beszámoló [koncert] 2022. május 22. vasárnap 00:36
nincsen hozzászólás
szerző: VikGhost 2022.május 18. Papp László Sportaréna
E hét szerdán, 2022. 05. 18.-án meglátogatott minket a svéd Ghost, és két másik nagyszerű zenekar, hogy terjesszék a metálzene igéjét. A bulira a Papp László Budapest Sportarénában került sor, a hangulat pedig leginkább valamilyen kultusz-imádó rituáléra hajazott. Nem mintha ez problémát jelentett volna. Na de mit is kell tudni a Ghostról? Ha korábban esetleg még nem volt számodra ismeretes ez a titokzatos együttes, akkor íme egy rövid bemutató az eddigi munkásságukról. Ha már évek óta ősrajongó vagy, akkor nyugodtan áttérhetsz a következő bekezdésre.
A Ghost 2006-ban alakult Linköpingben, Svédországban. 2010-ben fordultak igazán komolyra a dolgok, amikor is megjelentették az ‘Elizabeth’ című dalt majd ugyanebben az évben a teljes album, az ‘Opus Eponymous’ is napvilágot látott. 2013-ban ezt követte az ‘Infestissumam’ című második lemez. A zenekar számára továbbra sem volt megállás, ezt követte 2015-ben a ‘Meliora’, 2018-ban a ‘Prequelle’, majd idén, 2022-ben érkezett meg az ‘Impera’, a legfrissebb album.
A diszkográfia ismertetése után szeretnék kitérni arra, miért is olyan különleges a Ghost, még a metálzenekarok között is. A cikk elején említett kultusz-imádó rituálé nem véletlen használt kifejezés volt. A zenekar színpadi megjelenését jellemzik a komplex díszlet, jelmezek, és a misztérium. Sátánista nézeteik miatt sok helyen feketelistára kerültek, főleg az Egyesült Államok területén.
A csapat nyolc tagjából hét egyforma, arcot eltakaró maszkot visel, és ők csupán ‘Nameless Ghouls’ azaz névtelen ghoulokként (ghoul=vámpírszerű lény) ismeretesek. Az énekes, Tobias Forge pedig különböző karakterek szerepét ölti magára amikor kilép a közönség elé. Az első ilyen jelmez, amit felvett, az I. Emeritus pápa volt, akit leginkább egy sátánista pápának felel meg. 2012-ben felavatták II. Emeritus pápát, akit utána “kirúgtak” mert nem tett eleget a feladatainak. 2015-ben fiatalabb testvére, III. Emeritus lépett a helyére. 2017 szeptemberében aztán neki is mennie kellett, amikor páran leráncigálták a színpadról, és helyébe 0. Emeritust emelték, (más néven papa Nihil), aki sokkal idősebb volt a többi pápánál, az előző három pápa édesapja volt.
2017-ben egy új karakter lépett színre, Cardinal Copia, a vörös ruhás pap, aki elméletileg nem kapcsolódik a pápák vérvonalához. A ‘Prequelle’ turné utolsó állomásán Nihil papa összeesett és meghalt. Utódjának Cardinal Copiát választották, aki így IV. Emeritus pápává avanzsálódott. Persze Nihil sem maradt sokáig halott, hiszen feltámasztották (hogy utána újra meghaljon, természetesen). Most, hogy végigmentünk a Ghost eddigi munkásságán, ismertetném a két előzenekart is. Ők nem mások, mint a Twin Temple, és az Uncle Acid and the Deadbeats!
Az elsőnek színpadra lépő Twin Temple egy házaspár által 2016-ban alakított sátánista zenekar, akik mesterien kombinálják a ’20-as és ’60-as évek hangzásvilágát. Alexandra (ének) és Zachary (gitár) James 666 példányt készítettek a debütáló albumukból, mely a ‘Twin Temple Bring You Their Signature Sound’ címet viselte. Később a Rise Above Records lemezkiadó újból kiadta az albumot. Alexandra azt nyilatkozta, hogy attól még, mert sátánisták, nem muszáj csak és kizárólag metálzenét hallgatniuk és játszaniuk, és ezt az álláspontot a munkásságuk remekül tükrözi.
Az Uncle Acid and the Deadbeats egy angol metálegyüttes, melyet Cambridge-ben alapított Kevin Starrs, 2009-ben. A banda tagjai jelenleg Kevin ‘K.R.’ Strarrs (ének, gitár), Vaughn Stokes (háttérvokál, ritmusgitár), Jon Rice (dobok), és Justin Smith (basszusgitár). A zenekar eddig öt albumot jelenített meg, a legfrissebb, a ‘Wasteland’ 2018-ban jelent meg. Az ‘Uncle Acid’ eredetileg K. R. Starrs művészneve volt, de később ezt saját nevére változtatta.
Na de mi is történt szerdán? Hatkor volt kapunyitás, de mi kicsivel később érkeztünk meg a helyszínre. A bejáratnál gyorsan belekukkantottak a táskáinkba, hogy nem szeretnénk-e becsempészni valamit az Arénába, majd már mehettünk is beljebb. Szerencsére volt külön lekerített dohányzó részleg odakint, így mindenki szabadon, igények szerint mehetett ki a szabad levegőre. Odabent ruhatár is üzemelt. A küzdőtérre szólt a jegyünk, így arrafelé vettük az irányt.
Mielőtt leengedtek volna a lépcsőn, vetettek egy pillantást a jegyünkre, hogy tényleg oda szól-e, majd jó szórakozást kívántak az estéhez. Mikor leértünk, a színpad körül már nem maradt szabad hely, szóval körülbelül a nyolcadik sorig jutottunk előre.
A színpad fölötti fekete molinó már a Twin Temple eljövetelét hirdette, akik 7-kor meg is nyitották a műsort, méghozzá egy egyedi rituálé keretei között megáldottak minket, karddal, koponyával és egyéb szimbólumokkal. Kosztümjeikben dominált a fekete és piros szín, illetve a fordított keresztek. Mikor kiléptek a színpadra, elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon hány hajtű és mennyi hajlakk szükséges Alexandra ’60-as évek hangulatát idéző művészien gótikus, ámbár nehéznek tűnő kontyának a megtartásához. Miután röviden tömören ismertették nézeteiket, miszerint éljen az individualizmus, a feminizmus, és a szabad akarat, el is kezdtek zenélni.
Az ‘In Lvx’ című számukkal nyitottak, és az énekesnő erőteljes, de mégis dallamos hangzásával egyből belopták magukat a közönség szívébe. Előadták az új dalukat is, mely a ‘Let’s Have a Satanic Orgy’ nevet viseli. Ez az együttes eléggé kendőzetlenül prezentálja az álláspontját mind a szexualitásról, mind a vallásról, és ez viszonylag ritka jelenség egyelőre a zenészek között. Amivel még fokozták a közönségben az irántuk érzett szimpátiát, az az, hogy a vokalista többször is megköszönte magyarul a tapsot.
Az ‘I’m Wicked’ nóta valóban megteremtette az este alaphangulatát. Sötét és misztikus hangzásvilág sok mindenkit megfogott, így amikor röpke fél óra után Alexandra bejelentette, hogy elértünk az utolsó számhoz, többen felhördültek körülöttem, hogy “mivan?!” Rövid, de annál emlékezetesebb koncertet adtak. Az énekesnő rózsákat osztogatott a közönségnek, majd ismét egy rituálét tartottak, zárásképpen, mely magába foglalta a (vélhetőleg mű)vér ivást, melyet Alexandra utána a közönségre köpött. Ezután egy heves csók a házaspár között jelentette a finálét, miután mindketten úgy festettek, mint akikre ráborult a málnaszörp. Előzenekarhoz képest hatalmas tapsot kaptak, megnyerték a közönséget.
Utánuk rövid átszerelés után következett az Uncle Acid and the Deadbeats. Ők már nem voltak annyira interaktívak a közönséggel, mint a Twin Temple, viszont a zenéjük ugyanolyan jó volt. K. R. dallamos, magasabb hangja engem kissé magára a Ghostra emlékeztetett. Vagy a színpad volt kevésbé megvilágítva, vagy hátrébb álltak a bandatagok, de a koncert nagyrészében csupán gitáros hajkupacokat lehetett látni zenészek helyett. Szó se róla, nagyon szép loknijaik vannak egyébként. Ennek ellenére úgy éreztem ők nem tettek olyan meghatározó benyomást a nézőkre, mint az előttük játszó együttes.
Este kilenckor elérkezett az, amire eddig vártunk. A színpadra fehér lepel borult, mint egy függöny, és a feszült várakozásnak egy reflektor vetett véget, mely megvilágította a lepel mögött lapuló gitáros ghoult, aki a húrok közé csapott, és a lepel lehullt. A színpadon a Ghosttól megszokott kápolna-rózsaablak szerű dekorációk helyezkedtek el, melyek a pápákat ábrázolták. Az első dal, amit eljátszottak a ‘Kaisarion’ volt, de a hangulatot az ezután következő ‘Rats’ hozta meg. Az Aréna, ameddig elláttam, tele volt, és mindenki Cardinal Copiával együtt kiáltotta, hogy Rats, ettől zengett az egész terem. A fények folyamatosan követték a vokalistát, aki a számok között vicces monológokkal szórakoztatta a közönséget.
‘Rats’ után ‘From the Pinnacle to the Pit’, majd ‘Mary on a Cross’ jött a sorban, végül a ‘Devil Church’ közepette esett meg a gitárcsata a két név nélküli ghoul között. Kiálltak a színpad két szélére, és szavak nélküle, gesztikulálva fitogtatták egymásnak (és a közönségnek) gitártehetségüket. Az est folyamán láthattuk IV. Emeritus pápát, zöld fejdíszben színpadra lépni. Véleményem szerint a közérzet a ‘Ritual’ és a ‘Call Me Little Sunshine’ alatt volt a legkellemesebb, olyan volt, mintha nem több száz idegen állna egymás mellett egy masszában, hanem mindannyian egy nagy egész apró elemei lennénk, amelyből összeáll egy komplexebb összesség.
Valószínűleg valami hasonló járhatott a zenekar fejében is, amikor megírták a dalokat, és létrehozták ezt a kultuszt. Eléggé jól megy nekik a megfelelő hangulat megalapozása, még úgy is, hogy a zenészek nagyrészének még csak az arcát sem látni, de nincs is erre szükség. Tobias pedig szintén megköszönte a tapsot magyarul, illetve többször is mondta, hogy Budapest, Magyarország, mire hatalmas ujjongás tört ki a teremben. Szerintem mindenki le volt nyűgözve, hogy egyáltalán ki tudta mondani, na meg persze hogy vette rá a fáradságot, hogy megtanulja.
A setlistben ikonikusan 13.-ként következett a ‘Year Zero’, melynek a latin szövegét szintén zengte az egész Aréna, mint ahogy azt is, hogy ‘Hail Satan’ azaz “éljen sátán!”. Ezt követte a ‘He Is’ mely nóta Luciferről szól, de mégis olyan szép és nyugodt dallama van. A ‘Miasma’ alatt egy üvegkoporsóban becipelték a “halott” III. Emeritus pápát, teljes pápai öltözetben, aki ebben a helyzetben kissé Hófehérkére emlékeztetett (biztos a sárga szín a bűnös). Nos, a mesehőssel ellentétben, amikor már úgy érezte, hogy ő bizony eleget volt már halott, kiugrott a koporsóból, és elkezdte fojtogatni a koporsóját hordozó srácot. Mikor ezt is megunta, nekiállt szaxofonozni a színpadon. Valami abszurd módon komikus és egyben szimbolikus volt ez a jelenet.
A koncert utolsó felében csak úgy követték egymást az események. A ‘Mummy Dust’ alatt konfettit és papírbankjegyeket zúdítottak a közönségre, melyért meg is kezdődött a tolakodás és lökdösődés. Sajnos hozzám egy sem esett, pedig kíváncsi lettem volna mit ábrázolnak. Ekkorra már sokan éppen eleget ittak ahhoz, hogy úgy érezzék, bírják még, de közben már faltól-falig cikk-cakkoznak, sört borítva szerteszét egy másfél méteres körzetben. Egy ilyen jól szituált tekegolyó srácnak pont arrafelé támadt kedve támolyogni, ahol én álltam, és több embert is felborított. Mindenkit óva intenék a túlzott alkoholfogyasztástól, és a csetlő-botló illuminált állapotba került kollegáktól is.
A ‘Kiss the Go-Goat’ után a Metallica híres számának feldolgozását, az ‘Enter Sandman’-t játszották, amit szintén mindenki zengett, hiszen eléggé ismert a szövege. Ezt a laza, dallamos ‘Dance Macabre’ követte, amire táncra perdült a közönség. Előttem egy nagyon aranyos gót pár állt, akik egymásnak énekelték a szöveget, körülöttem az emberek pedig legalább egy kicsit ringatóztak, ha már nem is álltak neki rendesen ropni.
A zárószám pedig a ‘Square Hammer’ volt, amely alatt megint zúdult a konfetti a nyakunkba. Mindenki beleadott apait-anyait, mert ez volt az utolsó esély a bulizásra. Ezután a Ghost egy hatásos meghajlós kilépővel elhagyta a színpadot, nem volt visszázás, de valahogy így is teljesnek érződött a műsor. Aki idén nem tudott eljutni, a következő években feltétlenül javasolnám neki a Ghost zenekar valamelyik koncertjének meglátogatását, mert ez egy olyan élmény, amit át is kell élni, nem elég elolvasni!
00:36
