylette a Perzonal War koncertjét, de viszont nagyon megkedveltem a zenekart. A közönség többi része is így lehetett, mert bár látszott, hogy nem annyira ismerték a bandát, a végén mindenkinek a szívébe belopták magukat. Remélem a csapat ígérete valósággá válik, és jövőre ismét eljönnek hozzánk. Ugyebár úgy hívja őket mindenki, hogy a német Metallica. Én úgy módosítanám, hogy ők az új Metallica! Örülne neki az amerikai legenda, ha manapság olyan dalokat tudnának írni, mint a Perzonal War.
A sok zúzás után mindenképpen kellett egy kicsit szusszanni, de siettünk is vissza, hiszen kezdődött a Kalapács, akik ma különleges ős-Pokolgép műsorral készültek. Kissé érdekes, hogy noha maga a Pokolgép ma is működik, de mégis a Kalapács banda az, aki a régi Gép időszakot „hivatalosan” képviseli. Úgy látszik, Kalapács József személye önmagában elég arra, hogy az ős-Pokolgép világát elénk varázsolja. Elsőként rögtön a legrégibb dalokkal nyitottak, amelyek még a legelső lemez előtti időkből származtak, és amelyek a Kalapács zenekar Első Merénylet lemezén találhatók meg. Szóval a Maszk nyitotta a műsort, majd következett a legelső dal, amit Kalapács a Pokolgép énekeseként a szájára vett, ez volt a Gyilkológép. A Bűn és a Cirkusz és Rács után rátértünk a valódi Pokolgép lemezekre, a már fogalommá vált dalszövegű Gép-indulót zúztuk végig, majd két lassú, éneklős, „egymástátölelős” dal következett az Ítélet Helyett és az Itt Is Most képében. Szintén nagy klasszikus a Háború Gyermeke, de talán még nagyobb A Jel. Ezután a színpadra invitálta a csapat a Cool Head Clan testes énekesét, Molics Zsoltot, és közösen adták elő az Átkozottak című dalt. A végére pedig ismét felgyorsult a tempó, Tépett Madár, Éjféli Harang, és a Mindhalálig Rock And Roll zárta a koncertet.
Öröm látni, hogy ezek a réges-régi dalok még mindig mennyi embert megmozgatnak. Talán a Kalapács előadása alatt voltak a legtöbben a nagyszínpad előtt. Hihetetlen nosztalgia lehetett ez a műsor azoknak, akik a Pokolgép zenéjén nőttek fel, sokaknak ezek a dalok és ezek a dalszövegek jelentették az Életet, az Eszmét abban az időben. Én nem számítom magamat közéjük, hiszen ha én itt ugyanígy nosztalgiáznék, akkor valószínűleg óriási sírást rendeztem volna, vagy a játékokat tördeltem volna darabokra a kezemben lévő másik játékkal (hehe, ekkor már én is zúztam!), hiszen mikor az első nagylemeze megjelent a Pokolgépnek, még alig voltam 3 éves! De a mostani 30-35-ös generáció ezt úgy élte meg, amit mi már nem vagyunk képesek átélni. De ettől persze magát a koncertet mindenki élvezte, aki az igényes heavy metalt kedveli.
Ekkorra már kegyetlenül elfáradtam, a nyakam is egyre erőteljesebben kezdett sajogni, így a Demonlord előadását ki kellett hagynom, hogy valamilyen szinten regenerálódni tudjak. Az Akelát azonban már nem hagyhattam ki, több ok miatt sem. Egyrészt valahogy mindig elkerültük eddig egymást, mert már többször elhatároztam, hogy meghallgatom valamelyik lemezüket, de eddig valahogyan mégsem került rá sor, és még koncerten sem láttam őket. Másrészt pedig a buliről élő CD és DVD felvételt is forgattak, ami szintén nem hétköznapi dolog. Szóval kíváncsian vártam az Akelát.
A feszült várakozás után Katona „Főnök” László adta meg az alaphangot, amikor beleszólt a mikrofonba: „Hörrrr!” Erről ennyit. Aztán végre elindult a Dózsa Györgyöt megidéző intro, felsorakozott a banda a színpadon, és bele is kezdtek az őrületbe. Újabb energiabomba robbant az amúgy sem nyugdíjasotthon-jellegű napon. Akeláék intenzitása semmit nem kopott, a Főnök most is mindent beleadva kommandírozta a csapatát, a többiek pedig szintén keményen odatették magukat, ahogy kell. És persze nyomták a nagy klasszikusokat, A Fenevad, Fekete Bárány, Tűzpróba, Nagy Úr Az Éhség, Szemet Szemért., Nekik mondd! Élményszámba ment a két gitáros játéka, a szólók nagyon sütöttek! A Főnök ezúttal is hozta a formáját, a számok közötti elvont átkötő szövegei mellett előkapart valahonnan egy méretes kaszát, és azzal rohangált a színpadon, azon léggitározott. A hangulat persze a topon volt, mindenki egy emberként vette ki magát a zúzásból és az éneklésből. Aztán jött egy újabb intermezzo, amely során a Főnök felvetette a gatyaletolás, seggmutogatás lehetőségét. Ő maga persze szíves örömest átültette a gyakorlatba a feladatot, így a vége az lett, hogy felhívott egy rajongót a színpadra, és ketten mutatták be a csupasz seggüket a közönségnek. Utána még ráadásul meg is szavaztatták, hogy melyiküké volt a szebb. Na itt volt az, amikor már komolyan kezdett zavarni ez a fajta viselkedés. Így is idegesít, amikor a közvélemény bunkó tapló parasztoknak tartja kollektíven a rockereket, ami persze valóban igaz is egy rétegre, de pont hogy a művészeknek, a fiatalok bálványainak kellene példát mutatniuk, értékeket közvetíteniük a rajongók számára. Ezek a mostani momentumok meg még ráadásul alapot is szolgáltatnak a közvélemény elítélő hozzáállására. Ha a rajongók viszont erre fogékonyak, akkor az engem igencsak elszomorít.
Szerencsére aztán folytatódott a koncert, újabb régi és kevésbé régi számokkal, mint a Megkísértelek, Döntsd El.!, Kurva Vagyok, Rockernek Születtem, Közeleg.!, és persze az új lemez (és az egész fesztivál) címadó dala, a Forr-a-dalom. Végül is jól sült el a koncert, arattak a régi és új dalok, a banda kiváló formában volt, remélhetőleg a későbbiek folyamán is hasonló nagysikerű koncertet adnak majd.
Azt kell mondanom, zeneileg nagyon bejött az Akela. Az őrlős-döngölős thrash riffek leszakították a fejeket, remek koncertprogramot állított össze a zenekar. A szövegvilágot és a külsőségeket viszont egyáltalán nem érzem közel magamhoz, így valószínűleg nem leszek a továbbiakban sem az Akela keményvonalas rajongója, azonban koncerten szívesen megtekintem őket újra.
Az Akelán sikerült kitombolnunk az összes maradék erőnket, valamint kirázni a fejünkből az összes agysejtet, így már nem voltam olyan állapotban, hogy a további zenekarokat is végig tudjam tombolni. Helyet foglaltunk (pontosabban összeroskadtunk) a terem hátuljában felépített lelátón, és onnan figyeltem/hallgattam a német Stormwitch előadását. Nem igazán voltak ismertek előttem, de azért megtekintettem, hogy mégis miről van szó. Ők is amolyan Pokolgép-féle heavy metalt játszottak, de igazából nem volt semmi, ami különösebben megfogott volna bennük. Van már nekünk egy Pokolgépünk, zúztunk is rá egy jót a mai nap folyamán, de a Stormwitch már nem tudta belopni magát a szívembe. Még két fellépő volt hátra a nagyszínpadon, a Fekete Sereg és a Cross Borns, de már nem voltam olyan állapotban, hogy végighallgassam őket, így inkább hazaindultam. Talán egy másik alkalommal majd jobban megismerhetem őket is (habár a Cross Borns-ot már láttam tavaly a Helloween előtt).
Fantasztikus volt ez az este! 23 fellépő, noha nem lehetett mindegyiket figyelemmel kísérni, de az ember mindig megtalálta a számítását valamelyik színpad előtt. Számomra nem csak azért volt jó, mert a nagy kedvenceimet élőben hallhattam és óriásit zúzhattam rájuk, hanem megismertem olyan kiváló fiatal bandákat (Morfium, Inferno, Alhana), amelyeket szívesen figyelemmel kísérek a továbbiakban, mert ha így folytatják, nagy jövő állhat előttük. E fesztivál nélkül valószínűleg nem kerültem volna közelebbi ismeretségbe velük.
Végül, de nem utolsósorban szeretnék gratulálni az egész stábnak, főleg a hangmérnököknek, ugyanis kiváló munkát végeztek! Bárcsak az összes magyarországi koncert olyan tökéletesen szólalna meg, mint a mai este bármelyik bandája, akár a nagy-, akár a kisszínpadon! Köszönet nekik, én remekül éreztem magam, remélem jövőre ismét megrendezésre kerül a Forradalom Fesztivál. Viva la revolution!
15:46
