beszámoló [koncert] 2022. augusztus 17. szerda 12:14
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloLamb Of God, Kreator, Cattle Decapitation, Blood Incantation, Vended 2022. augusztus 10, Barba Negra
Nem kispályás fellépőgárda érkezett hozzánk augusztus 10-én, a Barba Negra színpadára. Hosszú idő után ismét eljött az amerikai modern metal egyik legfontosabb zenekara, a bájos neve ellenére betonsúlyú zenét rejtő Lamb Of God. A richmondi csapat a megboldogult Metalfest-en lépett fel nálunk utoljára Csillebércen 2010-ben, azóta sajnos elkerültek minket. De most jó néhány azóta megjelent nagylemezzel a tarsolyukban érkeznek vissza. Szintén hasonlóan nagy név a Kreator, akik azért viszonylag sűrűn ellátogatnak hozzánk, szóval az ő fellépésük nem ennyire speciális. Az viszont igen, hogy a német horda továbbra is az egész európai thrash metal legfontosabb, stílusteremtő formációja, akikre még csak az sem igaz, hogy a múltjukból élnének meg. Ezt maximálisan prezentálták is a mai nap, de erről majd később.
Három további csapatot csaptak hozzá a két főfellépő koncertjéhez, így valódi kis minifesztivállá terebélyesedett a mai nap. Eljött hozzánk a brutális fűrészelésben erős death metal csapat, a szimpatikusan csengő-bongó nevű Cattle Decapitation, a technikás, komplex death metal-jával az egysejteket is megizzasztó Blood Incantation és kifejezetten érdekességnek minősült a Slipknot tagok kölkeinek bandája, a Vended Iowa-ból.
Ezt a számos fellépőt úgy oldották meg, hogy egyszerre működött a nagyszínpad és a sátor, vagyis pár perces várakozási idővel, egymást váltogatta a két színpad programja. Mondani se kell, így igencsak tömény zenei élményt kaphatott az arcába az, aki mindegyik banda programját végig akarta követni. Már a kapunyitáskor is a bejáratnál talán még soha nem látott sor kígyózott, egészen a hídról leforduló kanyarig várakoztak a metalosok. Voltak már itt teltházas, nagy létszámú koncertek, de én még ilyet nem láttam...
Persze ez azzal járt, hogy bent is meglehetős zsúfoltság volt, arról meg ne beszéljünk, hogy aki italhoz akart jutni, annak egy minimum fél órás sorban állást muszáj volt beterveznie, de ez sajnos a Barba Negra örök gyengéje, hiába üzemel gőzerővel az összes pult. Szóval jobban járt, aki még a bejutás előtt hörpintette fel a felhörpinteni valót és bent már tényleg csak a zenére tudott koncentrálni.
Elsőként a Vended kezdett a kisszínpadon, rájuk is már egész komoly létszám várakozott, a korai időpont ellenére is. Soraikban ott találjuk énekes poszton Griffin Taylor-t (Corey Taylor leszármazott), a dob mögött pedig Simon Crahan-t (Shawn „Clown” Crahan vére). Nem tudom, hány jelenlévőnek fordult meg a fejében, de engem személy szerint szíven ütött, hogy bakker, így megy az idő??? Még a Slipknot-ot sem mondanám idős bandának, hiszen az egyik utolsó, legfrissebb metal szenzáció voltak ők (de basszus, mégis! Gondoltad volna, hogy a tagok már jórészt 50 felé járnak?) Szóval minden előzetes ledöbbenésünk ellenére tulajdonképpen reális, hogy Corey és Clown gyermeke már zenekarozni kezdjen.
Ilyen anyakönyvezett névvel persze egyszerre áldás és átok a zenélés. Áldás, hiszen egészen biztos, hogy a Slipknot kulcsszava generált ekkora érdeklődést, egész biztos vagyok benne, hogy ha egy lelkes kis kezdő, noname iowai bandáról beszélnénk, meglesték volna talán 5-en, a kordonba kapaszkodva. Átok is, hiszen óhatatlanul mindenki a faterék stílusteremtő, nagy formátumú bandájával fogja összehasonlítgatni a produkciót és a zenei teljesítményt. És mivel Slipknot-ból csak egy van, ez az összehasonlítgatás egy életre szólóan frusztráló lehet.
A csapat két megközelítést is alkalmazhat: olyan stílusú zenét csinálnak, ami olyan távol áll a Slipknot-tól, mint Dave Mustaine-től Glen Benton, így valóban saját magukat mutathatják meg és senkinek nem lenne esélye párhuzamokat vonni. A másik, hogy beleállhatnak abba, amire kötelezi őket a vérük, és megpróbálják meglovagolni illetve továbbvinni a Slipknot vad és intenzív színpadi munkáját, hangulatát.
A Vended az utóbbiba állt bele, szóval az egész koncert alatt végig adták magukat a Slipknot párhuzamok és a vad, betonozós zenei megoldások. Mivel ahogy említettem, Slipknot-ból csak egy van, ezért nyilván nekik nincs esélyük hasonló generációs slágerek megírására. Szóval az összehasonlításból szükségszerűen rosszul jönnének ki, hacsak nem mentené meg a helyzetüket a valóban rendkívül intenzív és lelkes színpadi munka.
A srácok nagyon odatették magukat, őrült módra tomboltak a színpadon, maximálisan átjött az energia (azt már hozzátenni se érdemes, hogy még a mozgáskultúra, egyes mozdulatok, ugrások, a deszkák taposása is egy az egyben azt a bizonyos maszkos brigádot idézte…). Ifjabb Taylor is remek frontember, nagy lelkesedéssel és hálával köszönte meg a magyar rajongóknak a részvételt és mielőbbi visszatérést ígért. A tagok, akikkel körbevették magukat, szintén nagyot zúztak a deszkákon, szóval végső soron ki kell mondani: nem csak a nevek miatt érdemes odafigyelni a Vended-re. Még egy üdvözlő kis molinót is kaptak a magyar rajongóktól, szóval biztos vagyok benne, hogy tényleg fognak még jönni.
Máris a Kreator kezdődött a szabadtéri színpadon, szóval nem sok idő volt lélegzetet venni. A viszonylag korai időpont miatt még szokatlan volt a napfényes kezdés, de a végére már kezdett beesteledni és a fények, pirotechnikák is jobban érvényesültek. A kezdetben két kámzsás, ördögi figura fáklyával állt fel a színpad két oldalára, akasztott figurákkal közrefogva. Ilyen riasztó színpadképpel vezették fel a sejtelmes The Patriarch intróval ellátott Violent Revolution-t. A zúzós dalra a pogó persze rögtön beindult, a hangzás mondjuk lehetett volna tisztább is.
A Kreator már rutinos koncertbanda, attól egy pillanatig sem kell félni, hogy bármikor ők gyengébb koncertet adnának. A csapat nemrég adta ki új albumát, a Hate Über Alles-t, így rögtön másodikként már a címadót hallhattuk. Úgy tűnik, hosszú ideje kirobbanthatatlan a koncertprogramból az ügyesen felépített Phobia, amely a ’90-es évek Kreator-jét egyedül képviselte.
Innentől viszont szinte kizárólag a 2000 utáni tételek voltak csak napirenden. A ’90-es évek végi Outcast és Endorama album útkeresősebb, bizonytalanabb időszaka után 2001-ben tért vissza a Violent Revolution albummal főnixként feltámadva a Kreator egy újabb, skandinávosan melodikus hangzással, de megtartva a régi idők nyers, thrash-es, tempós brutalitását. Ettől a lemeztől kezdve viszont nem tudtak hibázni, mindegyik azóta megjelent albumuk bivalyerős, példaértékű lett.
Tökéletesen megmutatták, amit írtam fentebb is, hogy egy ilyen régi, klasszikusnak bátran nevezhető csapat sem kell a múltjával haknizzon, bebizonyították, hogy a jelenkorok szerzeményei is tudnak legalább olyan zseniálisak és emlékezetesek lenni. Ironikus módon pont a legújabb Hate Über Alles-t érzem egy árnyalatnyival haloványabbnak elődeihez képest – persze szigorúan csak Kreator mércével!
Innentől tehát főleg a az utóbbi 20 év nótái rotálódtak, olyan dalokkal, mint a Satan Is Real, Hordes Of Chaos, Hail To The Hordes, 666 – World Divided, Enemy Of God, Phantom Antichrist és ismét a friss lemezről a Strongest Of The Strong. Abszolút koncertre való, nagy tombolást, zúzást, ököllengetést, együtt éneklést biztosító szerzemények ezek, szóval senki nem mondhatja, hogy bármelyikkel is leeresztett volna a setlist. Mindössze a legvégén jelent meg mutatóba a Kreator karriert megalapozó, kezdeti időszaka a Flag Of Hate-tel és a Pleasure To Kill-lel.
Csak amiatt nem tudom leírni, hogy kikezdhetetlen volt a setlist, mert jogosan érezhetik magukat nem kiszolgálva azok, akik az ős-Kreator legendás nótáira is szerettek volna ma tombolni. Sehol egy Extreme Aggression, sehol egy Riot Of Violence, sehol egy Betrayer, sehol egy People Of The Lie, sehol egy Lost. Ezek jó részét eddig kihagyhatatlannak hittük egy Kreator koncertről, de Mille Petrozzáék úgy tűnik, mostanra úgy látják: egy 2000-es éveken alapuló program is megáll a maga lábán.
A mai hangulatot és az eljátszott számok minőségét tekintve ebben kétségtelenül igazuk is van. De szerintem is legalább még 2-3 klasszikus nóta lehűtötte volna a régi rajongókat. A csapat szokás szerint rendkívül intenzív, ütős koncertet adott. A közönséget mindig is sikerrel fanatizáló Mille Petrozza a banda motorja, aki a mai napig nagy átéléssel horzsolja és ordítja a harapós nótákat. Régi bűntársa Ventor, aki kifejezetten feszes és élvezetesen hozta a dobtémákat, nagyon jól húzta magával a dalok lendületét.
Sami Yli-Sirniö is már régóta a csapat tagja, a finn zenész vidáman ontotta a gitárszólókat és reszelte az alapokat. Frédéric Leclercq azonban újabb szerzemény, az egykori DragonForce basszusgitáros jól beilleszkedett a csapatba, a vokálokban is sokat segített. A basszus front sosem volt különösebben hangsúlyos a Kreator-ben, de Frédéric képzett zenész, gitáron is, szóval ha a dalszerzési folyamatban is számíthatnak a segítségére, talán képes lehet színesíteni a banda zenei világát.
A Kreator és a Lamb Of God között a Blood Incantation-t hallgathatta az, aki befért a sátorba. Az amerikai komplex death metalos brigád nem egy könnyű hallgatnivaló, mégis annyian tülekedtek az épületben, hogy a vége már nem is nagyon fért be a terembe. A csapat brutális, masszív hangzással dübörgött a színpadon, ami meglepő módon még az oldalsó részen, a wc-re várakozva szólt a legtisztábban.
Nekik olyan hosszú számaik vannak, hogy mindössze néhánnyal már ki is töltötték az idejüket, a Starspawn és a Chaoplasm mellett talán már azzal is lemehetett a fél játékidejük, ha bekonferálják az Awakening From The Dream Of Existence To The Multidimensional Nature Of Our Reality (Mirror Of The Soul) című csöppséget. Az ilyen technikás, súlyosan szaggató, kifacsart ritmusokon és gitárszólókon alapuló zenét tiszta hangzással lehet igazán kihámozni, ami ma nem igazán volt adott. Szóval a csapat letette a névjegyét, de valami atomabb hangzással lehetett volna emlékezetesebb az előadás.
És következett a Lamb Of God, 2010 óta először hazai színpadon. Azóta persze sok minden történt a richmondi banda háza táján. Nem láthatjuk már náluk Chris Adler dobost, a vele történő szakítás óta Art Cruz (ex-Prong) pusztítja a dobokat náluk. Bár tudom, hogy sokaknak nagy érvágás Chris Adler távozása, a mai teljesítménye alapján Art Cruz tökéletes választás volt.
Ugyancsak nem láthattuk a színpadon Willie Adlert, aki nem tudott turnéra indulni társaival, így őt Phil Demmel (Vio-Lence, ex-Machine Head) helyettesítette. Demmel nyilván más karakter, mint Adler, de a harapós témákat és a jellegzetes vinnyogó szólókat ő is jól hozta.
A többiek viszont itt voltak és profi, olajozott gépezetként zúzták le a programjukat. Bár még nem jött ki az új lemez, az este folyamán a címadó Omens-t meg is hallgathattuk róla. De egyelőre a legutóbbi Lamb Of God című albumuk nyitását, a baljós felvezetéssel elinduló Memento Mori-t süvöltötte az arcunkba Randy Blythe. Súlyosságában is slágeres szerzemény, az óriásira duzzadt nézőszám egy emberként ordította, hogy „wake up, wake up!”
A hangzás kifogástalan volt, jól átjött a Lamb Of God zenéjének súlya, szóval a headbang-ek, pogók, circle pit-ek nagy elánnal be is indultak. A richmondi csapat pont azért érdekes, mert nehezen beskatulyázható a művészetük, de mégis nagyon jellegzetes. Nem metalcore, holott vannak benne súlyos breakdown-ok. Nem thrash metal, holott vannak benne karcos, reszelős gyorsulások. Nem heavy metal, holott vannak benne (az ének kivételével) dallamos megoldások. Inkább amolyan jellegzetesen amerikai groove-os metal, amelyet csak a tengerentúl tudnak ennyire érzésből játszani.
Ezt a világot prezentálták nekünk olyan karrieralapozó dalokkal, mint a Ruin és a Walk With Me In Hell, hogy aztán a Resurrection Man ismét a jelenkort képviselje. A Now You´ve Got Something To Die For-nál Randy Blythe elmondta, hogy jól emlékeznek arra a bizonyos egyszeri magyarországi fellépésükre, sőt mi több, Mark Morton gitáros nagymamája magyar volt, így neki ajánlották az említett dalt. Az más kérdés, hogy szegény megboldogult nagyi valószínűleg nem altatóként dúdolta ezt a vidám szösszenetet a kis Mark-nak...
Zaklatott időszakot tudhat maga mögött a Lamb Of God, és mindannyian örülhetünk neki, hogy ebből sikeresen ki tudtak mászni. Randy Blythe szerencsétlen esete, amely egy rajongó halálával végződött, könnyen véget vethetett volna a karrierjüknek, szerencsére nem így történt. Randy nem sokat dumált a közönséghez az este folyamán, de amikor igen, akkor áradt belőle a lelkesedés és a végtelen tisztelet a rajongók felé. Nem csoda, hogy ezek után még vadabb intenzitással vetették bele a bulizásba és a circle pit-be magukat a megjelentek.
Nem volt ez nehéz olyan pusztító súlyú dalok mellett, mint a Contractor, a 11th Hour, az Hourglass, a furcsán dallamos 512, a Ghost Walking és az olyan régi pusztítások, mint a Vigil és a Laid To Rest, abszolút elvitték a bulit a hátukon. Nem volt semmi látványos háttérvetítés, nem voltak különösebb showelemek, mint a Kreator-nél, hanem a zene súlya és a csapat erőteljes kiállása adta el a bulit. De ez elég is volt.
Végszóra a Redneck került sorra, a szórakoztató videóklippel ellátott, talán legismertebb Lamb Of God szám. A hatalmas tömeg hálásan ünnepelte a csapatot, tényleg elhozták Amerikát ebben a nagyjából 1,5 órában. Nagyon reméljük, hogy a következő koncertjükre nem kell ennyit várni.
Hálátlan feladat egy olyan ütős fellépőgárda, mint a Kreator és a Lamb Of God után még felvenni a kesztyűt, de a sátorban még a bájos nevű Cattle Decapitation-nek volt koncertje. Azért ilyen tömény program után, ahogy ide-oda ugráltunk a két színpad között és két ilyen nagyszabású koncert után jogosan fáradt meg a hallgatóság. Már nem volt olyan sűrű a létszám, valószínűleg sokan vagy hazaindultak, vagy még pár sör mellett pihegtek a pultoknál, de azért nem lehetett panasz így sem a részvételre. Különösen ilyen nehezen befogatható műfajnál.
A Kreator és a Lamb Of God földbe döngölte, a Cattle Decapitation viszont mindezek után egyenesen leszeletelte a közönség fejét. Pusztító, olykor eszelős tempójú koncertet adtak, csak néha lehetett lekövetni valamilyen emlékezetesebb riffet vagy témát. Travis Ryan frontember néhány számnál érdekes, amolyan dallamosan károgós hangon prezentálta a veretes sorokat, a többiek pedig leginkább a hangszerükbe temetkezve zúztak. Nem mondom, hogy egy kifinomult zenei élmény a Cattle Decapitation műfaja, de sikeresen ledarálták még azokat, akik képesek voltak még mindig talpon maradni.
A hétköznap ellenére bőséges létszámú érdeklődőt vonzott a mai esemény és szerintem senki nem távozhatott csalódottan. Természetesen a Kreator és a Lamb Of God voltak a fókuszban, akik hozták a szintet, lehengerlő koncertet adtak. Talán előbbi esetében merülhet fel jogos kritikaként, hogy a klasszikus nótákból illett volna valamivel többet a programba tűzni. A Vended, a Blood Incantation és a Cattle Decapitation pedig inkább csak a habok voltak azon a bizonyos tortán, de jelenlétük semmiképpen nem volt hiábavaló, mert megfelelő létszámú érdeklődő részvételével, ők is emelni tudták az est fényét.
12:14
