szerző: PjotrAgyagtól lélekig Thury Levente emlékkiállítása 2021. december 1. - 2022. január 16. Műcsarnok
„Az emberekkel nem beszélhet az ember, mert ők nem kíváncsiak az emberre, hanem terád kíváncsiak, mert te gólem vagy és úgy jársz és úgy nézegetsz és úgy csinálsz utánuk mindent, hogy azt hiszik, hogy ők is gólemek.”
(Szép Ernő: A Gólem, részlet)
Amióta Isten agyagból és vízből megformálta az első embert, majd lelket lehelt belé, az ’új Ádámok’ folyamatosan homunculusokat, gólemeket és robotokat készítenek. A műemberek megalkotásának talán legnagyobb kérdése, hogy miért is hozzuk létre őket. A sumer és görög mitológiában ugyanúgy megtaláljuk a műemberekről szóló leírásokat, ahogyan a zsidó misztikában, a reneszánsz idején, vagy modern korunkban. Isten teremtése a születés csodájában újra és újra megismétlődik, mégis valamiért imitálni szeretnénk azt a gesztust, amikor életet lehelünk egy magunk alkotta tárgyba. („Engem az Isten teremtett, de művészként magam is teremtek” – mondta Thury Levente.) Talán a teremtény fölötti uralkodás vágya hajt bennünket, esetleg a hiábavaló munkák elvégzése alól szeretnénk kibújni. Elképzelhető, hogy a teremtő szó misztériuma vonz bennünket, hogy az isteni igét egy cédulán a teremtett lény szájába téve, vagy a homlokára írva, lelket adjunk az élettelen agyagtömbnek. Amikor meg kell védenünk magunkat és népünket a veszedelemtől, akkor szükség lehet egy emberfeletti szupererő beavatkozására. Olyankor folyamodunk tehát a misztikához, a csodához vagy a titkos tudományhoz, amikor a természetfelettitől kérünk segítséget helyzetünk, sorsunk jobbítása érdekében.
A 16. században, II. Rudolf német-római császár – aki egyben cseh és magyar király is volt – uralkodása idején a prágai gettóban a kabbalista hagyományt kiválóan ismerő híres Júda Lőw rabbi a legenda szerint egy hatalmas Gólemet alkotott, hogy megvédje népét, ha fenyegetés éri. Különféle történetek keringenek arról, mi történt azután, hogy az immár lélekkel is bíró agyagbábu beteljesítette küldetését, de ezek mindegyikében közös , hogy a teremtmény fellázadt alkotója ellen, aki csak csellel tudta kivenni szájából az írott pergament, vagy letörölni homlokáról a teremtés igéjét, hogy megsemmisítse, visszaküldje őt a porba. Ennek a rabbinak egyik leszármazottja a családi hagyomány szerint Thury Levente, az 1941-ben Budapesten született szobrász és keramikus, aki továbbvitte a családi tradíciót és életműve jelentős részében gólemeket alkotott. Talán ugyanaz a szándék vezette, mint az őt megelőző gólem- vagy homunculus-készítőket. „A gólemkészítő továbbá közli, hogy még szándékában áll több gólemet készíteni, amik személyiségének óriási részét kitöltő féltve őrzött emléktárgyhalom elhelyezésére szolgálhatnak, vagy életre keltőivé válhatnak. Majd”[1] – írta. Apai felmenője, Thury Baltazár II. Rudolf császártól kapta nemesi címerét és oklevelét, attól az uralkodótól, akinek a legenda szerint Lőw rabbi a horoszkópját is elkészítette és akivel együttműködve népe végül megmenekült a vérvádaktól. (A nemesi oklevél eredetije Rudolf császár pecsétjével és aláírásával ma is a család birtokában van.) A 20. századi utódban nem csupán genetikailag találkozott a két ág: elképzelése szerint a két ős, Lőw rabbi és Thury Baltazár kapcsolatban is volt egymással. A családi legendák és prágai zsidó mítoszok tovább élnek Levente munkáiban. A csehországi zsinagóga padlásán máig megtalálható a Gólem „maradéka”, amely a porból Levente az ott szolgáló rabbitól egy kis üvegcsényit kapott, amit szerencsetalizmánként, amulettként őrzött. „A prágai Ó-új zsinagóga padlásának törmeléke, amelyben benne lehet a Lőw rabbi által összetört fellázadt gólem néhány porcikája. Vagy csak azt hiszem. De akkor is ugyanolyan fontos.”
Thury Levente munkásságában kezdettől fogva végigkövethetjük a gólemalkotás vágyát, már a családi hagyomány megismerése előtt is emberalakokkal, arcokkal, szemekkel díszítette a kerámiáit. Az Iparművészeti Főiskola elvégzése (1965) után készült funkcionális tárgyain, edényein tűnnek fel először arcok és apró emberi figurák. A Panelházak panelkái (1978) sorozat mázas kerámiáinak emberkéi esztétikumot és derűt kölcsönöznek minden olyan helyszínnek, ahol feltűnnek. A kerámia földközeli alapanyagával, az anyaggal, a vízzel és a színes mázzal nem csak a természettel való összhangot élhetjük újra, hanem a játékosság élményéhez is közelebb kerülhetünk.
A nyolcvanas évektől a funkcionális kerámiát hátrahagyva, a gólem mítosz került munkásságának és gondolkodásának középpontjába, ekkortól nevezi magát gólemkészítőnek. A prágai zsidó hagyomány nyomán az emberalakoknak mindig valamiféle lelkiséget kölcsönzött, ezzel fejezte ki mindazt, amit számára az agyagból való teremtés misztikuma és a lélekátadás gesztusa jelentett. Amerikában, az 1990-es évek végén készült gólemtorzóit a kabbalista misztika szféráiról nevezte el, az alkotások a Malkhut (Királyság), Chesed (Kegyelem), Tiferet (Szépség), Bináh (Megértés) és a Chochma (Bölcsesség) címeket kapták. Az emberi test és psziché egysége, valamint az önismeret bölcsessége, illetve az oda vezető út olvasható ki agyagszobraiból, amit az E-G-O-L-E-M című tárlat (Bálint Közösségi Ház, Budapest, 1996) címe is jelez. „Minden teremtmény tökéletlenebb, mint a teremtője. Magam is gólem vagyok és az általam készített gólemek nálam is tökéletlenebbek” – írja. Mintha azonosítaná a Gólemet a teremtőjével, és eldönthetetlenné, sőt lényegtelenné tenné a köztük lévő különbségeket. „Feltételeztem, hogy embert akarok faragni magamból. Agyagembert…” „Úgy tűnt, hogy a folyamat visszafordítható, az ember lassan gólemmé válhat…”
Thury kezdetben egészen apró gólemeket készített. Később egyre növekedtek, végül emberméretűvé váltak, ahogyan a Kiscelli Múzeumban 1995-ben rendezett kiállítás földön alvó alakjainál, illetve a Böhönye (1969), az Ülő Gólem (1998) vagy a Rövid történet az ideától a koleszterinen át a szénhidrátig (2003) című munkákon is látjuk. A páros gólemek gyengéd érzéseket közvetítenek a meghitt szerelmi vagy szülő-gyermek kapcsolatokról, pl. Összebújós (1990), Malkhut (1990), Két fej, A gólem naplója, Az agyag útja Gólemen át Gólemáig (1988). Több művét a mozgathatósággal keltette életre, a beléjük épített mechanika révén. A kinetikus szobrok így az élet jeleit, a dinamikát is képesek voltak felmutatni. A konstrukciók többsége idővel működésképtelenné vált, de ma is őrzik lelkületüket és plasztikai lendületüket – még alkotójukat is túlélve.
A Szagos mozgó micsodák, tér és gondolat tákolmányok című, 2002-ben a Budapest Galériában rendezett kiállítására Thury valamennyi érzékszervünkre ható, emberi ösztönöket és cselekedeteket felmutató gólemeket alkotott, amelyekhez különféle szagokat is rendelt. Ezzel egységbe hozta a természetességet és az életszerűséget, hiszen a hétköznapi matériákat magasztos eszmékről, gondolatokról szóló szövegfoszlányokkal kísérte. A szagos kiállításra készített egyik munkájának címével felidézte Szép Ernő Emberszag című novelláját, utalva ezzel a vészkorszakra.
Az emberméretű gólemek, miután teljesítették küldetésüket, a készítő keze alatt darabokra hullottak, széttöredeztek. Mondhatjuk, hogy Thury gólem-elemei a hozzájuk mellékelt szövegekkel együtt válnak egésszé. A hatalmas, kisgyermek arcokat idéző, sokszor csodálkozó tekintetű fejek mellett a kezek és más testrészek, torzók dominálnak. Mindezekkel Thury Levente a gondolkodó ész és a cselekvő kéz egységét és jelentőségét hangsúlyozta, a felfelé és lefelé figyelés kettősségének fontosságát. A szobortöredékeket különféle textíliákkal, talált tárgyakkal, pénzérmékkel egészítette ki, hangsúlyozva azok életszerűségét. A ruhadarabok önálló, emberszerű lényekké teszik a gólemeket, így azok töredékességükben teljesednek ki, kelnek életre. Az irodalmi idézetekkel, textustöredékekkel pedig beszélő, gondolkodó lényekké válnak. Mintha a 20-21. századi bölcs gólemkészítő pergamenre írta volna a szövegeit, és az agyagemberek szájába dugta volna, hogy helyette mondják ki a világról vallott, sokszor szarkasztikus nézeteit. „Egy tárgy, vagy személy, amelyiknek mutatni kellene, hogy az érzelmi töltés lehet erősebb, mint a megöregedett, megvastagodott test korlátozott tánctechnikája.” „Gondolom és olvasom, hogy a világ mindig elromlik. Aztán mindig a hangyák építik fel az új világokat.” A keretek, lécek, szorítók közé helyezett kezek és fejek a leláncoltság, bezártság testi élményét közvetítik, ám a fejben megszülető gondolatok szabadsága mindezt ellensúlyozva túllép rajtuk és új eszmeiséggel tölti meg a lélekkel telített agyagtorzókat.
06:34
