magazin [posztumusz] 2022. augusztus 4. csütörtök 12:09
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloÉg veled, Laci!
Nem gondoltam, hogy nekrológot fogok írni. Persze leforrázva ért a hír, amikor felmentem a netre és szembejött velem. Nyilván azonnal megindultak a telefonok is: „Hallottad???” „Te is hallottad???” Nagy szomorúság és hiányérzet telepedett rám, de nem gondolkodtam rajta, hogy nekrológot írjak. Most mégis itt ülök és zsonganak a fejemben az emlékek, apró nüanszok, személyes élmények. Azt hiszem, azt nem is érdemes ragozni – hiszen leírta már mindenki kivétel nélkül, cikkekben is és kommentekben is – , hogy Lénárd László és Cselőtei László nélkül nem nézne ki így a hazai rock/metal színtér. Sőt, talán nem nézne ki sehogy, csak valamilyen kesze-kusza, tanácstalan formában létezne.
Az ő munkásságuk a Metallica Hungarica-tól kezdve nem csak megalapozta, de egészen a mai napig alapjaiban határozza meg mind a magyaroszági rock/metal színtér működését, mind a rock/metal közízlést. Szó szerint mindenkinek, aki valaha is beleásott akár csak minimális szintig is a rock/metal világába, van valami kötődése a Hammer-hez, vagy egynémely cikkhez, poszterhez. Az, amit a két Laci együtt létrehozott, körülírhatatlan és elmondhatatlan jelentőségű. Embereket, generációkat neveltek fel és formáltak és ekkora hatás csak nagyon keveseknek adatik meg. Sokaknak azért, mert odaültetik őket bizonyos pozícióba, nekik viszont azért, mert felfoghatatlan mennyiségű szorgalmat, munkát és fanatizmust fektettek abba, amit a legjobban szeretnek. A kéznyomuk – úgy érzem – mindig is látszani fog ezen a színtéren.
Lénárd Laci és Cselőtei Laci közül talán előbbi volt többet reflektorfényben, ő szerepelt többet, ő volt az, akit tényleg szinte minden koncerten látni lehetett. Volt szerencsém személyesen ismerni, és ezért utólag rendkívül hálás vagyok. 2011-ben a Judas Priest Epitaph turnéjának lengyelországi állomására (nevek: Judas Priest, Exodus, Morbid Angel, Tank, Vader) szegődtünk egymás útitársának néhány más srác mellett, közösen is szálltunk meg, így mondhatni jobban megismertük egymást, sokat beszélgettünk. Olyan szoros viszonyba nem kerültünk, amit barátként lehetne nevezni, de azóta is koncerteken rendszeresen mosolyogva intettünk egymásnak és váltottunk pár szót, ha tehettük.
Ha csak két dolgot emelhetek ki, amiért rendkívül csodáltam Lénárd Lacit, azok a következők lennének: Az egészen páratlan lexikális tudása a rock/metal teljes egészéből. Nem csak pár irányzatból, hanem az egész műfajt tokkal-vonóval lefedve. Ha bármikor szóba hozol neki valami harmadvonalas mexikói thrash metal bandát, ő tuti hogy ismeri, sőt még a lemezeiket is felsorolja neked. Hoppá, most veszem észre, hogy jelen időben írtam ezeket a mondatokat... Ebből is látszik, hogy egyszerűen képtelen vagyok befogadni, hogy egy ilyen ember nincs többé.
A másik pedig a hallatlan szerénysége, amely tulajdonságot mindig mindenkiben különösen értékelek. Ha valakinek, neki aztán lehetett volna mire vernie magát, de soha egyszer sem hallottam nagyképűséget vagy lenézést, lesajnálást a hangjában. Ugye mindenki ismeri azokat az ősz harcsabajuszos motoros rockereket, akik pálinkától bűzlő lehelettel kapaszkodnak a válladba, és akadozó nyelvvel ecsetelik, hogy az mind semmi, amit itt látsz, bezzeg amikor ő az 1992-es Pokolgép koncerten...? Az ilyenekre mindig legyintünk, de amikor Laci mesélt az 1996-os Pinkpop fesztiválos Sepulturáról, akkor is csak a lelkesedés és történetmesélés élményét hallottad benne, és egy pillanatig se a nagy megmondást.
Sajnos a rock/metal színtér is úgy működik, mint sok minden más: sok a széthúzás, az összeveszés, a tyúkszaros önös érdekek miatti kavarások, egymásnak betartások. De Lénárd Laci volt az, aki valahogy mindig felette állt ezeknek. Ő mindig jóban volt mindenkivel, mindig korrekt volt mindenkihez, soha nem hallottam olyat senkitől, hogy keresztbe tett volna bárkinek is, az ellenkezőjéről viszont igen. Ezért is pontosan kitapintható, hogy a teljes magyar rockszíntér megfagyott most egy pillanatra, mert Laci távozásának jelentőségét személy szerint mindenki megérezte.
Talán meglepőt mondok most, de a Hammer újságokat én személy szerint sosem járattam. Természetesen képben voltam és a jelentőségük is kétségbe vonhatatlan, de már a rock/metal iránti érdeklődésem sarjadásakor is az akkor még újszerű és izgalmas Internet volt az elsődleges információ forrásom. A rockzenei újságírók szinte kivétel nélkül mindegyike el is mondja, mekkora nagy hatással volt rájuk Lénárd Laci stílusa, cikkírói hozzáállása, alapossága, fordulatai. Az előzőek miatt ezt én magamról nem mondhatom el, az én cikkírói stílusomat inkább az 576 kByte CoVboy időszaka formálta, már akinek mond ez valamit... De amikor a kezembe került egy Hammer, abban mindig biztos voltam, hogy a legendás L.L. aláírás fölött minőségi, alapos, jól megindokolt írást találok. És ilyen formában talán az én írási stílusom, szubjektíven is objektivitásra való törekvésem is eredeztethető Laci szellemiségétől.
Arra pedig különösen büszke vagyok, amikor egy-egy cikkemmel kapcsolatban emailen megkeresett, hogy publikálhatja-e a Hammer oldalán, természetesen a forrás megjelölésével? Naná, hogy igent mondtam, megtiszteltetésnek vettem. A többedik ilyen levél után már azt írtam, Laci, nem kell mindig megkérdezned, vidd nyugodtan szó nélkül bátran! És mindig elmosolyodtam, amikor a kezembe került egy-egy Hammer, és a külsős írások között rendszeresen ott virított egy-egy cikkem! Laci, ha Te megfelelő minőségűnek ítélted meg ezeket az írásokat, akkor nyugodt vagyok és már megérte publikálnom!
A két Laci közül Lénárd ízlése állt közelebb hozzám, szóval ha ő valamit dicsérettel illetett és ajánlott, biztos voltam benne, hogy a tévedés kizárt. Generációk csüngtek minden szaván, a véleményén és úgy érzem, a személyes beszédeiből és a leírt soraiból mindig is kitüremkedő lelkesedésből és fanatizmusból generációk személyiségébe is átöntött nem keveset magából. Tulajdonképpen kimondhatjuk, akik ebben a rock/metal világban mozgunk: valamilyen szinten mind Lénárd Lacik vagyunk.
És már csak ezért sem fog elmúlni az ő hatása, még akkor sem, ha most egy nagy kiüresedés van mindenkiben. És még akkor sem, ha mindenkit most az rág, hogy 58 évesen ennek még rohadtul nem volt itt az ideje! Mindig is annyira aktív, fiatalos, fáradhatatlan volt, még annyi mondanivalója volt!
Mivel a ma ismert rock/metal műfaj a ´70-es, ´80-as években szökkent szárba, mai korunkra szükségszerű, hogy egyre több legendás zenészhalállal vagy ikonikus figurák eltávozásával fogunk szembesülni, erre jobb felkészülni. Eddig is belefutottunk pár sokkoló hírbe, de Magyarországon a rock színtéren nem tudok ikonikusabb figurát elképzelni Lénárd Lacinál, és végül ez volt az, ami jelen sorok megírására késztetett.
Laci! Köszönünk mindent! És azért rohaggyámeg, hogy az első sorban bulizhatsz Dimebag, Lemmy, Chuck Schuldiner, Jeff Hannemann, Randy Rhoads, Cliff Burton, Neil Peart, Paul Baloff, Dio és a többiek koncertjére...! Azért egy stage pass-t tarts fenn nekem is légyszi, okés?
12:09
