beszámoló [koncert]  2022. július 17. vasárnap   20:55

nincsen hozzászólás

  2022. július 12-én lépett fel nálunk - hosszú évek kihagyása után - másodszorra a Pearl Jam. Az 1990-ben, Seattle-ben alakult csapat, több mint harminc éve aktív tagja a rock-punk palettának. Mindig lenyűgöz már önmagában az is, ha egy formáció ennyi időn keresztül képes együttműködni és megújulni, de az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy az ötös fogatból négyen alapító tagok, és néhány váltástól eltekintve a dobos pozíción, ugyanabban a felállásban lépnek színpadra 1998 óta, amikor Matt Cameron csatlakozott a fiúkhoz (ex Temple of the Dog). A banda stabil, és teljesen önazonos.
  
  Mit értek ez alatt? Például a ’90-es években jövő hirtelen népszerűséget nehezen feldolgozó Eddie Vedder énekes, gitáros, dalszerző, évekre visszavonultatta a zenekart a médiából, hogy legyen nyugalma. Annak ellenére nem jelent meg a Pearl Jam-nek új videóklipje 6 éven át, hogy a Jeremy dalukkal 4 díjat hoztak el az MTV Video Music Awards-on, 1993-ban. Ebben az időszakban interjúkat sem adtak, ami teljesen ellentétes mindenféle marketing szemlélettel, de nem ez volt a prioritás. A közönség viszont koncertek alkalmával tudott kapcsolódni a zenekarhoz, így nem tűntek el a süllyesztőben mégsem, bizonyítva azt, hogy nem kell a végletekig mindent kisajtolni magukból a sikerért. Bono ezt így fogalmazta meg: „A Pearl Jam az a zenekar, amelyik nem függ a médiától vagy a rádiótól.”
  Önazonossághoz sorolnám azt is, hogy a nevük alatt jegyezett, összesen közel 470 dalból szabadon variálják a turné állomásain a programot, akár aznap is húznak ki belőle nótákat, és cserélnek át másikra. A repertoárban nem csak a zenekar 13 albumáról tudnak válogatni. Eddie Vedder egy tucatnyi film zenéjét is szerezte.
  
  A budapesti állomás előzenekara a White Reaper volt, ami sok tekintetben azonos felállású, 5 tagú „fiúbanda”, három gitárossal. A magát garázs punk csapatnak valló formáció 10 éve működik. A gimnázium évei alatt összeálló barátok korábban már Billy Idol előtt is játszottak. Eddig megjelent három albumukról válogattak, és egy jó hangzású, rock kedvelőknek könnyen fogyasztható műsort raktak össze. Énekes gitárosuk, Tony Esposito látszólag gond nélkül megbirkózott a több ezres tömeggel, ami már 8 órára szépen megtöltötte a stadiont.
  
  Az átszerelés után 20.50-ig kellett várni, mire a Wash felhangzott, és szinte azonnal felálltak a karéjban ülőhelyet váltó rajongók is. Az rögtön látszott, hogy nem élnek a vizuális sokkolással a fiúk. Nem voltak extrém fellépő ruhák, sminkek, nem dolgozott füstgép, és egyáltalán nem volt semmi fakszni. A két kivetítő képe sokáig fekete-fehér maradt, és a világítás is színházira emlékeztetett. Ez így egyben sokkal inkább kocsmai kiskoncert hangulatát adta, még akkor is, ha több ezren álltak körülöttem. Látszott, hogy a fiúk nem showt akarnak csinálni, hanem zenélni jöttek.
  
  A gitárosok, Stone Gossard, aki lelkes környezetvédő is egyben, Mike McCready, aki FFP maszkban volt végig, és saját érintettsége révén, több Crohn betegeket támogató alapítvánnyal is együttműködik, és Jeff Ament basszer, aki örök gördeszkás, és több ilyen parkot is építtetett, szépen kiegészítette egymást a játékával. Mindenki kapott elegendő teret és szóló lehetőséget. Ha ez a három hangszer kevésnek bizonyult, Vedder is felkapott egyet, és kiegészítette a hangzást, így több dalban is lehetett egyszerre négy gitárt hallani.
   A turnén két extra taggal bővült a banda. A nem hivatalos tagnak számító, de rendszeresen közreműködő Kenneth E. Gaspar ült a billentyűk mögött, és az ex Red Hot Chili, Josh Klinghoffer - akit John Frusciante váltott a Chiliben, amikor másodszorra is visszatért – szintén gitározott, de megkapta az egyéb ütőhangszereket, időnként a billentyűt és a vokált is.
   Vedder közvetlen stílusával teljesen passzolt a családias hangulathoz. Elmondta, hogy ’96-ban léptek fel nálunk utoljára, ezért ideje volt már újból eljönniük, és a város amellett, hogy gyönyörű, igazán különleges, mivel kenguruk mászkálnak az utcán. Ezzel arra a bulvár hírre utalt, hogy előző este a rendőrök Csepelen kenguru üldözésben voltak, majd az állatot sértetlenül az állatkertbe szállították. Ehhez a monológhoz stílusosan kibontott egy palack bort is.
  
  A csapat legutolsó, 2020-ban megjelent, Gigaton című albumáról három dalt hozott az estére, és jóval nagyobb teret engedett a klasszikusoknak. A legendás első korongjuk (Ten) fele, összesen 5 (!) dal került be az aktuális setlist-be, amivel nyilván nem tudtak hibázni. A publikum megkapta, amire várt. Összesen 23 nóta hangzott el, amiből egy kiadós ráadás is futotta, öt dallal, mint például a State Of love And Trust. Az Alive alatt már minden fény fel volt kapcsolva, így aztán teljes egységben érezhette magát a közönség a zenekarral, és a zenekar a közönséggel. Utolsóként az All Long The Watch Over szólt, és annak ellenére, hogy a Jeremy kimaradt, szerintem egy rajongónak sem volt hiányérzete.
  
  A Pearl Jam nem tétlenkedik továbbra sem. Az európai turnéjuk júliusban véget ér, de rövid pihenő után Amerikában folytatják tovább az őszi állomásokkal. Van valami varázs abban, amikor egy ilyen klasszikus csapattal találkozik az ember, akik fittyet hánynak a világ pörgésére és a média farkas törvényeire. Egyszerűen csak csinálják azt, ami jólesik. Vállalják annak a kockázatát, hogy ezzel a sikerük elkopik. 30 év után azt kell mondanom, hogy igazuk van.
  

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: