beszámoló [koncert]  2004. október 27. szerda   10:12

nincsen hozzászólás

  Voltam néhány éve egy Crematory-koncerten, akkor a banda három igen energikus brigád, név szerint a Kataklysm, a Raise Hell és a Destruction után lépett fel, és bizony nagyon fáradtnak tűntek nekem. Hogy ez az előzenekarok érdeme, vagy a németek hibája volt inkább, azt nem tudom biztosan eldönteni, az viszont egyértelmű, hogy második találkozásunkkor remekelt a hamvaiból feltámadt gót-metal legenda. Nemcsak az én korábbi tapasztalataim miatt mérsékelt elvárásaimat ugrották ugyanis túl: általános mérce mellett nézve is egy kifejezetten lendületes és hangulatos koncertet láthattunk tőlük ezúttal. Sajnos azonban nem sokan s a kis nézőszámot még a Crematorynál is jobban megsínylette az előzenekar, a szintén germán Bloodflowerz, pedig ők is kitettek magukért.
  
  A nevük meg a kiállásuk alapján akár fárasztó is lehetne ez a banda, zenéjükben azonban képesek néhány egészen pezsdítő momentumot felvillantani, a gót-metal műfaj közepes teljesítményt nyújtó átlagbandáinál pedig sokkal dinamikusabbak is, s mindez szerencsére élőben is igaz rájuk. Főleg a ritmusszekció játéka tudja üdítően felrázni a hangulatot, de gyenge pontja tulajdonképpen nincs is a felállásnak, még Kirsten hangja is azok közül való, amik hallatán nem akar mindenáron hasonlítgatni az ember. Nótaírás terén van ugyan még hova fejlődniük, de a cél is ki van már jelölve, ugyanis néhány tölteléknóta mellett egész nagy mennyiségű ötletes tétellel is rendelkeznek. Ha azt a néhány gyengécske dalt (Lovesick, Fatal Kiss, Last Exit) száműzték volna a szettből, a Wild Heart, a Black Snake Sister, a Fire in Paradise, a Dorian meg a False Gods révén akár egy kifogástalanul erős műsort is láthattunk volna, de még így is messze többet tudtak mutatni, mint számos előzenekar, úgyhogy nem nagyon volt okunk panaszkodni. A nagyérdemű azonban sajnos nem igazán adott számot elégedettségről a koncert folyamán, s ez néhány egész kínos jelenethez vezetett. A számok közti gyér tapsnál mindössze egyszer sikerült kicsit többet kicsikarnia a bandának a publikumból, s a szünetekben a klubon megtelepedő csend láthatóan bántotta is őket. Kirsten mindenáron a közönség angolnyelv-tudásának hiányában akarta megtalálni az okot, szerintem meg inkább az egyedül nem hejjegek, mert az milyen ciki konyhapszichológiai definíció az indokot meghatározó terminus technicus, de a lényegen ez mit sem változtat. Szerencsére a koncert után néhány kedves rajongó leült velük beszélgetni, úgyhogy remélhetőleg pozitív élményeket is őriznek a magyarországi koncertjükről. Csakúgy, mint mi, akik ezúttal egy olyan bandát láthattunk nyitószerepben, akik idővel akár ki is nőhetik ezt a státust.

  Hogy mennyire más is tud lenni élőben a Crematory, mint amilyennek én azon a bizonyos estén 2000-ben láttam őket, az ezúttal már a koncertjük első percétől fogva nyilvánvaló volt. Az új lemezt is indító dallal, a Wake Uppal zendítettek rá, és nemhogy nem tűntek fáradtnak, ahogy előgördítették ezt a tempós témát, éppen ellenkezőleg, majd szétdobta őket az energia! A lendületükre mi sem jellemzőbb, mint hogy csupa gyorsabb iramú dallal alapozták meg az este hangulatát, s már a kezdeteknél sem fukarkodtak a legnagyobb slágerekkel, egyből az elején megérkezett a Fly, s nem kellett sokat várni a Tears of Time-ra sem. Mégsem ült le a hangulat még a legvége felé sem, ők maguk is gőzerővel nyomták az elsőtől az utolsó pillanatig, s ugyanígy ébren tartottak minket is mindvégig.
  
  A most is húzósan, keményen, dinamikusan püfölő Markus Jullich dobos játékával emlékeim szerint a múltkor sem volt semmi probléma, de ezúttal a többi zenész ténykedésében sem lehetett kivetnivalót találni: egyenként is jól szerepeltek, és bandaként is együtt voltak, ahogy kell. A billentyűs Katrin ugyan most is elég visszahúzódó volt, a fronton álló három fickó viszont mindent megtett érte, hogy a színpad ne merevedjen állóképpé, mozogtak, headbangeltek, pont úgy viselkedtek, ahogy azt egy jó metal bandától el lehet várni. A feszes játékkal sem volt probléma, és a gitáros Matthias tiszta énektémái is remekül elegyedtek Felix öblös hörgésével, amit egyébként láthatóan kábé akkora erőfeszítéssel préselt ki magából, mint amekkorát én abba ölök, hogy levegőt vegyek. Frontemberként is jól szerepelt ez a nagydarab fickó, teljesen spontán módon reagált a közönség megnyilvánulásaira, vigyorogva vágta rá a Me too, baby!-t a bekiabált I love you!-ra, kedélyes csevegést folytatott a gyakran a szájához emelt whiskysüveg kapcsán e nemes nedűről, mosolygott és nevetett, ami színpadon még egy ilyen komor zenekarnak is jól áll, sőt kell is. Volt ugyan egy gázos szónoklata a Revolution album címadójának konferanszában olyasmikről, hogy a hosszú haj viselése forradalom, stb., de ennyi még megbocsátható.

  Formában volt a közönség is, a nem éppen elképesztő létszám ellenére volt zsibongás rendesen a dalok között, és menetrend szerint érkeztek a már emlegetett bekiabálások is, köztük az egyik legmulatságosabb, amit az utóbbi időben hallottam. A ráadás előtti szettet záró feldolgozást, a Sisters of Mercy Temple of Love-ját megelőző konferanszában Felix a közönség hangerejét próbálgatva bemondta, hogy Temple of?, majd a publikum felé nyújtotta a mikrofont - mire érkezett is a korábbiak alapján már kézenfekvő válasz: Whisky!
  
  A legkevésbé sem számítottam volna arra, hogy ilyen vidám hangulatban telik el ez az este, de cseppet sem volt ellenemre a dolog, s láthatóan mindenki más is így volt ezzel hiszen ilyen daloknak is lehet örülni, a hangulatuk attól még ugyanolyan borús marad. A nóták atmoszféráján túl legfeljebb még az adhatott okot egyeseknek a búsulásra, hogy a banda nem bolygatta túlságosan a 2000-ig felhalmozott dalkollekcióját, erre azonban rávághatjuk egyből: lemezbemutató koncerten nem is a múltidézésen kell lennie a hangsúlynak. S mivel ráadásul a Revolution album erős darab, cseppet sem eshetett rosszul, hogy a róla származó dalok az említetteken kívül még a Greed, az Angel of Fate, a Tick Tack, az Open Your Eyes és a Red Sky sorjáztak a programnak közel a felében. Pályafutásuk első évtizedéből inkább csak szemezgettek ezúttal a Crematory tagjai, így idézték meg a 96-os opuszukat az Ist es wahr-ral, az Awake-et a For Love-val, vagy a Believe-et a The Fallennel.
  
  A ráadásban egy újabb Act Seven-es dallal, az I Never Die-jal tértek vissza, aztán beiktatták a Slayer Reign in Bloodját, persze az együttesek 98%-ához hasonlóan csak egy részlet erejéig, ami szerintem bizony ócska húzás. Ezt az alapművet vagy egyben, vagy sehogy, ez alól a Crematory sem kivétel, még ha tőlük kicsit meglepőbb is volt, hogy elővették, mint a death, thrash, hardcore csapatok tömkelegétől. Viszont ennyitől rossz még nem lett a koncert, pláne, hogy utána jött a már említett Red Sky, zárásul pedig egy igazi őskövületet szedtek elő, a Shadows of Mine-t a Just Dreamingről, amivel jó kövér pontot tettek az i-re.
  
  Kellemeset csalódni általában mindenki szeret, én is nagyon örültem hát neki, hogy ilyen elevennek láthattam viszont a Crematoryt. Úgy tűnik, a 2001-es feloszlás óta tényleg sikerült erőt gyűjteniük, a visszatérésük minden szempontból impozánsra sikeredett - többet nem is kívánhatunk, mint hogy maradjanak meg ebben a lendületben, mert akkor még biztosan rengeteg kellemes percet szereznek majd nekünk.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: