hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2022. június 22. szerda   07:58
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Iron Maiden, Shinedown, Lord Of The Lost
2022. június 7, Groupama Aréna

  Az Iron Maiden az az intézmény, amely viszonylag ritkán ad ki új lemezt, de ha ilyen megtörténik, az a rockvilágot kivétel nélkül izgalomba hozza. Hosszú idő telt el, míg 2015-ben megjelent a The Book Of Souls dupla album és ez még tetemes hossza ellenére is zajos sikert hozott. A Maiden-nek ugyan régóta megvan a bejáratott stílusa, de már nagyon régóta nem igaz, hogy a jó öreg biztonságos „galopp-metalt” adagolják újra és újra a lemezekre.
  Steve Harris-ék mernek kísérletezni, mernek nagyban gondolkodni, és bár a Maiden stílusjegyektől sosem tudnak és akarnak megszabadulni, a végeredmény mégis is kellően ízes, kalandozós és izgalmas. Igazából inkább azon múlik az újabbkori Maiden albumok sikere és rajongói megítélése, mennyire lett eltalált és magával ragadó a dalszerzés. A The Book Of Souls-nál szerintem minden nagyon jól összeállt, ezt a kiadványt a rajongók nagy része is kimondottan jól fogadta.
  
  A Covid kissé megcsócsálta a legújabb, Senjutsu album kiadását és turnéidőpontjait, de végül csak a kezünkbe kaphattuk a (szintén dupla) lemezt és sikerült Magyarországra is eljutni vele. A Senjutsu-t talán egy kicsivel kevesebb lelkesedés fogadta, mint a megelőző albumot, mert bár a receptben nem volt különbség és ezúttal is született néhány kiemelkedő, figyelemre méltó alkotás, dalszerzésben a The Book Of Souls összességében erősebbnek tűnt. De annyi baj legyen, az Iron Maiden koncerten mindig óriási, úgyhogy a 2022-es fellépésük természetesen mindentől függetlenül kihagyhatatlannak ígérkezett.
  
  Szokatlan helyszínen, a Groupama Arénában került megrendezésre az esemény (nekem csak Fradi pályaként áll rá a számra), amit mindenki nagy várakozással fogadott, vajon szervezés, hangzás, stb. kapcsán megfelelő lesz-e egy ilyen volumenű rendezvénynek? Előrebocsátom: igen, a Fradi pálya tökéletesen vizsgázott.
  Bár nyilván nem kell ecsetelni, mekkora nézőtömeget mozgatott meg az Iron Maiden Budapestre érkezése, a beengedés kifejezetten flottul és gyorsan zajlott, a gyepen kellemesen elfértek az állójegyesek, a lelátón pedig az ülőhelyesek és a koncertek hangzása is teljesen rendben volt. Az előzenekarok esetében is elfogadható volt, a főzenekarnál meg már bátran használhatjuk a „csodaszép” jelzőt. Persze a sörért sorban állások, árak, meg hasonlók nyilván itt is túlzásokba estek, de ez a része nem érdekelt, nem ezért mentem.
  
  Nem kifejezetten stílusba illő volt egyik előzenekar sem, de ez a Maiden esetében nem példa nélküli. A Lord Of The Lost saját jogon is képes volt rajongókat bevonzani a koncertre, legalábbis a villamosmegállónál feltűnt néhány halálmadárra maszkírozott tinédzser. A csapat imidzséhez hozzá tartozik az elmaszkírozás és a fehérre meszelt sminkek. Még ha a túlnyomórészt 30 fölötti közönségnek nem is biztos, hogy ínyére voltak ezek a fajta külsőségek, a Lord Of The Lost zenéje és kiállása mindenképp bizonyította rátermettségét.
  A csapatot egyértelműen Chris Harms lendülete viszi el a hátán, aki extravagáns kinézete miatt vonzza a tekinteteket és frontemberi munkáját is kiválóan végezte. Lelkesen rohangálta körbe a színpadot és jól szította a hangulatot. Rajta kívül a multi-instrumentalista Gared Dirge is nagy átéléssel zúzott hol a billentyűk mögött, hol gitáron. De a húros hangszeresek úgyszintén nagy összhangban játszottak és a színpadi pózokat is látványosan hangolták össze.
  
  Szóval jól összeszokott gépezetként játszott a deszkákon a Lord Of The Lost és még ezt a tágas színpadot is sikerült belakniuk. A hangzásuk egy kicsit nyers volt, de mivel a hangszereket jól lehetett hallani, végül is előzenekarként megfelelő volt. Dalaik némi gothic-os hangulattal hozzák a modern metal döngölős stílusjegyeit, hol üvöltős, hol dallamosabb énekkel. Ez a modernebb súlyosság nem biztos, hogy az Iron Maiden kifinomultságát kedvelők körében is megtalálta az utat, de az biztos, hogy a Lord Of The Lost nem vallott szégyent.
  Egy külföldi fesztiválon láttam már előzenekarként az Avenged Sevenfold-ot a jellemzően fanatikus Iron Maiden közönség előtt, ahol a koncertet elnyomta a „Maiden-Maiden!!!” kórus és a paradicsommal dobálás. Szóval ehhez képest mondhatjuk, hogy kifejezetten jól fogadták a Lord Of The Lost-ot. Az meg kifejezetten szimpatikus volt, hogy néhány tag később ott sétált a kiemelt és sima állóhelyet elválasztó kordonoknál és lelkesen dedikáltak, fotóztak a megjelentekkel.
  
  A dobossal együtt négy fős Shinedown esetében még kérdőjelesebb volt, hogy be tudják-e lakni ezt a hatalmas színpadot, de Brent Smith-éket se kellett félteni. Elsősorban a frontember volt a legizgágább, aki hol ide, hol oda futkározott a koncert alatt, mindenkit biztatni akart a lelátókon és az állóhelyeken, mindenkivel kapcsolatba akart kerülni, nem hagyta, hogy bárki is azt érezze, nem hozzájuk szólt a koncertjük.
  A Shinedown jellegzetesen amerikai, könnyedebb hangulatú „aréna rock”-jába, modern metal-jába talán még könnyebben tudtak belekapaszkodni a jelenlévők, még akkor is, ha nem ismerték a Brent Smith-ék munkásságát. A csapat rendkívüli Billboard helyezéseket, lemezeladásokat tudhat magáénak, így nem is volt kérdés, hogy nem fognak megszeppenten téblábolni az Iron Maiden előtt.
  
  A zenei képességek esetükben is magas fokúak voltak, hiszen Zach Myers gitáros és Eric Bass basszer egyaránt kinyúlt a billentyűs hangszerekért is, emellett a háttérvokálokban is aktívan segítettek, szóval egészen kiváló teljesítményt láthattunk tőlük. A csapat igyekezett a legtöbb albumát megidézni mára, a prímet az olyan ismertebb tételek vitték, mint az Enemies, a Bully vagy a Monsters. A 2022-es Planet Zero albumuk is képviseltette magát, szóval pár új dalt is sikerült belesűríteniük a programba.
  Jól megfigyelhető volt, ahogy a közönség egyre jobban kapott rá a Shinedown zenéjére. Eleinte még érdeklődő tekintetek, némi bólogatás, elismerő taps volt megfigyelhető, de menet közben kissé besötétedett, így a fények, a hangulat is jobban érvényesült, a zenekar határtalan lelkesedésének és színpadi munkájának hála a közönség is láthatóan beindult, kivette a részét az ugrálásból, hejjegésből, csápolásból.
  Mire az utolsóként elhangzó Sound Of Madness előkerült, szemmel látható volt, hogy a közönséget megnyerte a Shinedown. Mivel ez a fajta áramvonalasabb rock/metal zene a tengerentúlon örvend inkább kifejezett népszerűségnek, nem volt annyira nyilvánvaló, hogy az európai és magyar közönséget sikerül-e fellelkesíteniük, pláne az Iron Maiden felvezetéseként, de a Shinedown megoldotta ezt a feladatot.
  
  Egy Iron Maiden koncert kezdete előtt valahogy mindig van egy szokásosnál nagyobb izgalom, mindenki kicsit be van sózva, mit fognak ezúttal varázsolni nekünk Bruce Dickinson-ék. Milyen számok fognak előkerülni (ezt a misztériumok a netes setlist-ek sajnos jelentősen tompítják), milyen színpadképet építenek, milyen látványosságokkal készülnek.
  És persze nem mellesleg hogyan teljesít a banda, milyen formában lesz Dickinson, mennyire vadul a színpadon Steve Harris, hogyan játsszák a kiművelt szólókat Adrian Smith, Dave Murray és Janick Gers, mennyire üt lendületesen Nicko McBrain. Mert mára már elmondhatjuk, hogy egy Iron Maiden koncert élményének 50%-a a zene és 50% a színház, a körítés, amivel elkápráztatják a nézőket. De legyen inkább 80% a zene, mert akármilyen maskarák és színház is van, mindez mit sem érne a kiváló dalszerzés, a magukkal ragadó, legendás dalok nélkül.
  
  Az átvezetőként szolgáló rock klasszikusok után már a Transylvania témáira felkaphatta a fejét az ember, hogy ideje felhörpinteni a sört és visszaállni előre, mert rövidesen kezd a világ legjelentősebb metal bandáinak egyike. De az örökös Iron Maiden intro-nak szolgáló Doctor Doctor meg egészen egyértelművé tette, hogy már küszöbön a kezdés.
  Amikor lerepült a függöny, egyértelművé vált, hogy az új album tematikájának megfelelően japános körítést kap most a színpad, legalábbis az első pár dal. Először tehát rögtön a Senjutsu került bemutatásra a címadó dallal és rögtön utána következett a Stratego is. Dickinson is a tematikának megfelelő bő fekete ingben, és japánosan copfba fogott hajjal jelent meg a deszkákon. Ezt a színház részt ő szolgáltatta a deszkákon, a többiekre nem jellemző az átöltözősdi, Steve Harris például talpig a kedvenc focicsapata, az „Egyesült Nyugati Sonka” (West Ham United) mintáit viselte magán és gitár hevederén.
  
  A hangzás már az első perctől kezdve kiváló volt, remekül és tisztán lehetett élvezni a dalokat és minden egyes zenész játékát. Persze a showműsor nem maradhat a Maiden kabala, Eddie nélkül, aki az este folyamán számos inkarnációban vonult fel a színpadon, fenyegette a nézőket és olykor meg is küzdött a zenekar némely tagjával. Először egy többszörös embernagyságú szamuráj-Eddie-t láthattunk, amint vicsorgó, vérrel áztatott pofával lengette a szamurájkardját.
  Talán meglepő, de ezen az előadáson az egész első blokk az új albumnak lett szentelve, mindenféle klasszikus régi nóta közbeiktatása nélkül. Talán ismert az elmémesült mondás, hogy mi a leglelombozóbb mondat egy koncerten: „és most jöjjön egy szám az új albumunkról!” Na ez az Iron Maiden esetében nem így van, mert bár igaz, hogy a 80-as évek klasszikusait minden jelenlévő eksztázisban énekli, itt bizony a 2021-es album tételei is megállták a helyüket. Pláne a most következő The Writing On The Wall, amely zseniális zeneiségével, azonnal énekelhető refrénjével kénytelen a valaha volt legjobb Maiden számok közé kéredzkedni. Akár fiatal, akár idős, ezt a refrént mindenki együtt énekelte, ahogy a közönséget pásztázó kamera jól be is mutatta.
  
  De nem csak a közönség, hanem maga Bruce Dickinson is maradandót alkotott. Legutóbb 2014-ben láttam az Iron Maident a Sportarénában, ahol klasszikus programot játszottak (Maiden England) és ott azért lehetett néhol küszködést hallani az énekesben. Na most Dickinson azóta 8 évvel idősebb lett, de egyszerűen letaglózó teljesítményt hozott, korához képest mindenképpen, de objektíven is. Talán az első 2 dalnál még lehetett érezni egyfajta ráhangolódást a közönségnek (nem történt egy kirobbanó, eksztázisszerű indítása a koncertnek, mint ahogy egy klasszikus dallal lett volna), de legkésőbb eddigre már mindenkit magával ragadott a fantasztikus hangulat.
  Érdekes megoldás, hogy a koncert első része teljes egészében az új dalokból állt és ezek hossza miatt ez viszonylat jelentős játékidőt jelentett. De így is működött a történet, pláne hogy ezzel már az elején elmondták, amit az új albummal elmondani akartak és innentől már kizárólag a klasszikus daloké volt a terep. Ezek közül elsőként a Revelations vette át a stafétát, ami egyáltalán nem egy mindennapos koncertszám, ezért a közönség lelkendezve fogadta. A begyorsult részeknél végre megindult az az önfeledt bulizás, amire már mindenki várt. Eddigre már megszűnt a japános háttér és majdnem minden dalnak valami új színpadkép lett odavetítve és Dickinson is néha szórakozott a színpad interaktív kellékeivel.
  
  A Covid utáni pszichózis feloldásához jól jött az összetartozásról szóló dal, a Blood Brothers. Bruce ekkor intézett hosszabb szózatot a közönséghez, szintén ecsetelve, hogy az előző év egy nagy trágya volt. De ez az egymást átkaroló, andalgós dal megerősítette a rajongókat, hogy jó helyen vannak. Sajnos a 2000-es Brave New World lemezt csak ez az egy tétel képviselte, pedig örültem volna, ha hallhatunk még róla valamit.
  Óriási tisztelet az Iron Maiden és személyesen Bruce-nak is, hogy nem derogál a más énekes által ismertté tett dalok előadása (legfrissebb hír, hogy a Maiden anyagilag is átvállalta az ex-énekes Paul Di’Anno műtétjének fennmaradó költségeit). Most egy Blaze Bayley korszakos nóta következett a The X Factor lemezről, a rendkívüli látványosságokkal előadott The Sign Of The Cross. Dickinson itt egy kámzsába rejtőzködve énekelt és egy nagy világító keresztet hurcolt magával.
  
  Újabb óriási látványosság és egyben szintén ultraritka nagy kedvenc, a Flight Of Icarus. Itt már eksztázisban tombolt és énekelt a közönség legnagyobb része. A színpad hátterében megelevenedő hatalmas szárnyas figura emelte az est fényét, a még nagyobb fényt pedig Dickinson szolgáltatta, konkrétan kézi lángszóróval lövellt lángcsóvákat a zenekar fölé. Na ilyesmit eddig csak a Rammstein-től láthattunk...
  Jöhetett egy kis (ideiglenes) leültetése a tempónak, mi mással, mint a Fear Of The Dark-kal, a Maiden valaha volt egyik legnagyobb klasszikusával. Igen-igen, a könyökünkön folyik ki ez a túljátszott dal, de hát nem lenne hiányérzetünk, ha mégse játszaná az eredeti banda? Hát persze, hogy működött élőben ez a nagy klasszikus, az egész stadion egyként zengte a sorokat. Bruce pedig afféle Zöld Lámpásként keresgélte, ki lapul a sötétben.
  
  Mint mondtam, innentől már csak klasszikusok következtek, így a Hallowed Be Thy Name-et sem kellett bemutatni senkinek. Volt ott ketrec, akasztófakötél, minden színpadi kellék. És óriásit énekelt Dickinson, óriásit játszott a banda, egyszerűen még ma is iskolateremtő, amit ezek a 60-as éveik közepén, végén járó emberek produkáltak élőben. Nem csupán a görcsmentesség, a magával ragadó flow volt a legjellemzőbb, ahogy ezek a gitárosok játszottak, hanem a legjobb szó rá az elegancia.
  Adrian Smith és Dave Murray keze alól csoda szépen csúszott ki minden dallam, Janick Gers pedig hozta a szokásos zenebohóc figuráját (65 évesen!), de a mai nap ő is jó néhány szólót megkapott és a többi témája se olvadt be egyáltalán feleslegesen a másik kettő közé. Ez a háromgitáros felállás már hosszú ideje az Iron Maiden sajátja és bizony ki is hozzák belőle, amit lehet.
  
  „Woe to you, Oh Earth and Sea, for the Devil sends the beast with wrath...” - hangzott a szózat a következő szám előtt. Persze, hogy mindenki tudta, hogy a The Number Of The Beast következik, az Iron Maiden egyik legnagyobb slágere. A buli persze szakadatlanul folytatódott, a színpadot pedig Dickinson, Harris és Gers szántották fel, a többiek inkább a maguk pozíciójában játszottak.
  Nem maradhatott ki a névadó szám sem, az Iron Maiden 1980-ból, ez volt a legrégebbi ma terítékre került szerzemény. Harris és Smith segítettek a refrénben a maguk jellegzetes angol akcentusával, csodaszépen, kristálytisztán szólt 2022-ben ez az ősi nóta.
  
  Ismét változott a színpad háttere, ezúttal egy angol egyenruhában és zászlóban rohamozó Eddie-t láthattunk. Természetesen ebből is tudta mindenki a következő nótát. Maga Dickinson is felöltötte a piros angol egyenruhát, hogy elénekelje a The Trooper-t, az ugyancsak ultimate slágert. Látványosság nélkül ennél a számnál se maradtunk, egy hasonló egyenruhás Eddie érkezett, hogy a színpadon harcoljon az énekessel.
  Borzasztó látványos volt és a magyar közönség körében óriási ovációt váltott ki, hogy a szokásos angol zászló lengetés mellett Bruce a magyar zászlót is lengette, sőt, egy nagy dörrenés kíséretében azzal terítette le a támadó Eddie-t. Nagyon kedves gesztus volt ez a magyar közönség felé.
  
  Mint fentebb szó volt róla, a csapatnak nem esik le a karikagyűrű az ujjáról, ha Bayley korszakos nótát kell játszani. Így belefért még egy a szetbe, a Virtual XI ikonikus nótája, a The Clansman. Ez is fantasztikusan szólt élőben, a karddal hadonászó Bruce Dickinson-nal. Az alapszakaszt pedig egy ugyancsak nagy klasszikus zárta, a Run To The Hills, Nicko jellegzetes dobtémáival. A dobost egyébként különösen szerette a közönség, a levonuláskor többször skandálták a nevét és ő maga is vidáman mosolygott és szórta a dobverőket a közönség felé.
  De egy dal még mindig hátra volt, amihez ismét látványos körítést biztosítottak. Egy hatalmas II. világháborús vadászgép kezdett lebegni a színpad felett, Bruce is pilóta sisakban futkározott a deszkákon és még egy ilyen hosszú koncert után is képes volt elénekelni az Aces High-t. Nem csoda, hogy a közönség eksztázisban volt az egész koncert alatt, egyszerűen lenyűgöző teljesítményt nyújtottak az öregek. Kristálytiszta, csodaszép hangzás, emlékezetes riffek, kimunkált szólók és maga az a színház, ami beszippantotta a jelenlévőket.
  
  A heavy metal műfajt a durvasággal, keménységgel társítja az ember, de egy ilyen koncert után, amikor felcsendül a Monthy Python vidám hangulatú Always Look On The Bright Side Of Life nótája és egészen a metró kijáróig megy „parapp-parapp-parapp” a boldogan vigyorgó rajongóktól, akkor rájöhetünk, hogy egy ilyen koncert kifejezetten lélekemelő, zeneileg és érzelmileg is kielégítő, és hiába Number Of The Beast így, meg gonosz szörnyeteg Eddie úgy, nem volt itt ma este semmilyen gonosz, lehúzó, negatív erő. Csak a zene és a zeneiség magasfoka.
  


Kulcsszavak:
  iron maiden     shinedown     lord of the lost 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó cikkek: 

Fezen fesztivál 25

Meteora dalpremier: Danse Macabre - Chris Harms (Lord Of The Lost) vendégszereplésével

Bruce Dickinson nem fogja vezetni az Ed Force One-t az Iron Maiden közelgő turnéján

Iron Maiden – Legacy Of The Beast World Tour ’22

Iron Maiden és Marvel Team együttműködése

 programajánló: 
2022. augusztus 20.
Sabaton + Avatar + Dynazty
Fekete Zaj
2022. augusztus 27.
Új dalokkal és orfűi minifesztivállal tér vissza a Kispál és a Borz
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Lamb Of God, Kreator, Cattle Decapitation, Blood Incantation, Vended
Fezen fesztivál 25
Gojira, Alien Weaponry
KISS
Judas Priest, The Dead Daisies
Pearl Jam
Five Finger Death Punch, Ill Niño
Alestorm, Visions Of Atlantis, Rumproof
Helloween, HammerFall
Steel Panther
Rise Against a Budapest Parkban
My Chemical Romance a Budapest Parkban
Deftones
 kapcsolódó fotók: 

THE IRON MAIDENS - 2022. július 26-30. FEZEN 25.

IRON MAIDEN - 2022. június 7. GROUPAMA ARÉNA - LEGACY OF THE BEAST 2022

SHINEDOWN - 2022. június 7. GROUPAMA ARÉNA - LEGACY OF THE BEAST 2022

LORD OF THE LOST - 2022. június 7. GROUPAMA ARÉNA - LEGACY OF THE BEAST 2022
 kiemelt 
Marco Mendoza - New Direction Tour 2022
  
Maco Mendoza neve nemcsak a basszerek között fogalom, hanem a rockvilág nevei között is előkelő helyet foglal el

Fekete Zaj
Simply Red
Első Emelet 40, Berkes 60 - 2 az egyben – Születésnapi nagykoncert
Sting (My Songs), Joe Sumner a Papp László Budapest Sportarénában
 friss hozzászólások 

Megjelent a Hickory zenekar új dala (2)
Nemzetközi játszótér az MTV-vel - Kiállítás világszerte az MTV Swatch Playground alkotásaiból (1)
OneRepublic: Never Ending Summer Tour (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto
Live Nation
Livesound
Tukker Booking
New Beat

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 the killers    gru    psycho mutants    primus    twilight of the gods - allstar bathory tribute    jolie    five finger death punch    new seed 55    sleepless    phoenix    the 88    waszlavik    barney és a nők    burst    spacesh!t    dresch mihály    debustrol    masters of rock    drone    electric callboy    apey    apey & the pea    the green hornet    real lies    merzbow  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2022 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!