beszámoló [koncert]  2004. október 30. szombat   17:24

nincsen hozzászólás

  Ennek az estének a híre már meglehetősen korán lázba hozott, annak ellenére, hogy a 100 Demons-ról előzőleg nem sokat hallottam. Izgatottságomnak elsősorban az volt az oka, hogy hosszú idő után ismét láthattam a szombathelyi Emberst. Később aztán sikerült beszereznem a nagyra-nőtt démonok új lemezét is, és így már nemcsak a SCHC legmetalosabb tagja miatt vártam annyira október elsejét.
  
  Mikor leértem a Kék Yukba, épp zajlott az Embers beállása, és pont a First Squall Of An Evil Storm nyitónótáját, a Values Are Forever Lost-ot játszották. Csodálkoztam is később, hogy ez a kiváló darab nem került műsorra. Erre a sorsra jutott a Gnawed Bone, But True, ami egy szintén gyakran felbukkanó szám. Mindössze ennyi negatívumot tudnék említeni a koncerttel kapcsolatban, semmi többet. Mert mindenért kárpótolt a jó hangzás, az Embers-re oly jellemző, érzelem-gazdag, extatikus előadásmód és a két teljesen új szerzemény, a God Is A Traitor, és a Path Of Darkness. Előbbi kiválóan funkcionált kezdésként is, a sok dallamos svédcsavar közé bújtatott akusztikus pihentetővel együtt, utóbbinak pedig a szólója tetszett különösen. A lemezes dalok közül felbukkant még a Life Or Death is, címéhez méltóan pörzsölt a Burn The Knowledge is, sajnáltam viszont, hogy a közönség még a táncolós számként felkonferált With Borrowed Smile-ra se mozdult be, pedig erre aztán tényleg lehet parkettát szaggatni. Zárásként pedig a Tears And Blood For You magasztos melódiáit volt szerencsénk meghallgatni. Lemezen ez a darab valahogy nekem sosem volt száz százalékos, de itt valahogy nagyon sütöttek a belassult, égbeszökő, epikus dallamok. Sokat segített a befogadásban persze a fent említett előadásmód, ami az egyik legnagyobb erénye az Embers koncertjeinek. Öröm volt látni, hogy Farki mellett most már Iron is kiveszi a részét a zúzásból, hogy Szilárd frontemberi tevékenységét ne is említsem. Nem elég, hogy hangja finoman szólva is meggyőző és gonosz, de mimikájával is teljesen együtt él a zenével és maximálisan hitelt lehet adni annak is, ahogyan a muzsika hangulatának megfelelően földre rogyva, vagy keresztre-feszítettként karjait kitárva, nyakára tekert mikrofonzsinórral tolmácsolja szövegeit. Nagyszerű koncert volt!

  Az Ausztriából érkezett The Path már közel sem volt ennyire elementáris. Ez a csapat a H-Street és Nothing Gold Can Stay tagok projectje, és így első látásra az volt a benyomásom, hogy ez a formáció minden valószínűség szerint azt a funkciót hivatott betölteni, hogy az osztrák mosherek kiélhessék Terror/ Throwdown mániájukat. Tévedés ne essék, kedvelője, sőt rajongója vagyok a két amerikai csapatnak, tehát nem is az a bajom, hogy a Path meglehetősen egyszerű zenét játszik, az ötleteket hiányoltam dalaikból, és azt a hardcore műfajra jellemző tüzet, amitől önkéntelenül is karatézásba kezd a nagyérdemű. Lehet, hogy egy izmos hangzás javított volna a dolgon, talán jobban ránk ijesztettek volna, és nem tűnt volna annyira paródiaszerűnek a dolog. Eldöngették a teljes demojukat, amelyet egyébként igen baráti áron, ha jól emlékszem ötszáz forintért árultak. Egy új, egyelőre cím nélküli szösszenettel búcsúztak, amely talán a leggyorsabb volt mind közül, és amint figyelmeztetett is az énekes, tartalmazott egy jó kis mosh részt is. Nem hinném, hogy különösebb nyomot hagyott volna bárkiben is a Path, különösen úgy, hogy (Hál Istennek) szinte egymásnak adják a klubok kilincsét a jobbnál jobb HC zenekarok Budapesten. Márciusban lép fel például a Terror
  
  A belga Rise And Fall viszont gyorsan komolyra fordította a szót. Korábban old school hardcore-t játszottak, ennek mára azonban nem sok nyoma maradt. Legjobban talán a bostoni Hope Conspyracy-hoz tudnám őket hasonlítani, zenében és fazonban egyaránt. Muzsikájuk továbbra is tele van lendülettel és energiával, ahogyan pedig kiállnak a színpadra, arra csak a rock n roll a megfelelő jelző. Ugyan a lenőtt gombafrizurával rendelkező gitáros és dobos is úgy gyúrták a hangszereiket, mintha a The Who koncert-videóin nőttek volna fel, de az igazi látványosság a basszusgitáros, Pit volt. A fazon térdig eresztett bőgőjével, több hetes szakállával, és szakadt farmerjával tökéletesen idézte meg a 70es éveket. Szinte a nyakába húzta a lábait, amikor felugrott, (ezt igen gyakran tette egyébként) és látszott, hogy izomból pumpálja a témáit. Bjorn, az énekes is kitett magáért, igaz ő semmi egyebet nem csinált azon kívül, hogy elhörögte a What I Do, a Give And Take, és társainak sorait. Szemlátomást jól érezte magát, a koncert felénél meg is vált pulóverétől, és szemeit figyelve úgy tűnt, nagy gondokkal küszködik, hogy visszafogja magát, és ne álljon be a közönség soraiba mosholni egyet. Szerencsére maguk is rájöttek arra, hogy ilyen zenéből a kevesebb több, körülbelül félórányi játékidő után levonultak, és az esetleges unalmat így elkerülve várom a Rise And Fall minél hamarabbi visszatérését.

  A 100 Demons koncertje előtt esküdni mertem volna, hogy az óriások az új lemez nyitódalával, a Timebombbal lépnek majd a színpadra, ehhez képest egy számomra teljesen ismeretlen nótával indították meg a radírozó programot. Persze, így is előkerült az Időzített bomba, de lespórolták az elejéről azt a misztikus intrót, amely egy az egyben olyan, mint a szépemlékű Bedlam zenekar Afterpain Of A Dying Life című klasszikusának kezdete. Sebaj, több is veszett Mohácsnál, és különben is, a hangzás is velünk volt, ami sajnos nem éppen menetrendszerű a Kék Yukban. Pontosan olyan hangos és érces volt, mint anno a D.R.I. fellépésén, ami azért fényévekkel jobb annál, mintha erőtlenül köhögnének a gitárok. (Erre is volt már példa bőven.) Visszatérnék azonban a program méltatására, hiszen ez az este nagy-részben a remekbe szabott dalokról szólt. A kilenc számos, huszon-egynéhány perces 100 Demons című lemezről szinte minden nóta előkerült, és örömmel vettem észre, hogy nem okoz nehézséget az énekesnek a dallamos refrének interpretálása sem. Nyilvánvaló, hogy miután ekkora gigászi tüdővel áldotta meg a sors, az üvöltésekben nem tud tévedni, de a tiszta éneknél sem hagyta el hamis hang a torkát. Így igazán élvezetes volt hallgatni az old school ritmusú nyitánnyal felvértezet Dying In My Own Arms-t, a Repeat Process-t, vagy a Non Belivert, amibe még egy kis kontakthiba is belefért. Az Infected és a High Luck képében felcsendült néhány régebbi keletű darab is, a Something Terrible aratta azonban a legnagyobb tetszést. Legalábbis erre a következtetésre jutottam a közönség soraiban kialakult masszív hadonászást figyelve. Mozgás terén maga a zenekar is igen lelkesnek mutatkozott, testsúlyukat, és Fekete Lászlóhoz hasonló termetüket meghazudtolva headbangeltek, és lóbálták gitárjaikat, egyikük gyakran a 80as évek gitárhőseinek pózába vágta magát, és széles terpeszben röptette szólóit az ég felé.
  
  Egy nagyon szimpatikus, őszinte csapatot ismerhettünk meg a 100 Demons személyében, akik úgy fejlődtek, és nyúltak a metalhoz, hogy zenéjük is hardcore maradt, nem csak a mentalitásuk, és a szövegeik, igazán megérdemelték volna, hogy többen nézzék meg őket.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: