beszámoló [fesztivál] 2004. november 2. kedd 16:59
nincsen hozzászólás
szerző: TompiVII Nagy Fül Budapesti Újzenei Fesztivál 2004. október 2., Nagycsarnok
Ez a rendezvény már csak a helyszín miatt is igazi unikumnak ígérkezett, de a fellépő négy zenekar produkciója után be kell ismernem, hogy ezek a koncertek egy átlagos klubban is sokkolóan izgalmasak lettek volna. Így azonban a fesztivál még kapott egy enyhe piaci ízt is, vagy ha úgy tetszik utcazenei hangulatot. Igyekeztem is nagyra nyitni a szemem, (és persze a fülem is, ahogyan az ajánlóban szerepelt) hiszen nem mindennap fordul elő az emberrel, hogy felfűzött cseresznyepaprikák között, a hentes-pult mögül szótlanul szemlélődő sonkák társaságában nézzen meg például egy olyan együttest, akinek a CD-i, pólói, és egyéb finomságai egy mézes-standon kapnak helyet. Hasonlóan bizarr volt a muzikális felhozatal is, úgyhogy tényleg szükség volt arra a bizonyos Nagy Fülre. Mielőtt azonban a főszereplők bősz hangjegyvágtába fogtak volna, a szervező, és a legfőbb Tudós, Máriás Béla köszöntötte a (számomra legalábbis) meglepően szép számban összegyűlteket. Mivel a tavalyi eseményekkel ellentétben idén nem tiltották be a fesztivált, így a szervező gyorsan betiltotta a betiltásokat, és felhívta a figyelmet a Bébi Pulyka Kft. roppantmód szerencsés és ízléses névválasztására, végül pedig átadta a terepet a Szófiából érkezett Legendary Poptonesnak.
A basszusgitáros Ivo Vladimirov pedig nem is habozott sokáig, a szokásos klisés 1,2,3 számok helyett a 7-est, az 5-öst, és végül az 1-et választotta beszámolás céljából, ami az általuk csak „freak shownak” nevezett improvizált hangzavar előtt inkább tűnt egy apokaliptikus káosz előtti visszaszámlálásnak. Mindezt bizonyítandó rögtön szó szerint a húrok közé csapott, de úgy, hogy már az első szám alatt elkezdett vérezni a keze, és minden rögtönzött darab után gyorsan újra bekötözte sebeit, és letörölte bőgőjéről a csöpögő vért. A színpad két szélén guggoló társai közben szép „csendben” elzenélgettek, a bemikrofonozott konyhai edényekkel, xilofonnal, tam-tam dobbal, játékkalapáccsal, és mindenféle samplerrel ami riasztó zajokon át, csicsergő madárfüttyig, mindent felidézett. Műsoruk teljes mértékben improvizáció volt, mégis, mintha lett volna egyfajta recept arra, hogy hogyan építik fel az elméjükből kipattant hangok láncolatát. Általában Ivo kezdett és az általa pengetett, igen egyszerű basszusfutamokra reagált valamit a homokozó kisfiúk pózát felvevő zajkettős. A szemüveges frontember, aki egyébként egy meglehetősen kedves, és barátságos figura, pedig a legváratlanabb pillanatokban állt fel, rúgta ki maga alól műanyag székét, hogy rezzenéstelen faarccal, vadállat módjára tépje meg hangszerét, vagy kanállal nyiszatolja azt, esetleg letépje róla a hangszedőket. A szegény négyhúrossal vívott gladiátorharc után pedig meghajolt, és készségesen bemondta a következő dal címét: „Our next song is called Track Two”, vagy Three, és így tovább. Ha emlékezetem nem csal, a Track Six-ig jutottunk, és mintha a Track Four-ban egy igazi dallamcsíra is felbukkant volna. Az utolsó tételben különösen látványos idegrángásba kezdett a zenekar, és hisztérikus húrnyúzás után Ivo földhöz verte gitárját, és közölte: Stop! Így lett vége a koncertnek, amit pár másodperces késéssel tapsolt meg a közönség, aki egy emberként állt döbbenten és talán egy kicsit rémülve is. Mert lehet, hogy mindenből paródiát csinál a Poptones, (a zenéből aztán pláne) de ahogy ezt az összevisszaságot megjeleníti ez a három bolgár, azon senkinek sincs kedve nevetni.
A házigazda szerepét betöltő Tudósok zenekar egy sokkal jobban körülírható zenei világban mozog, elég csak arra gondolni, hogy kész dalaik vannak. Persze ez még nem jelenti azt, hogy unalmas lenne a muzsikájuk, és valahol a zenekar neve is félrevezető, akármilyen agyasok is ezek a számok, elég nehéz róluk elképzelni, hogy laboratóriumban végzett tudományos munka eredményeképpen jöttek létre. Technikás ugyan ez a zene, ez vitathatatlan, de süt belőle a lélek, és szinte az összes létező érzelem, ami valljuk meg, igen fontos eleme a funkynak, amely az alapját képezi a muzsikájuknak. Ebben a műfajban általában a bőgősnek „kell” brillíroznia, ami jelen esetben maximálisan megvalósul. A Tudósok mellett a Brains-ben (Rokon csapatok, ha találkoznak.) is játszik ez a fekete srác, és amellett hogy tényleg játszik a hangszerén, méghozzá méltóságteljesen és elegánsan, még a gitáros feladatait is Atlaszként viszi a vállán, tudniillik a hápogós wah-wah pedálért is ő felel. A ritmusszekció másik tagja is a fifikás játék híve, igen érdekes ritmusokat eszel ki, de ugyanakkor meghagyja azok erejét és húzását. Néha pedig mintha elkapná egy transzszerű állapot, és ilyenkor a hömpölygő basszusfutamok által kísért monotóniával is kacérkodó ütemek mindenkit táncra csábítanak. Nehéz azonban úgy táncolni, hogy közben Dr. Máriás Béla szövegeire, megnyilvánulásaira vagy egyáltalán ő rá kell figyelni. Igen figyelni kell őt, mert sosem lehet tudni mi lesz a következő húzása. Az egyik pillanatban még drámaian áriázik, a másikban már magához húzza mikrofonját, és démoni vízióit suttogja, később előadja egy öngyilkos monológját, majd egyszerre akar gyerek és bébi-pulyka lenni, vagy hanyagul elhajítja zakóját. Ilyen egy ember, akinek a feje a kedvenc szekrénye. Amikor pedig nem énekel, akkor megsiratja szaxofonját, vagy trombitáját, amelyek már úgy hozzátartoznak, mint Tomhoz Jerry, Yinghez Yang, vagy Budához Pest. A közönség pedig figyel, sőt, még egy ráadást is akar. Vissza is térnek a Tudósok, de „szigorúan csak a szervezők engedélyével.”
Az este következő fellépője a Hollandiából érkezett Plan Kruutntoone volt, akik a szerbiai vándorcigányokkal csavargó Jan Yoors belga író novelláit jelenítik meg zenével, idézetek felolvasásával, és képek, jelenetek felidézésével. Ez így még jól is hangzik, de a szürke öltönybe öltözött kilenc tagú csapat nem könnyítette meg a publikum dolgát, mivel az előadás angol, francia, olasz, szerb, fríz-holland, és roma nyelven zajlott. A kivetítőn pedig egyenesen képtelennek tetsző jelenetek váltották egymást, csak hogy példát is említsek, egyszer feltűnt egy postakocsi fekete-fehér fényképe, amely a szerb nyelvű felirat szerint elveszett a kukoricában. Volt egy vissza-visszatérő csendélet is, amely egy kórházi ágyat, egy bögrét, és egy fogasra felakasztott inget ábrázolt. Mindezt bizarr free-jazz muzsika kísérte, amiben nagy szerepet kapott a hamísíthatatlan balkáni hangulatot árasztó trombita szó, a hangokat sakkbábukként ide-oda tologató gitár, a dallamokat szinte az oxigénből szövő billentyű, és a dobos, aki időnkét hegedűvonóval játszott cinjein, ha éppen nem a széttördelt ütemeit adagolta. Három forrásból egészítette ki mindezt „emberi” hang. Volt egy szakállas, mezítlábas figura, aki angolul olvasta fel Yoors novelláit, miközben egy vállfára akasztott öltönyt tartott a kezében, az egyik gitáros fríz-holland nyelven énekelt, és volt egy hölgy, aki csak úgy Lisa Gerard módra improvizált dallamokat szöveg nélkül, ha éppen nem játszott le a diktafonról francia nyelven előadott részleteket T.S. Elliot The Lovesong Of J. Alfred Prufock című verséből. Kicsit olyan volt ez a performance, mintha egy több kilométer szélességű mozivászonra vetített filmet néztem volna, ahol a jobb sarokba vetített részt figyelve lemaradok arról, ami középen történik. Jan Yoors munkásságát sem ismerem, pedig lehet, hogy novellái elolvasása után nem éreztem volna úgy, hogy túlvállalta magát a Plan Kruutntoone, és túl sok mindent szerettek volna átadni nekünk. Sajnos egy kőbányai metal-bolt önjelölt poétája mindezt szinte személyes sértésnek vette, és őstulkokat megszégyenítő hangerőn elbömbölt elmés megjegyzéseivel azok dolgát is megnehezítette, akik figyelni szerettek volna erre a nem mindennapi produkcióra.
A hollandiai De Kift, pedig tökéletes lezárása volt a fesztiválnak, avantgárd szószba mártott big band zenéjük sokkal megfoghatóbb volt, mint honfitársaiké, bár tarka-barka öltönyeikkel, idétlen mimikájukkal, és hangszercseréikkel, még ők is bőven klinikai esetnek számítanak. Ha már a hangszerekről szót ejtettem, meglepő volt látni, hogy a szintetizátort leszámítva mindegyik úgy Noé korabeli lehetett. Ilyen régi gitárt én például még életemben nem láttam, megszólaláson túl is hasonlított Les Paul híres fatörzsére. Persze a színpadra egyenként bevonuló zenészeken is látszott, hogy benne vannak a korban, mégis volt bennük valami fiatalos energia, bohém vidámság, meg egyáltalán életkedv. Körülbelül úgy tudnám jellemezni a muzsikájukat, mint tipikus, Vörösmarty-téri méregdrága éttermekben agyonjátszott, sznobizmussal bevont szalon-jazzt, csak mikor már negédes mosolyra, és kisded bájolgásra támadna kedve a hallgatónak ott csavarnak, tekernek egyet, vagy teljesen oda nem illő mondatokat olvasnak föl magyarul a szekrényből kimászó szörnyről, vagy egyszerűen megállnak másodpercekre, és együtt folytatják a műsort. Játszottak még rock n´ rollt és csacsacsát, persze máshogy, mint azt bárki is képzelné, de ez a koncert a nagy, össznépi ökörködések miatt volt érdekes. A két énekes/zongorista kis-híján megverte egymást, mikor egyikük belekontárkodott másikuk munkájába, de mókás volt az is, amikor minden tag leült nagy komoly képpel a szintetizátor mögé, ami természetesen előre programozott dallamokat játszott le. Egyetlen hibája volt csak ezeknek az apró gegeknek, egyszerűen látszott, hogy profik, és hogy begyakorolták őket. Persze olyan gumiarcú mimikával adták elő, hogy dőltek az emberek a nevetéstől, különösen akkor, amikor a rezesbanda a Pedro kocsmájában híres,(vagy inkább hírhedt?) taktusait kezdte játszani. Hamarosan távozóra vettem a dolgot, de nem lepődnék meg, ha az Akácos úttal fejezték volna be a műsort.
Nagyon érdekes, és üdítő Budapest zenei életében ez a fesztivál, kár hogy egy egész évet kell rá várni, hiszen a Sziget egy-néhány hajmeresztő mutatványosát leszámítva csak hébe-hóba jelentkeznek ilyen extrém fellépők. Természetesen nem az a bajom, hogy mindenki csak gitáron, dobon, és egyéb „unalmas” instrumentumokon játszik, és hogy csak az a művészet, ha valaki habverőn játszik csasztuskát közben pedig kínaira lefordított Petőfit szaval, de mindenképpen érdemes nagyra nyitni fülünket, és meghallgatni mások egészen elképesztő ötleteit.