beszámoló [koncert]  2004. november 15. hétfő   12:23

nincsen hozzászólás

  Sajnálatos, ugyanakkor valahol tipikusan magyar jelenség, hogy egy slágerlistákat ostromló, Európa-szerte ismert zenekar még egy olyan kis helyet sem tud megtölteni, mint a Süss Fel Nap. Még szerencse, hogy ez Donotséknak nem derogált, és egy hatalmas bulit csaptak.
  
  Előttük azonban még fellépet a Velvet Stab is, akik az este legkeményebb dalait szolgáltatták. Durván, zajosan megdörrenő mosh riffjeik különösen jól érvényesültek két gitárral, a sok felhalmozott téma, és a brutális vokálok között pedig kifejezetten jólesnek a fogós dallamok, amelyek olyan csapatokat juttatnak a hallgató eszébe, mint a Poison The Well, a Deftones, vagy az 18 Visions. Egymást váltva jöttek a Where Parallels Meet dalai, és a lassan már esedékes új lemez szerzeményei, méghozzá igazán energikus, és érzelmektől túlfűtött előadásmóddal tálalva. Nagy változást nem vettem észre, csupán azt érezni, hogy az új daraboknál újabb hat húr állt csatasorba, és talán a folyamatos élő fellépéseknek köszönhetően ezek a darabok egyre markánsabb arcot öltenek. Jó példa erre, hogy állandó kedvencemet, a kapkodós tempójú Sunday Caviart ezúttal lemosta egy új nóta, amely egy tulajdonképpen nem más, mint egy monoton őrlés. Az a fajta, amit tíz percekig lehet nyújtani, és utána ott zúg órákig a fejekben. Sajnos ezzel a lehetőséggel nem éltek a srácok, nem nyújtották el a végtelenségig, de koncertjük így is nagyszerű volt, remélhetőleg már tényleg itt van a kanyarban a Beniihana Recordsnál megjelenő nagylemez.
  
  Az Annabarbi egy igen hosszú átszerelést követően lépett színpadra dallamos, ösztönös indie-rock zenéjükkel. Ahhoz képest pedig, hogy muzsikájuk finoman szólva sem nevezhető agresszívnek, elég rendesen odatették magukat, éltek a rendelkezésre álló igen szűk területen is. Számomra ez a dinamizmus volt a legszimpatikusabb, ásítozásnak, cipőbámulásnak nyoma sem volt. Meglátszott ez a közönség reakcióján is, elég sokan táncba kezdtek, de az biztos, hogy senki nem állt bánatosan befordulva. Külön öröm volt hallani, hogy a hápogón kívül ismernek más pedált is, igaz ez kiderül már a Három című Annabarbi korong borító láttán is. Egészen érdekes hangokat csalogatnak így ki old school kinézetű gitárjaikból, ha éppen nem eregetnek olyan jó értelemben vett slágeres melódiákat, amelyek felépítik a Dreamert, vagy a H-t. Előbbi elsősorban egyik kedvenc angol szókapcsolatom (Rock N Roll) hangsúlyozásával és ismételgetésével lopta be magát a szívembe, utóbbi pedig olyan dallamot tartalmaz, hogy elég egyszer meghallani, garantáltan rögzül. Remélhetőleg így történt a bécsi Donots koncert előtt is, ahol szintén játszott az Annabarbi

  A 100 Reasons helyére az utolsó pillanatban ugrott be a német ZSK. Ugyan punkok is, németek is, de (hála az égnek) nem játsszák azt a fajta szokványos dajcspankot amelyet már annyi együttes ad elő, hogy a Dunát, de az Elbát és a Rajna is el lehetne velük rekeszteni. Nagyon nagy elánnal robbantak be, és kicsit talán csalódtak is, hogy a közönség csak diszkrét pogóval nyilvánítja ki tetszését. Az őrült dobos konferanszai és a Pumukli-frizurás énekes/gitáros felszólításai idővel meghozták a kellő eredményt, és a Kids Are United ismert szólamainak hatására már jóval nagyobb aktivitás mutatkozott. A sok óóóózós kórus, és a tipikusan punkos melódiák közepette, még egy cigánykereket is megeresztett a hangszerétől megszabadult hiperaktív frontember. Nem voltak túl pontosak, jó néhány hamis hang is becsúszott, de a produkció igazán őszinte volt, az elszántság pedig csak úgy áradt a berlini kvartettből, látszott rajtuk, hogy őrülnek ennek a hirtelen jött Európa-turnénak. Ugyan olyan dalokkal mint a Riot Radio, vagy a Zapatista sose fogják kiszorítani a Strike Anywhere-t a lejátszómból, ilyen vehemens koncertekkel még bármit elérhetnek.
  
  A főzenekar profizmusa már az elképesztően rövid átszerelésben is megmutatkozott. Nem néztem az órám, de maximum 15 perc lehetett. Hiába ezt tanítani kéne, de ez csak hozzáállás kérdése. Pozitív érzelmekben jócskán bővelkedő, fültől fülig érő vigyorral előadott műsorukban elsősorban az aranytojást tojó tyúk, vagyis a Got The Noise album játszotta a legfőbb szerepet, de előkerült a Saccharine Smile-ról a Worst Friend/Best Enemy, vagy a Time is Up, amely a legendás Fat Wreck kiadó gondozásában megjelent anti-Bush lemezen kapott helyett. Ez volt az egyetlen pillanat, amikor az állandóan mosolygó Ingo Donot, elkomorodott valamennyire, és tartott egy rövid szónoklatot az Egyesült Államok elnökéről. Úgy látszik e nélkül nincs is koncert mostanában. A Knollmann néven született énekes egyébként igazán kedves volt, készségesen adott vizet rajongóinak, sajnálkozott, hogy egy szót sem tud magyarul, és név szerint méltatta az elő-zenekarokat. Társai elsősorban a zenére koncentráltak, igaz nem feledkeztek meg a mozgásról sem, számos alkalommal tűntek fel a Süsi légterében, így nem csoda hogy már a műsor felénél úgy néztek ki, mint akiket elkapott egy kiadós, nyári zivatar. A publikumot sem kellett félteni, szemmel láthatóan nagy lelkesedéssel fogatták az olyan slágereket, mint az Its Over, vagy akár a Better Days, különösen úgy, hogy némely saját számba egy Blitzkrieg Bopot, valamint egy Sheena is a Punkrockert is felvonultató Ramones egyveleget is beiktattak. Hasonló sikereket ért el az első ráadásként sorra kerülő Twisted Sister feldolgozás, a Were not gonna take it is. Az csak egy dolog, hogy a hangszeres szekció hozta az eredeti témákat, de nem gondoltam volna hogy Ingo is átmegy Dee Sniderbe. Jó másfél órás műsor után vonult le a Donots, nekem kicsit sok is volt, de híveik igazán nem panaszkodhattak, és ahogy elnéztem őket a buli után, nem is tették.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: