szerző: MorelloFive Finger Death Punch, Ill Niño 2022. július 5, Budapest Sportaréna
2020-ban végre megtört a jég, és az Egyesült Államok jelenkori egyik legnagyobb rock/metal története, a Five Finger Death Punch végre eljutott Magyarországra. Több ok miatt is különleges volt ez a buli. Egyrészt az egyik legutolsó komolyabb rockkoncert volt, ami még megtartásra kerülhetett, röviddel ezután ütött be a Covid miatti lezárás és a koncertélmények hosszú időre csak távoli emlékek maradhattak. Másrészt a zenekar alapítója, Báthory Zoli miatt is fontos volt már meginvitálni őket Magyarországra és hosszas próbálkozások után végre ekkor sikerült is.
Azt gondolom nem kell magyaráznom, mennyire különleges, legendás hangulatú volt ez a buli. Nem csak azért, mert először hallhattuk itthon élőben a többszörös platinalemezes csapat slágereit, hanem annak a mágikus hangulata, hogy az álmát megvalósított, világsikert befutott Báthory Zoli hazatért, fantasztikus hangulatot eredményezett. Zengett a Ria-Ria-Hungária, a végén címeres zászlóba burkolózott Zoli, ezek mind nagy érzelmi töltetek voltak a magyar közönségnek.
Két év végül is nem olyan sok idő, amíg ismét színpadon üdvözölhettük a csapatot. A fenti okok miatt várható volt, hogy a mai is hasonlóan különleges hangulatú koncert lesz, de az itthoni debütálás mágiája talán megismételhetetlen. Vagy mégis?
A Five Finger Death Punch azóta újabb albumot is elkészített, az Afterlife címre keresztelt lemez azonban a fellépés előtt még nem került kiadásra, így sajnos ma erről nem hallhattunk dalokat. Nem baj, jöhetett a slágerparádé a csapat eddigi életművéből. Turnéra eredetileg a Hollywood Undead-et hozták volna, akik meglepetésszerűen, kurtán-furcsán kikerültek a képből, helyettük a nu metalos veterán Ill Niño kapott megjelenési lehetőséget és a svéd Solence. A megérkezésemkor a svédek már befejezték az előadásukat, így csak az amerikai latino brigádtól tudtam követni a programot.
Az Ill Niño-t sokan a nu metal hullám fontos csapatai közé sorolják és tény, hogy különleges hangzásukkal, a perkás színezésekkel, azokkal a jellegzetes, vérben hordozott latino ritmusokkal különleges színfoltot képviseltek a színtéren. Ugyanakkor szerintem sosem sikerült úgy igazán kiugrót alkotnia a csapatnak, a különlegességük miatt mindig bennük volt a nagy ígéret, amely a lemezeladásokban is sikeresen megnyilvánult, de egy igazi 10/10 pontos, esszenciális nagylemezt véleményem szerint sosem sikerült lerakniuk az asztalra.
Ettől még persze az ilyen zene nagyszerű élőben, a pályatárs Korn is remek koncertet adott nemrég, szóval minden adott volt, hogy az FFDP előtt ütős felvezetés legyen az Ill Niño. Azaz adott lett volna, ha nem valami hervatag hangzással lepik meg a csapatot a színpadra lépéskor... A debütáló albumuk nyitódala, a God Save Us azonban kifejezetten halkan és tompán szólalt meg, szinte csak a dobok dübörgését lehetett hallani belőle. Ez így sajnos nem volt az igazi és félő volt, hogy az egész előadásra rányomja a bélyegét. Szerencsére azért apránként javult a hangzás és bár teljesen tökéletesen a végére sem szólt, de később már azért élvezetesebben dörrentek meg az újabb és újabb nu metal tételek.
A csapat érdekes módon csak a korai, első 3 albumát idézte meg, de mivel közmegegyezésesen azok voltak a legjobbak tőlük, ezt nem is bánta senki. Így visszarepültünk a 2000-es évek elejére, a mélyre hangolt, erős basszussal dúsított durvulatok világába. Az Ill Niño abszolút hitelesen tudja megjeleníteni ezt az időszakot, annál is inkább, mert visszatért soraikba Marc Rizzo, aki sokáig a Soulfly-ban nyűtte a húrokat. Az egyre inkább szétesett Max Cavalera mellett is Rizzo volt az, aki élő teljesítményben a hátán vitte a zenekart, így nem meglepő, hogy ma is ő volt a leginkább élettel telibb a deszkákon. Zúzott, ugrált, rohangált, ahogy tőle megszokhattuk.
Elég népes társaság gyűlt össze a színpadon, de hát ez a többszólamú üvöltözés, perkázás és ezek a tipikus latinos ritmusok mindig is az Ill Niño sajátosságai közé tartoztak. Új énekesük is van, Marcos Leal személyében, aki karizmatikus frontember és képzett üvöltöző, dallamos énekesként viszont egyáltalán nem képzett. Sajnos a dallamos részekben mindvégig fülsértően hamisan énekelt, ebben sürgősen képeznie kellene magát, mert a súlyos, döngölős, headbang-elős zenében ez nagyon illúzióromboló volt.
A féktelen energia egyébként mind a zenében, mind a tagok mentalitásán megnyilvánult, tehát az aktív színpadi mozgás tényleg a 2000-es évek legszebb hagyományait idézte vissza. Több dobolásos hangulatkeltés is volt, a régiek mellett pedig Máscara címmel egy relative újabb keltezésű számot is előadtak, szóval még ha az elején a hangzás miatt egy kicsit nehéz is volt ráhangolódni a zenéjükre, a végére azért sikerült.
A dalokat elnézve továbbra is azt mondom, érthető miért nem lett megkerülhetetlen tényező a nu metal, modern metal hullámban az Ill Niño, de semmiképpen sem volt ez rossz koncert. A régi Soulfly, Korn, stb. megeszi azért reggelire a latino brigádot, de a közönség kedvét ma biztosan meghozták a tomboláshoz.
Én személy szerint nem estem különösebben hasra a Five Finger Death Punch legutóbbi albumától, a jelek szerint a zenekar sem, mert az F8 lemezt egyedül a koncertet nyitó Inside Out képviselte, aztán innentől már csak a korábbiakról játszottak. Ilyen szempontból sajnáltam, hogy nem hallgathattunk bele a rövidesen kiadásra kerülő Afterlife-ba, hátha az jobban sikerült. A hatalmas, farkába harapó kígyó logó a háttérben azért látványos volt.
Azért panaszkodni nincs okunk, mert a Five Finger Death Punch élőben még mindig nagyon rendben van. Azért most is megvolt a varázslatos hangulata annak, hogy Báthory Zoli visszatért közénk, már a koncert elején felhangzott az úgy látszik megszokássá váló Ria-Ria-Hungária kórus. Zoli és Ivan Moody is nagy mosollyal fogadta a rajongók szeretetét, az énekes később el is mondta, hogy számukra is különleges és fontos a magyarországi koncert.
A dalválogatásban is igyekeztek kiszolgálni a rajongók kedvét, szinte mindegyik album előkerült ma és a legemlékezetesebb szerzemények kerültek lejátszásra ma. A 2018-as And Justice For None lemezt sem tartom túlságosan kiemelkedőnek, de erről is a két legemlékezetesebb nótát hallhattuk, a Trouble-t és kicsit később a Sham Pain-t.
A FFDP az Ill Niño-val ellentétben már a kezdetektől jól és erőteljesen szólt, az elég szépen megtelt stadion pedig nagy ovációval fogadta az újabb és újabb dalokat. Még korábbra kalandoztunk, a Got Your Six albumig a Wash It All Away-jel és a Jekyll And Hyde-dal, mind a kettő szakított. Meg kell emlékezni arról, hogy Ivan Moody kiválóan énekelt. Neki volt pár zűrös időszaka, amikor nagyon úgy tűnt, életmódját nem fogja tudni összehangolni a zenekari elvárásokkal. De úgy tűnik, sikerült rendbe tennie magát, sikerült rendezni a viszonyokat. Ez fontos, mert az ő hangja és karaktere nagyban részes a Five Finger Death Punch sikerének.
A Five Finger Death Punch receptje egyszerű. Elsőre ható, egyszerűbb riffekkel operálnak, amelyekre nagyokat lehet bólogatni. Sok emlékezetes gitárszóló is helyet kap, amelyeket mostanra már Andy James szolgáltatja, igen ízlésesen. És erre jön rá Moody karaktere és hol üvöltős, hol lélekbemarkolóan dallamos éneke.
Ebbe a képletbe illeszkedik be a Bad Company is, amely ugyan feldolgozás, de a közönség hangosan énekelte együtt a csapattal. Még korábbi dalok is terítékre kerültek, mint a Never Enough, a Burn It Down és a szívfacsaró Wrong Side Of Heaven. Ez még a másik jellegzetessége az FFDP szerzeményeinek, hogy vannak zúzós, thrash-esen horzsoló, harapós nóták, de vanank egészen érzelmes fajták, amelynél a könny is kicsordul a hallgatóság szeméből.
Utóbbi még a Gone Away, amely szintén feldolgozás (The Offspring), a Five Finger Death Punch-nak viszont ezt is sikerült még egy lépéssel szívbemarkolóbbá tenni az eredetihez képest. Sajnos csak egy rövid részlet hangzott ma el belőle, mint ahogy a War Is The Answer lemezen szereplő Far From Home-ból is, pedig jó lett volna egészében hallani ezeket a dalokat.
A sok érzelmes andalgás után viszont jöhetett egy arcletépő szám a Burn MF képében, amely agresszív refrénjét az Ill Niño tagok is együtt üvöltötték a színpadon. Jó volt ez az össznépi zúzás.
Nem emlékeztünk még meg Charlie Engen dobosról, aki kifejezetten látványosan és határozottan ütött, kapott is egy kis dobszóló betétet. És ott van még a meghatározhatatlan fizimiskájú Chris Kael basszer, aki talán most egy leheletnyivel kevesebbet produkálta magát, mint azt tőle megszokhattuk, de a basszusmunkáját, a vokálozást ma is kiválóan ellátta.
Nem volt rövid koncert, pláne hogy hátra volt még néhány régi szám, a Coming Down, Lift Me Up, Under and Over It is alkalmas volt a közös éneklésre és az alapos zúzásra. A haját furcsa kontyban megkötő Báthory Zolin mindvégig látszott, hogy még így másodjára is mennyire különleges alkalom neki a budapesti fellépés. Bár ő nem szokott mikrofonközelbe kerülni, azért ezen az estén nem maradhatott az se el, hogy pár szót magyarul szóljon a közönséghez. Utolsóként a The Bleeding-et hallhattuk, amely a legelső szerzeményük volt, amikor Báthory Zoli és Ivan Moody kitalálták, hogy együtt hódítják meg a világot. Sikerült nekik.
A fergeteges hangulat után természetesen ma se maradhatott el a közönségtől való hosszas búcsúzkodás, a címeres magyar zászlóba burkolózás, amelyet mindig kitörő lelkesedéssel fogadnak a megjelentek. Közben koncertminőségben szól a The House Of The Rising Sun feldolgozás, ami szintén egy ikonikus pontja a zenekar karrierjének és még így outro-ként is jól esik hallgatni. Mint ahogy a FFDP zenéjének feeling-jéhez szintén remekül passzoló Blue On Black-et is.
A magyarországi koncertek tekintetében a 2020-as fellépés volt a kulcsmomentum, mivel a csapat egyértelműen rákapott a magyar ízekre és a hazai rajongók a szokottnál is melegszívűbb fogadtatására, biztos vagyok benne, hogy a Five Finger Death Punch nem utoljára látogatott hazánkba. Szeretnénk 1-2 év múlva az Afterlife album nótáira is velük közösen bulizni.
05:39
