beszámoló [koncert] 2022. július 7. csütörtök 18:17
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloHelloween, HammerFall 2022. június 28, Budapest Sportaréna
A 2018-as FEZEN-en láthattuk itthon először a bombasztikus eredményét a Helloween újraegyesülésének. Még csak pár évvel korábban se mert volna senki fogadni arra, hogy megtörténhet az aranytorkú ex-énekes, Michael Kiske és a gitáros, dalszerző zseni, Kai Hansen visszaédesgetése az anyazenekarba. Úgy látszik, idősebb fejjel már képesek a zenészek túllendülni a régi sérelmeken és hát nyilván az se baj, ha tele van a pénztárca. Az ismételt együttműködés pedig olyannyira jól sikerült, hogy új nagylemezt is eredményezett (beszédesen Halloween címmel) és úgy tűnik, hogy a jelek szerint tartós lesz a kapcsolat. Azt nem tudom, hogy ez az összeborulás még mindig egy projektként értelmezhető, vagy most már végérvényesen a Helloween tagságát jelentik a régi/új szereplők is, de az biztos, hogy szerencsések vagyunk, hogy élőben elcsíphetjük őket Magyarországon.
Kismillió koncert részvétel és élmény után nem szokásom túl nagy szavakkal dobálózni, szóval ha azt mondom, hogy a Helloween 2018-as koncertjét életem egyik legjobb megszólalású és legjobb koncertélményének kell megneveznem, az úgy érzem, jelent valamit... Mondom ezt úgy, hogy a német power metalosok sosem voltak gyerekkori, ízlésformáló kedvenceim, így még a nosztalgiafaktor sem ütött be nekem. Egyszerűen az a buli úgy volt tökéletes, ahogy volt, így persze nem volt kérdés, hogy az újraegyesült Tökfejeket ismét kötelező megnézni.
Szerintem jó döntés volt, hogy 2-3 középszar előzenekar helyett mindössze a HammerFall-al állt össze a Helloween és ennyi. Ráadásul a svéd heavy metalosok is teljes programot játszottak, a Helloween-től meg maratoni hosszúságú bulira lehetett számítani, szóval ennél több tényleg nem kellett erre az estére.
Ezúttal oldalra fordított színpadot építettek fel az Arénában, így félházat jelentett az álló- és ülőhelyek feltöltöttsége a helyszínen, azt viszont szépen sűrűn kitöltötte a nézősereg. A HammerFall kiírt kezdése viszont csúszott, így több helyen elégedetlen füttyszó is felhangzott. Aztán szerencsére mégis elsötétültek a reflektorok, felhangzott az intro, a svédek pedig a legfrissebb album, a Hammer Of Dawn nyitódalával, a Brotherhood-dal indították a programjukat. Szívesen fogalmaztam volna úgy, hogy színpadra robbantak, de ez inkább csak egy halovány puki volt, ami megszólalás szinten felhangzott eleinte. Halk, tompa hangzás, dübörgő dobok, szóval ez így nem volt az igazi. Szerencsére a hangmérnökök észbe kaptak, és lassanként azért sikerült a helyükre húzni a potmétereket. Pár szám után szerencsére már egész élvezhetően szólt a koncert.
A mai este jó sok együtténeklős dalt válogatott össze a banda, ilyen volt az Any Means Necessary 2009-ből. A program egyébként kellően változatos volt, mert a legrégebbi albumtól, a Glory To The Brave-től (The Metal Age, huhh ez igazi különlegességnek mondható élőben) az új Hammer Of Dawn-ig (címadó) játszottak mindenfélét. Szintén az éneklős nóták sorát gyarapította a Blood Bound. Eddigre már a hangzás is rendbe jött, a közönség pedig vette a lapot és falta egyik nótát a másik után. A csapat jó hangulatban játszott, különösen Oscar Dronjak vágta be a kőkemény pózokat. Pontus Norgren vidáman, visszafogottan gitározott, Fredrik Larsson pedig hajat lengetve, határozottan kezelte a basszust. A lassabb nóták kivételével szinte végig ment a kétlábgép, David Wallin uralta a dobokat, mindvégig feszesen játszott, jól adta az alapokat.
Joacim Cans-ról tudjuk, hogy mindig a tenyeréből eteti a közönséget, a rendkívül lelkes frontember ma is jól megtalálta a hangot a jelenlévőkkel. Nem mehetett le koncert a Renegade nélkül, de hallhattuk a Venerate Me-t is (az eredetileg King Diamond-dal készült vendégszereplés nélkül persze). Így egyelőre elbúcsúzhattunk az új lemeztől, innentől már csak a korábbi tételekből szemezgetett a banda.
Nagy sláger a középtempós Last Man Standing, amit már mindenki együtt énekelt Joacim-ékkal. A HammerFall-tól nem idegen, hogy olyan módon emlékeznek vissza egy-egy albumra, hogy több szám részleteit egymásba fűzik, így több emlékezetes témát is fel tudnak villantani a hallgatóságnak. Korábbi koncerten a debütáló Glory To The Brave-nek volt egy ilyen medley-je, ezúttal a negyedik albumnak, a Crimson Thunder-nek volt ilyen válogatása. A Hero´s Return, a Riders Of The Storm és a Crimson Thunder pillanatai elevenedtek meg, a rajongóknak pedig eszébe juthatott, hogy bizony a 2002-es album is nagyon ott van a szeren.
Joacim-ot mindig érdekli, kik azok, akik most látják először élőben a HammerFall-t és kik a már rutinos koncertre járók. Persze mindig vannak újoncok, de az látható, hogy a svédek annyira megkerülhetetlen játékosok a heavy metal színtéren (és nem mellesleg szerencsére sűrűn is járnak hozzánk), hogy a döntő többség jól ismeri már őket. A Let The Hammer Fall így nem okozhatott meglepetést, mint ahogy Oscar jellegzetes kalapács alakú gitárja sem, amit lelkesen használ minden koncerten. Pózolni, emberkedni kifejezetten jó vele.
Hallható volt ma még a Glory To The Brave és előkerült a Dominion albumról a (We Make) Sweden Rock, amely egy kicsit kakukktojás nóta, de jól áll a csapatnak és élőben is jól működik. A közönség ezt is zabálta. A megcsúszott kezdésnek és az eleinte gyengélkedő hangzásnak köszönhetően egy kicsit lassan alakult ki a bulihangulat, de a HammerFall koncertjének második felében már baromi lelkes volt minden jelenlévő és megállás nélkül folyt a buli a nézőtéren.
A 2016-os Built To Last albumról egyedül a himnikus Hammer High maradt meg a programban, pedig a koraiktól eltekintve a legjobb HammerFall albumnak tartom ezt, így még örültem volna a műsorban hagyásának. Viszont kifejezetten fájlalom, hogy a számomra legkedvesebb Hail To The Kings lemezről ma egyetlen tétel se hangzott el, ez minimum meglepő. Legalább egy száll Heeding The Call-t illett volna berakni.
Már ez a két utolsó is ráadásnak minősült, de HammerFall koncert természetesen nem mehet le Hearts On Fire nélkül, így a svéd csapat munkásságának csúcsalkotásával zárult a buli. Nehéz a HammerFall-ról írni, mert végül is koncertről koncertre ugyanazt az élményt adják, megvannak az elmaradhatatlan kötelező számok, de némi variálás mindig van a setlist-ben a régi dalok válogatásával és persze néhány aktuális friss szerzeménnyel.
De mivel ez az élmény mindig jó és a koncertek hangulata mindig átütő, így sokadszorra is meg tudnak etetni a koncertjeikkel. És nem csak a zenével, amely valóban a heavy metal iskolapéldája, hanem azzal a rendkívül kedélyes színpadi hangulattal is, ami különösen Joacim Cans-ot jellemzi. A Helloween elé tökéletes választás volt a HammerFall.
Ahogy fentebb említettem, a Kiskés/Hansenes Helloween FEZEN-es koncertje elementáris erejű buli volt, így nem volt kétséges, hogy ezt az élményt ismét át kell élni. Kicsi félelem volt csak bennem, hogy annak a (minden bizonnyal az ő számukra is) különleges turnénak a varázsát vajon másodikra is tudja-e produkálni a csapat, vagy ez „csak” egy jó koncert lesz, de már nem varázslat és mágia.
De minden előzetes aggodalom alaptalannak bizonyult, ezt már most előrebocsátom. A csapat ráadásul nem is aprózta el, hanem az Orbit introval felvértezett Skyfall-lal indította a koncertjét, a közösen alkotott legfrissebb Helloween című album utolsó tételével. Igazából talán ezt az egy pontot tudom egyedül szemöldökráncolósként értékelni az egész koncerten. Egy több, mint 12 perces dallal indítani, amelyet még úgy egészében se mondanák elejétől végéig magával ragadónak, meglehetősen érdekes ötlet volt.
Rendben van, hogy az új Helloween lemezzel akartak beköszönni, felmutatni az újkori összeborulás fizikai eredményét, amire jogosan lehetnek büszkék, de egy ilyen óriási várakozással övezett eseménynél konkrétan a színpadra kéne robbanni, oda kéne csapni, hogy a közönség azonnali eufóriába taszítsák, ami ki se merül a buli végéig. Akkor már egy olyan slágeresebb, könnyedebb nótát, mint a Best Time-ot jobban el tudtam volna képzelni. A Skyfall nagyszerű dalszerzési képességről tesz tanúbizonyságot a maga odafigyelős kalandozásával, de koncertindításra szerintem nem alkalmas. Nem is láttam azt a tüzet a közönségen, amit már az első percekben el kellett volna érni.
Szóval egy olyan dallal kezdtek, ahol mindegyik tag fel tudott mutatni valamit magából, a Helloween komplexebb dalszerzési képességét is megmutatták, de hát azért mégiscsak a másodikként elhangzó Eagle Fly Free-re indult be az igazi buli. Naná, a kettes Keeper kultikus dala, Kiske süvöltésével, nem csoda, hogy innentől kezdve már tényleg megőrült a közönség. Kiskét láttam már kissé alulteljesíteni (ahol ráadásul erősen rásegítettek a hangjára, elég ciki volt), de most nagyon odatette magát az öreg, egyszerűen lehengerlő volt, ahogy énekelt. Andi Deris egy más karakter, neki is kiváló hangja van, őt viszont a saját hangszínéért szeretjük. Hansen pedig sosem volt egy torokcsoda, ma is néha elég erőlködős dallamok jöttek ki a torkából, de a mindig vidám karaktere egyszerűen vonzotta a tekinteteket és a gitármunkája pedig tökéletesen illeszkedett be Michael Weikath és Sascha Gerstner játéka közé.
Erre a felállásra természetesen a nagyközönség az első néhány album legendás tételei miatt volt kíváncsi, ezt az igényt tökéletesen ki is szolgálták, nyilván helye volt néhány Deris korszakos dalnak is, és persze az újkori közös munka, a Helloween album is remek apropó arra, hogy az aktualitásokat is megvillantsa a társaság. Így tettek most is a Mass Pollution dallal, ahogy Andi elmondta, ez a saját szerzeménye, a látványos vetítéssel pedig jól működött ez a környezetszennyezés ellen felszólaló nóta. De hát azért az igazi buli az olyan tételekre indult be, mint a Future World, a nagy klasszikus, amit mindenki együtt énekelt. Óriási volt még a keménykötésű, majdhogynem thrash-es Save Us a Keeper 2-ről. Már csak ezért is jó volt ez az összeborulás, mert ilyen elfelejtett, élőben talán sosem játszott nótákat is előszedett a csapat.
Andi Deris nem felejtett el megemlékezni a Master Of The Rings albumról, ami az ő debütálását jelentette, nem mellesleg egyben a Helloween megmentését, relevánsnak maradását is egyúttal. Erről a Where The Rain Grows dalt játszották el, ami szintén nem egy túl gyakori tétel, úgyhogy ez a mai koncert igazi csemege volt a Tökfejek rajongóinak.
És ha már csemege, Kiske mellett ott volt a másik megkerülhetetlen arc a korai Helloween-ben, Kai Hansen. Kiske is nagyon szimpatikus volt, ezt a joviális, kopasz bucifejet simán el tudná képzelni az ember NDK-s strandpapucsban, sört szürcsölgetve egy balatoni kempingben, de Hansen levakarhatatlan jókedve mindig is magával ragadó volt. Az egész koncert alatt látványos és olykor humoros geg-ekkel telített volt a háttérvetítés, most azonban, ahogy egy masszív falat láttunk, ami elkezdett leomolni, mindenki tudta, hogy mi következik.
Igen, a Walls Of Jericho felvezetésével az azonos nevű album percei következtek, amely Kai Hansen-t helyezte a frontba, hiszen az ő énekével lettek a Helloween alapjai lerakva, ezekkel a korai, itt-ott esetleg kiforratlannak ható, de mégis stílusteremtő mesterműnek számító nagylemezzel. Nem is akármilyen dalokat hoztak el ma a Walls Of Jericho-ról (illetve az azt is megelőző, 1985-ös Helloween című EP-ről), kis egyvelegként, egybegyúrva hallhattuk a Metal Invaders (!), Victim Of Fate (!!), Gorgar (!!!) számokat. Ugye nem kell ecsetelnem, mennyire különleges volt ezeket élőben hallani, aktuálisabb, megdörrenős megszólalással? És akkor ott volt még a Ride The Sky, ami ebből a korszakból azért rendszeresen ott ragadt a programban, de akkor is óriási élmény volt Hansen tolmácsolásában hallani ezeket a dalokat.
Ugyancsak Hansen korszak a Heavy Metal (Is The Law), szóval tényleg nem mondhatjuk, hogy csak mutatóban villantotta fel karrierjének kezdetét a Helloween, hanem kifejezetten egy masszív szettet állítottak össze a korai számokból. Nyilván a csapat karrierjéből kifolyólag a nézőtér jelentős része a 30-40-es korosztályból került ki, sűrűn világított az őszülő halánték és a kopaszodó fej az arénában, nekik természetesen fiatalkoruk visszatérését, óriási nosztalgikus élményt adtak ezek a szerzemények.
De nemcsak a közönség, a zenekar legénysége is szemmel láthatóan élvezte a koncertet, ami még vénségükre is egyfajta örömzenélésnek tekinthető. Még a jellegzetesen életunt stílusú Weikath is sokat mosolygott, kezeivel olykor „varázsolt” a gitárján, szóval az ő attitűdje is jóval több volt a sok éves átlagnál.
Jöhetett egy Deris korszakos dal, a Forever and One (Neverland) csodás együtténeklésére kart karba öltött a közönség, sokan egymás vállát karolták át, úgyhogy a hangulat tényleg egészen különleges volt ezen az estén. Még azok is, akik ott voltak a FEZEN-es bulin, egészen biztosan a mai alkalmat is ugyanúgy életük egyik meghatározó koncerteseményének tekintették.
Ritkaságokból tényleg nem volt ma hiány, és ez alatt nem csak a régi, csemegének számító dalokat lehetett érteni, hanem élőben pl. most hangzott el először az Angels az új lemezről. Úgyhogy a magyar közönség egészen kiváltságosnak érezhette magát.
Hozzá kell tenni, ez egy maratoni hosszúságú este volt, a Helloween tényleg kitett magáért. Azért olyanokkal kicsit „csalták az időt”, hogy szinte mindenkinek volt egy kis szólólehetősége. Egy kicsit szórakoztathatta a közönséget, amíg a többiek szusszannak egyet. Ne felejtsük el, 60 felé közelít már a tagság jelentős része, így egy ilyen hosszú koncerten ez indokolt is volt. A „fiatalok”, Dani Löble és Sascha Gerstner is megmutathatta, mekkora feeling van az ő játékukban is, Sascha egyébként kifejezetten aktív volt az egész koncerten, a legvégén még konferált is. Nagyon ízléses szólózást mutatott be Sascha, utána pedig eljátszották az új lemez legkönnyedebbnek mondható slágerszámát, a Best Time-ot, ami nagyrészt az ő szerzeménye.
Említettem már, hogy nagyon jópofák voltak a háttérvetítések, a Best Time neonos dizájnja is hangulatos volt, a nagy klasszikus, a Dr. Stein pedig tele volt apró kis poénokkal. Úgyhogy zenei élmény és szórakoztatás is volt egyidejűleg a koncert. De ez korábban is így volt, Deris pl. mindig is értett a humoros konferálásokhoz. A How Many Tears-ről például elmondta, hogy eredetileg az egy ballada volt. Na ehhez képest ez volt az egész este legkeményebb, legmasszívabban megdörrenő, bátran thrash-nek mondható dala. Eszeveszett nagyot szólt! Persze ez is Walls Of Jericho lemezes nóta volt, szerintem az egyik legnagyobbat ütött ezen az egész estén. Nem csoda, hogy felpörgött a közönség.
Már ez se volt kevés dal és játékidő, de a srácok tényleg nem fukarkodtak. Hallhattuk még a csodaszép éneklős lassú számot, az A Tale That Wasn´t Right-ot, jött az utolsó Deris dal 1996-ból, a Power és a végére maradt a monumentális Keeper Of The Seven Keys. Azért legyünk őszinték, ennyi zene után már nehezen állt a lábán a közönség. De a zenészekben is sok kilométer volt, a színpad előtti kifutóra is rendszeresen kijöttek szólózni, Weikath, Gerstner, Hansen, sőt még Markus Grosskopf is megvillanthatta magát néha, pedig ő leginkább szerényen, a háttérben basszusozott. Dani Löble 4 lábdobos gigász cuccát is bőven kihasználta, ő is egy kivételes képességű dobos.
De hát természetesen nem zárulhatott a koncert I Want Out nélkül, a csapat megkerülhetetlen slágere tökéletes zárás volt. Deris és Kiske felosztotta a közönséget, hol az egyik oldal, hol a másik oldal kiabált, a rajongók pedig még mindig nem érezték fáradtnak magukat egy utolsó nagy bulizáshoz.
Úgy gondolom, ez volt az a koncert, amire egyetlen ember se panaszkodhatott, hogy keveset kapott a pénzéért. Elképesztő hosszúságú Helloween koncert, tele legendás klasszikussal, ínyencségnek mondható újraleporolt számmal és néhány vadiúj dallal. Bár már nincs meg annyira az újdonság varázsa, de még mindig különleges élményként érzi a néző Kiskét, Hansent és a többieket közösen zenélni látni. Kristálytisztán szóló, atom módra megdörrenő koncert, csodaszép zenei részekkel, éneklésekkel, szólókkal, zúzós tombolásokkal. Előzenekarként pedig nem más, mint a saját jogon is headliner-nek mondható HammerFall, akik szintén teljes programot játszottak.
Ahogy az elején feltettem magamban a kérdést, nem voltam benne biztos, hogy másodszorra is ugyanaz a mágia, ugyanaz a topligás koncertélmény, hangzás, stb. lesz produkálható, mint FEZEN-en. Egy percet se kellett volna aggódnom! A csapat ugyanis megismételte azt a legendás hangulatot. Elképesztő! Én elhiszem, hogy a mai generációnak nem azt mondja a Helloween, mint egykor, a ´80-as, ´90-es évek fiataljainak. De ha valaki csak egy kicsit is közel áll a rock/metal zenéhez, még csak nem is kell, hogy különösebben ismerje a Tökfejek munkásságát – a Michael Kiske, Kai Hansen, Andi Deris, Michael Weikath, Markus Grosskopf, Sascha Gerstner, Dani Löble felállást egyszer az életben minden rockernek látnia kell!!!
18:17
