lemezajánló [nagylemez]  2004. október 10. vasárnap   13:47

nincsen hozzászólás

  A legkülönbözőbb kiadók ukk-mukk-fukk (hörr) válogatásai az én szememben már-már kultikusak tudnak lenni kábé úgy, mint mondjuk a Gwar zenekar. Az olyan rossz, hogy az már jó szlogen jegyében egy-két gyöngyszem mellett vagy tucatnyi tucatbandát szabadítanak a gyanútlan hallgató fülébe és idegeire, csak úgy pancsolhat az ember az elcsépelt számcímek, elcsépelt szövegek és ez a legnagyobb baj elcsépelt zenei megoldások langyos mocsarában. Ahogy az már lenni szokott, azért a néhány gyöngyszemért persze megéri a sárfürdő, ezzel a gondolattal is tettem a lejátszóba a lengyel Conquer Records válogatás cd-jét. Nos, a kisebb-nagyobb gyöngyök megvannak, a dzsuvát meg már ki is vakartam a fülemből
  
  Aránylag jól indul a lemez, a két egykori Behemoth-tagot is soraiban tudó lengyel Hell-Born (weboldaluk fejlécén a felirat: The Official Gate of Hell) régisulis death metallal és germán ős-thrash-sel terhelt retró tételével, a Devourer of Souls-zal, egész jól megragadták a stílusok klasszikusaira jellemző kietlen-gonosz hangulatot. Honfitársaik, az Immemorial tagjai egy röpke black metal-hatástól sem mentes death tétellel állnak elő - a hörgő ének nekem egyből gyanús volt, utána is kutattam hát, aminek eredményeként kiderült, hogy egy lány kápráztat el ezzel a simogatóan feminin produkcióval. Akad a dalban némi Morbid Angel-íz is, a színvonal persze messze van attól, és sok újdonság sincs itt, a hangzás meg csapnivaló, tipikusan jó-jó, de minek-kategóriás teljesítmény. Az évtizedes múltú, szintén lengyel Supreme Lord is egy korrektnek nevezhető death metal darabbal áll elő, s bár különösen mély nyomot nem hagy az emberben, főleg a későbbiek fényében ez a szám még paradicsomi állapotokat teremt A kiadvány egyik legnagyobb érdekessége a brit Mithras kísérleti laboratóriumából előbukkant dal. Az énekes hangja elég zavaró, a hangzás pedig olyan, mintha egy sír mélyéről hallgatnám a tételt, odakinn meg az Iván hurrikán tombolna, de valahogy mégis fogós a dolog. Kohójukban death metal keveredik néhány igen furcsa elemmel, a nóta közepe felé például egy alig megfoghatóan légies harmóniafelhő úszik el a mészárszék felett, a vége tájt meg közel egy az egyben a My Dying Bride Cry of Mankind-jának örökérvényű gitármotívumát fújja felénk a szél szerintem nem rossz az elegy, bár még érdemes lenne ülepíteni.

  A szintén polák Luna ad Noctumnál bennem már kezdett felmenni a pumpa, a nevüket megpillantva egyből lefáradtam, a honlapjukon természetesen néhány kimeszelt goatlord nézett szembe velem (fejük persze a padló felé billentve, mert úgy szúrósabban meg szigorúbban lehet tekingetni), s a hangfalból is megbízhatóan bújt elő a tizenkettő-egy-tucat billentyűs black metal, ráadásul öt percen keresztül. Inkább velük kellett volna talán elkövetni azt a nemesnek épp nem nevezhető húzást, amit az utánuk jövő Remembrance of Pain-nel játszottak el a kiadvány gondozói, nevezetesen hogy a nótájuk végét egyszerűen levágták. Utóbbi banda igen dallamos death metalban utazik, a világot természetesen nem váltják meg, de egy kis dallamérzék csörgedezik legalább az ereikben, úgyhogy haragudni nem kell rájuk szóval nagyban megy a virga, aztán egyszer csak megszakad és jön a Daycore a maximum ütemezésében meglepő death metaljával, a hallgató türelme meg újra elindul nyaralni, útközben azon töprengve, hogy lehet így kitolni egy zenekarral. Túl nyolc-kilenc dalon már a jó hangzás meg pár eltaláltabb téma és szóló sem elegendő egy átlagbanda üdvösségéhez, úgyhogy a fantáziadús nevű holland Hatred hallatán sem dobja hanyatt magát az ember, elbólogat a dalukra és el is felejti, s így történik ez majdnem minden addig hallottal a következő nóta nyomán.
  
  Bizisten kikapcsoltam magamban minden részrehajlást, de a hazai Dark Clouds nálam így is összecsomagolja az összes többi bandát, a fenekükre paskol, és atyai mosollyal elküldi őket a süllyesztőbe a húzósan kalapáló tempókból közel grindolásig gyorsuló, aztán egy Hatebreed-ízű öles döngetésbe váltó Marketing Strategy Free Zone-nal, aminek egyébként már a címe is üdítően világlik ki a sok szuprém-blaszfém istengyilkosság közül. Még ha velük is eljátszotta a nóta-végéről-egy-kicsit-lecsípő figurát a kiadó, még ha nem is azt a zenekarnevet írták melléjük, ami a mellékelt, majdan megjelenő lemezborítón szerepel, s még ha el is nyomtatták ennek a bizonyos lemeznek a címét, akkor is legalább adtak egy lehetőséget ennek a bandának és ráraktak valami igazán jót erre a válogatásra. Figyelmetlenségük így sem bocsánatos, de ha csak egy lépéssel is közelebb vitte ez a válogatás a Dark Cloudsot egy rendes lemezszerződéshez, a Conquer munkatársai máris tettek valami nagyon helyénvalót és időszerűt, a csapat következő albuma ugyanis bődületesen gyilkos anyagnak ígérkezik!
  
  
  .

  Az eztán soros amerikai Perish Seraphic valószínűleg egy jó nótát adott a válogatásra valószínűleg, ugyanis gitárokat nem hallani a felvételen, csak dobot és hörgést, mindenesetre úgy tűnt, mintha szimpatikus doomos témákkal is operálnának. Persze az sem kizárt, hogy csak egy kiadósat szellentettek egy mikrofonba, és az sikerült ilyen jól. A válogatás abszolút csúcspontja a Perverse zenekar Ripping Heart & Swollen Eyes című ötvenhét másodperces valamije ebben éppen a gitár hallatszik (EGY témát ismételgetnek végig), a háttérben meg mintha valaki egy kukatetőt ütögetne egy műanyagfogassal, éneket viszont sehol nem találni, bár lehet, hogy az egyik gitár valójában egy reszelgő torok, csak én nem vagyok elég vájt fülű. A lengyel Epitome-mal megjön végre az is, amit én addig hiányoltam a válogatásról, nevezetesen egy totálisan lelketlen banda egy veszett dobossal és egy lavór víz, egy centrifuga és egy emberi bél hangjait keverő énekessel az ilyesmit a megveszekedett brutálpártiak szokták szeretni, én meg nem, tovább. A német Disinfect valami hihetetlen újítással kezdi a dalát: puskalövések és emberi nyöszörgés az intro, aztán nagyon gonosz hörgéssel kísért nagyon gonosz death metal jön, én bizony ilyet nem hallottam még soha, ez a banda a műfaj Jézus Krisztusa, pont úgy, ahogy a kanadai Anhkrehg (valaki benne volna egy névkimondó versenyben? Szerintem oltári móka lenne!) a kicsit blackesebb vonulaté. Akinek ennyi ötlete van, mint ezeknek a zenészeknek, az igazán hegyezhetne inkább zabot Kukutyinban.
  
  A vége felé önmagához képest egész jól összeszedi magát az anyag. A lengyel Quo Vadis Dzihad című dala keleties énekdallamokkal indul, és utána sem kell csalódni végre, szinte balzsamozza a fület, hogy vannak ötleteik, mernek dallamokhoz, harmóniákhoz nyúlni, nem akarnak mindenáron tekerni, de súlyosak maradnak, karakteres, félig dallamos, félig hörgő éneket használnak, ügyesen mosnak beszédfoszlányokat a gitárok fölé és úristen! hangulata van a nótájuknak, meg lehet hallgatni többször egymás után! Az ámulat csak tovább fokozódik a válogatás leghosszabb tételével, az amerikai Malice 420 dalával: finom, torzítatlan pengetés és tiszta (!!!), ráadásul egészen jó énekdallam nyitja jó két percben a Lay Down and Die-t. Ez a téma is uralja nagyjából végig a dalt, néhol erőteljes üvöltéssel kísért, jó értelemben egyszerűen metalosnak mondható riffeléssel váltakozva, az utolsó két percben pedig egy ízléses szóló is elnyújtózkodik a háttérben. Persze ennek nyomán csak az nem kiált Cemetery Gates!-et, aki nem ismeri a Panterát, ráadásul az énekes is pontosan úgy rekeszt, mint Phil Anselmo - szimplán utánérzésnek viszont mégsem nevezném a dalt, ebben a környezetben meg egyenesen kiugró, tőlük egy lemezt is szívesen meghallgatnék. A Spin is megér egy misét, indusztriális hatásokkal bőven terhelt modern metal zenéjükben nemcsak Korn-, Helmet- és Soulfly-hatások akadnak (érdekes módon itt még az utóbbi sem zavar), hanem energia is. Talán még a Raunchy rajongói is kísérletezhetnek velük - az egész válogatásról talán ők a legesélyesebbek a relatíve nagy ismertségre.
  
  A jenki Funerus semmilyen death metaljával aztán visszabillenünk a szürkébbnél is szürkébb hétköznapokba, már erre a dalra sincs semmi szükség, de nagy jóindulatból kapunk még két bonus tracket is (hálás köszönet, bár én inkább a ballaszt trackeket szórtam volna ki a válogatásról ezen gesztus helyett). A Damnation valamivel izgalmasabban folytatja, főleg a dal vége felé akadnak jó témák és szólók, velük a death metal iránt kicsit is elfogultabbak már tudnak kezdeni valamit, a végén meg újra előkerül a Hell-Born egy dallal, keretbe foglalandó a lemezt, vagy mittudomén miért, ez sem rossz, de itt azért én már inkább arra gondoltam, hogy legyen vége.
  
  Sebtében összedobott munka képét mutatja ez a válogatás az információszegény egylapos borítójával (nem szerepel benne a bandák nemzetisége és soknak a webcíme sem), az elnyomtatott zenekarnevekkel, nótacímekkel (van olyan dal, amit máshogy hívnak a borító belsejében, mint a hátulján), a levágott számvégekkel, mi több, még tokja sincs - bár sok rajta szereplő dal nem is érdemel ennél többet. A Dark Clouds szerepeltetéséért azért jár egy főhajtás a kiadónak - bár rögtön hozzáteszem: ők is nagyon jól jártak a daluk felpakolásával, nagyot dob az anyag színvonalán. Megjegyzendőnek tartom még a Mithras, a Quo Vadis, a Malice 420 és a Spin nevét is - a fanatikusok biztos találnának még egy-két olyan bandát a cd-n, ami szerintük jó, én viszont más névre már nem is emlékszem. Ja, mégis! Ha valaki Perverse-lemezbe futna, semmiképpen ne hagyja ki, de üljön le a székről a földre, mielőtt megnyomja a play gombot, mert onnan már nincs hova leesni a röhögéstől

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: