film [filmszemle] 2004. október 17. vasárnap 15:33
nincsen hozzászólás
szerző: imetaCollateral- A Halál záloga Hazai bemutató: 2004. október 21.
Ali, A Bennfentes, Szemtől szemben, Az utolsó mohikán. Ha Michael Mann neve nem is cseng mindenkinek ismerősen, filmjei közül biztosan akadt, amelyik emlékezetes maradt. A Collateral - A Halál záloga- legújabb rendezése, az igényes akciófilmek vonalát képviseli, Tom Cruise-al a főszerepben, aki pályafutása során talán először állt át a „rossz fiúk” oldalára.
A történet igen egyszerű: Max (Jamie Foxx) egy a Los Angeles-i taxisofőrök hadából, éjszakai műszakban dolgozik, unatkozik, minden fuvarhoz ugyanazokat a vicceket mellékeli, a rövidebb utat választja a pénzkereset helyett. A becsületes pasi a biztonsági üveg mögött. Egyik kanyar olyan mint a másik, az utasok is hasonlók.... vagy mégsem?
Vincent (Tom Cruise) jól öltözött üzletember benyomását kelti, pár száz dollárért kibérli Max taxiját az este hátralévő részére. Max beleegyezik, nem kérdez semmit, elviszi a férfit a megadott címre, majd várakozás közben nekilát a vacsorájának. Ekkor zuhan rá a taxira egy hulla a harmadik emeletről, Max pedig igen rövid időn belül rájön, hogy utasa egyáltalán nem az, akinek látszott. Vincent először túszként viszi magával a pontosan megtervezett útvonalon, (minden cím egy halott), később azonban különös kapcsolat alakul ki a taxis és a bérgyilkos között, a rendőrség és az FBI nyomozóival a sarkukban pedig egyikük sem lehet biztos abban, hogy megéli-e a hajnalt.
Kétszereplős filmről van tehát szó, no és egyetlen, központi térről, a taxi belsejéről, ami elég szűk határokat szab egy akciófilmnek. A számomra kissé monumentálisra sikeredett Utolsó szamuráj után tartottam tőle, hogy ebben a filmben is Tom Cruise lesz az egyeduralkodó a vásznon, de kellemes csalódás ért.
Azt ugyan nem tudtam eldönteni, hogy az őszre színezett haj a karakternek, vagy a különös szerepvállalásnak szólt-e, csak az biztos, hogy az Utolsó szamuráj görcsös igyekezete helyett mr. Cruise meglazította a nyakkendőjét, és kellő visszafogottsággal játszotta a magányos bérgyilkos alakját.
Vincent (bár sejtjük, hogy nem ez a valódi neve) figurája tökéletesen illeszkedik akár a Bennfentes-ben, akár a Szemtől szemben-ben megismert szereplők sematikájához: precíz pontossággal végzi a munkáját, se lelkiismeret furdalás, se érzelmek, a meló az meló, még ha az FBI tanúvédelmi programját is kell aláásni hozzá.
Vele ellentétes póluson áll Max, bár mindketten magányosak, egyedüllétük és életformájuk különböző. Vincent a kívülállók szenvtelenségével világít rá Max életének céltalanságára, a film végére akarva-akaratlanul is kimozdítja őt a tétlenségből. Az ő alakja azonban változatlan marad, annak ellenére, hogy vannak pillanatok, mikor átlép saját korlátain (habár megölhetné Max-ot, mégis ragaszkodik a jelenlétéhez, mintegy jelképesen a társául fogadja őt, még ha ezzel veszélybe is sodorja önmagát). Mindezek ellenére a két férfi összecsapása kikerülhetetlen, és mi, mint a Szemtől szemben-ben a végsőkig reménykedhetünk, hogy hátha... és mi lenne ha... (Bár az utolsó fejezet kissé... ötlettelennek hat a többi részhez képest. Tényleg szükséges minden filmbe egy harisnya nő -, na és a metróajtó húzogatás menekülés közben?)
Michael Mann összességében sikeresen (és újra) elhagyja a sablonokat, a vérgőzös öldöklés és a virtuális trükkök helyett inkább a taxiba költözteti a nézőt egyetlen éjszakáig tartó utazásra. Érdekes a filmben a fokozatosság is, míg az ablakon kizuhanó hullától (nem látjuk, hogy mi történt, nem tudjuk, miért történt) és a taxi csöndjéből eljutunk a disco-ban játszódó igazán látványos lövöldözésig, majd a végső küzdelemig Max és Vincent között. Mindazoknak, akik az utóbbiakat szeretik, valószínűleg csalódást fognak okozni a lassabb ritmusú átvezetések és a dialógusok. Talán kárpótolja őket a párbeszédekbe szőtt fanyar humor, és az eltalált filmzene, amik kellő hangulatot festenek a film alá. A zenei választék igen érdekes, az instrumentális hangszereléstől a jazz-ig, egy kis 80-as évek is belekerült a kalapba. Egyetlen helyen éreztem csupán úgy, hogy kilóg a lóláb és a Miami Vice szépemlékű sorozata érkezik a vászonra. (Michael Mann amúgy producere volt a sorozatnak, úgyhogy a deja vu jogos volt) :)
Mit is mondhatnék még? A kevesebb több. Úgy tűnik, ez most is érvényes. Erre a filmre mindenképp.