beszámoló [koncert] 2004. október 24. vasárnap 11:11
nincsen hozzászólás
szerző: AndrásDanny Cavanagh és Sean Jude akusztikus koncertje 2004 szeptember 15., A38
Az a néhány száz ember, aki tanúja volt tavaly Danny Cavanagh valamelyik magyarországi koncertjének, minden bizonnyal örök emlékként őrzi magában azt az estét, és kétségkívül minden követ megmozgatott, hogy ne szalassza el az újabb találkozást sem. Pontosan így voltam ezzel magam is, egyértelmű volt hát, hogy szeptember idusán az A38 felé veszem az irányt.
Korán meg is érkeztem, így az első kiadósabb őszi eső elől a hajó előterébe húzódtam, s ott vártam ki, hogy kitátsa száját a koncertterem. Hamarosan aztán feltárult az ajtó, mögötte pedig a hajó félhomályba burkolózó gyomra (a színpad előtt ezúttal néhány sornyi székkel), s ezután már nem sokat kellett várni arra sem, hogy megjelenjen egy ismerős és egy először látott arc a színpadon.
Mint az a koncert hirdetésében is állt, Danny ezúttal nem egyedül érkezett, különleges vendégként magával hozta a Leafblade-ből Sean Jude-ot is. Aki arra számított, hogy egy kísérőzenész csatlakozik Dannyhez, az bizony nagyot tévedett, a műsor első fele ugyanis csakúgy, mint a Leafblade - sokkal inkább szólt Seanról, mint főhősünkről. Ebben a blokkban tulajdonképpen Danny volt a másodhegedűs, a gitárkíséreten kívül pusztán néhány vokállal segített be Jude-nak. A srácot persze nagyszerű hanggal áldotta meg a sors, s a készülőben lévő albumról megszólaló dalok is szépséges kompozíciók voltak mind, ott és akkor valahogy mégsem tudott megtalálni ez a produkció. Kicsit furcsán vette ki magát, hogy egy előadó szólóestjének első félórájában valaki más a főszereplő, s ebben a váratlan szituációban nem volt könnyű átadni magamat a dalok élvezetének sem. Nem az együttműködésük nagyszerűségét vonom ezzel kétségbe, pusztán arról van szó, hogy sokkal jobban sült volna el ez az egész, ha felkészülten ér, ha világosan közlik előre, hogy ez következik, s nem találgatni kell sokáig, miről is van egyáltalán szó. A készülőfélben lévő albumot azonban ennek ellenére is ajánlom az akusztikus muzsikák rajongóinak figyelmébe, csalódást nem okoz majd, ez így is nyilvánvaló volt.
Félórányi játék után egyébként meglehetősen nagy ováció közepette - a két zenész távozott a pódiumról, majd rövid pihenő után végre következett Danny Cavanagh önálló produkciója. Noha elvileg mindenki emiatt érkezett, a szünetben néhányan hazamentek, még annak ellenére is, hogy be lett jelentve, a műsor folytatódik A színpadra lépő Danny tett is egy tréfás megjegyzést erre, aztán csakúgy, mint a nyár elején zenekarával a Fragile Dreams-szel nekifogott a muzsikálásnak. Innentől kezdve szépen lassan aztán rajtam is úrrá lett az az ünnepélyes hangulat, amire készültem a koncert előtt, habár számos technikai probléma nehezítette mind Danny dolgát, mind pedig a koncert élvezetét. Az A38-on hardcore-tól a jazzen át a progresszív metalig mindenféle zene kifogástalanul szokott megszólalni - azt hiszem, egyértelműen pechnek mondható, hogy pont egy akusztikus est hangulatát árnyékolták be recsegő mikrofonok és elhaló gitárok. A tény ennek ellenére tény marad, az Are You There-be például vagy háromszor kellett újra belekezdenie Dannynek, mire nagyjából minden a helyére került, ez pedig hozzá semmiképpen nem tett az élményhez. Az már a srác érdeme, hogy el sem vett belőle igazán, ugyanis mélységesen őszinte, emberséges magatartásával, és finom, tapintatos, mégis ízes humorával (pedig ugye brit) ezekben az áldatlan percekben is meg tudta őrizni az alakalom intimitását. Ennek köszönhetően aztán néhány olyan óriási kedvenc, mint például a Forgotten Hopes elhangzása elég volt hozzá, hogy a szép pillanatok elhomályosítsák a csúfakat, és kellemes esemény kerekedjen a koncertből.
Arra talán felesleges is volna fecsérelni a szavakat, hogy Danny micsoda bámulatos érzékenységgel lágyítja meg a legkülönbözőbb kompozíciókat akusztikus hangszerelésű dalokká, s hogy mennyire illenek is ezek az interpretációk az ő személyiségéhez (legyen szó akár saját nótáról, akár átdolgozásról) érdemesebb lesz a terítékre került műsorról beszélni inkább. Nos, a repertoárra panasza senkinek nem lehetett, sem a hosszát, sem a változatosságát tekintve, habár ezúttal sokkal kevesebb olyan meglepetés került a szettbe, mint amilyen tavaly mondjuk az A Dying Wish, vagy a Metallica-, Iron Maiden-, Manowar-feldolgozások voltak. A program gerincét természetesen ezúttal is az Anathema-nóták adták, erős hangsúllyal az utolsó három lemez dalain. Olyan számokkal idézte meg ezen albumokat Danny, mint a Deep, a One Last Goodbye, a Pressure, a Temporary Peace vagy a Flying, de azért a kicsit régebbi időkről sem feledkezett meg teljesen - a leglenyűgözőbb dalok egyike éppen a klasszikus Angelica volt. Abszolút csúcspontként magam mégis az A Natural Disastert emelném ki, ami tulajdonképpen már önmagában is egyensúlyba billentette a mérleget a sok szerencsétlen tényezővel szemben.
Nem hiányoztak persze a feldolgozások sem a műsorból, sőt, szerepük aligha volt kisebb a saját szerzeményeknél. Megszólalt az Eternity album óta tiszteletbeli Anathema-dalnak számító Hope, de a Pink Floydtól előkerült még a simogató Wish You Were Here is, ami talán mind közül az egyik legjobban állt Dannynek ha előállt volna az a képtelenség, hogy valaki nem ismeri fel ezt a halhatatlan nótát, szerintem simán gondolhatta volna Danny saját művének is. Hasonlóan varázslatos pillanatokat hozott el a Depeche ModeEnjoy the Silence-e, amit ezúttal egymagában játszott el Danny, a hatás azonban semmivel sem volt kevésbé megkapó, mint a tavalyi duetté. Terítékre került a srác egyik legnagyobb kedvence, Nick Drake egy dala is, amit én ahogyan azt Cavanagh megfogalmazta, a nagy többséghez hasonlóan sajnos nem ismertem, viszont az így is nyilvánvalóan hiteles és őszinte interpretációnak köszönhetően nagyon is élveztem. Még nagyobb örömet okozott azonban a Radioheadtől elővett Street Spirit (Fade Out), ami pontosan annyira Dannynek való szám, mint a Wish You Were Here, s nálam nagyszerűségében sem marad el nagyon a klasszikustól.
Ahogyan nem is lehetett, éppen úgy nem is volt zokszava a közönségnek, az elöl ülők s a mögöttük tömörülők egész végig közel áhítatban énekelték a dalokat, s lesték Danny minden egyes szavát, itt tényleg igazi kapcsolat alakult ki előadó és publikum közt (a már emlegetett Enjoy the Silence hangulatán például óriásit dobott az együtténeklés - biztos ez is közrejátszik benne, hogy a tetőpontok között jegyzem az elhangzását). Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy hátrébb néhányan végigbeszélgették a műsort, de mivel ezúttal sikerült úgy intézniük a dolgot, hogy senkit nem zavartak vele, csak annyit mondhatok: lelkük rajta.
Ahogyan nekem, úgy nyilván mindenki másnak is megvolt a maga két-három különbejáratú hátborzongása az este folyamán, de az is biztos, hogy ha meg kellene egyezni a legfelemelőbb pillanatokban, akkor leghamarabb a fináléban megállapodva jutnánk konszenzusra. Az utolsó dalokra visszatért Sean is, és itt már valóban úgy osztották meg egymás közt a szerepeket, hogy azt ne furcsállhassa senki: mindkettejük egyénisége, gitárjátéka és hangja egyformán érvényre jutott. A dalok pedig amúgy is önmagukért beszéltek: előkerült Simon & Garfunkeltől a The Boxer, de még ennél is sokkal nagyobb ajándék volt a Led Zeppelintől elővezetett Going to California és az ezután már kihagyhatatlan Stairway to Heaven, ami egyszerűen egy akkora Dal, hogy kicsit is értő kezek között már önálló életre is kel. Ez a két pasas pedig messze több mint értő, sokkal inkább érző zenész, így pedig akkorára tudták lobbantani a nótában világló lángot, hogy annak a melege egész hazaúton megóvott mindenkit a közben odakint igencsak csípőssé vált hidegtől. Merthogy ez a nóta zárta az estét, utána már csak a búcsú volt hátra, meg a hazaút a nyirkos-hűvös budapesti éjszakában.
Ha nem is volt ez az este olyan maradéktalanul pompás és varázslatos, mint az a tavalyi, szép emlékeket biztosan őriz mindenki erről az alkalomról is. Danny Cavanagh pedig marad mindannyiunk számára ezután is az, aki volt: szívesen látott, sőt izgatottan várt vendég, akár magában érkezik, akár zenekarával.