beszámoló [fesztivál]  2004. szeptember 28. kedd   17:51

nincsen hozzászólás

  Gyorsan virradt meg az esővízben úszó Metalcamp második napján, nekem mégsem nagyon akarózott kijönnöm a sátorból (pláne nem akartam újra szembesülni a zuhanyzó látványával), úgyhogy alig valamivel a programok kezdete előtt dugtam ki az orromat a levegőre. A nagyszínpad előtt elhaladva örömmel konstatáltam, hogy a sok szapulás mellett lesz miért dicsérnem is a szervezést, ugyanis teherautókon sódert hozattak a fesztivál területére, és igyekeztek feltölteni vele a méretes tócsákat, méghozzá egész sikeresen. Kezdett úgy tűnni, végre a körülmények is idomulnak a remek programhoz, bizony még a nap is kisütött, beszállt a tócsák eltüntetésébe és jótékony melengetésbe fogott, aminek a többség hozzám hasonlóan - nyilvánvalóan kimondhatatlanul örült. A nagyszínpadot elsőként birtokba vevő Darkendome tagjai meg persze valószínűleg a kisebbséghez tartoztak napsütésben black metalt játszani ugyanis sosem túl szerencsés. Más kérdés, hogy az én szememben nem az időjárás rontotta el a kisszínpad programjából a titokzatos verseny révén a nagyra toppanó, hazánkat is megjárt horvát banda műsorát, hanem egyszerűen az, hogy unalmasnak találtam őket. Lerágott csont az egész muzsikájuk, a dobos néhány villantásán és az énekes erőteljes hangján kívül semmi érdekeset nem hallottam, csak hatszázhatvanhatodszorra eljátszott billentyű- és gitárfutamokat, ráadásul sok mellényúlással, ütemtévesztéssel, úgyhogy egyáltalán nem hatódtam meg. (Pláne nem, ha arra gondoltam, hogy a zene minősége alapján mennyivel megérdemeltebben játszhatott volna a nagyszínpadon a Beach Stage bandái közül mondjuk a hazai Tesstimony. Ehelyett azonban a koncertjük még a kisebbik helyszínen is elmaradt, mivel a szervezők az első nap közölték velük, hogy az előre fixált szombati időpont helyett játsszanak inkább aznap, pénteken, ők viszont akkor még nem voltak jelen mind.)
  
  Távozóban arra lettem figyelmes, hogy a színpad tőszomszédságában nagy tömeg alkot gyűrűt egy üres placc körül, aztán hirtelen valami óriásit csattan egy sátor oldalán, úgyhogy már szedtem is a lábam a tetthely fele. Hamarosan kiderült, mire is vélhetem e furcsa jeleket: éppen Biblia-dobó verseny zajlott, ami annyiból állt, hogy egy vállalkozó szellemű jótét lélek egy összeszigszalagozott szentírást marokra fogott, aztán amúgy diszkosz-szerűen megpróbálta minél messzebb hajítani némi tapsért cserébe. A fantasztikus műsorszám kiagyalójának én csak annyit kívánnék, hogy addig kelljen Bibliákat hajigálnia, amíg olimpiai sportág nem lesz ebből a nemes versengésből A kitartó napsütésnek köszönhetően a jókedvem mindenesetre még mindig szeghetetlennek tűnt, sőt, hamarosan, egész pontosan a Fleshcrawl színpadra lépésével, még fokozódott is.

  A németek felsorakoztak a pódiumra, Sven Gross közölte, hogy We are Fleshcrawl - old school death metal és nem is kaptunk kevesebbet, mint félóra kőkemény, trendeken felül álló és minőségi old school death metalt egy hihetetlenül szimpatikus veterán csapat tökéletes tálalásában. Egyre többször gondolkozom el rajta: miért is van, hogy az ilyen hiteles bandák közül minden második a death metal mezőnyt erősíti, s miért is van, hogy a death metal bandák közül kábé minden második ilyen hiteles csapat? Divatok jönnek-mennek, beszélhetnek az okosok olyanokról, hogy jön vissza a fémzene meg hogy a médiából csak a műanyag bandákat ismerik az emberek, bla-bla, a Fleshcrawl (és minden hasonszőrű brigád) tesz az egészre, csak menetrendszerűen szállítják a minőségi albumokat, aztán teljes odaadással darálják az ilyen felemelően energikus koncerteket. Nem túl hosszú, de death metal bandák számára szerintem éppen ideális programjukat az utolsó három lemezük dalaiból válogatták össze (Soulskinner, As Blood Rains from the Sky, Flesh Bloody Flesh, The Forthcoming End, Damned in Fire, Beneath a Dying Sun, Rotten), a koncertet pedig minden felesleges dörgedelem és külsőség nélkül vezényelték le. Öt rendkívül szimpatikus figura, akik úgy szántották fel a színpadot, hogy szerény fényképészi képességeimmel egy darab éles képet nem tudtam készíteni róluk, de közben nekik volt érkezésük még félelmetesen pontosnak is lenni, plusz death metal himnuszok sora ennyi a Fleshcrawl, semmi több, és nekem bizony nem is kellett több ahhoz, hogy veszettül jól érezzem magam. Nemcsak a death színtér, az egész metal műfaj büszke lehet erre az állhatatos bandára.
  
  Óriási jókedvre derültem a Fleshcrawl nagyszerű produkciójától, de az égiek gondoskodtak róla, hogy ne tartson sokáig az öröm: a két nap legnagyobb felhőszakadása ömlött ránk alig pár perc múlva Szerencsére még időben (az első gyanúsan kövér esőcseppek felszólítására) sikerült menedéket lelnem a sörsátor ponyvája alatt, méghozzá az ivó kellős közepén, így tényleg csak arra kellett ügyelnem az elkövetkező jó órányi időben, hogy a lábam körül lassan, de biztosan terebélyesedő tócsában szárazon tudjak egyensúlyozni néhány műanyagtányér és pohár hátán. Hogy honnan a pokolból szivárgott be odáig a víz, azt máig nem tudom, de tény, hogy még így is a legjobban jártak között tudhattam magam, hiszen legalább bokától fölfelé semmilyen ázási tényezőnek nem voltam kitéve. Ellentétben például azzal a kedvesen gyámoltalan párocskával, akik a zuhé kellős közepén egy szem ernyő alatt ölelkeztek végig (mondanom sem kell, percek alatt ronggyá áztak szegények), vagy azzal a két őrülttel, akik elunva a kényszerzuhanyt meztelenre vetkőztek, zoknit húztak a férfiasságukra, és úgy zarándokolták körbe a fesztiválterületet. És akkor még nem is beszéltem arról a szerencsétlen részegről, aki kint a viharban vizelt vagy tíz percig egy fa tövében, a grund kellős közepén Később azért még ők is mind menedéket kellett, hogy keressenek, mert előbb szép adag jég zuhogott alá, aztán jött egy akkora széllökés, hogy még talán a lefóliázott nagyszínpad is beleremegett. Természetesen ezalatt a koncertek is szüneteltek, hiszen el se lehetett látni az alig tizenöt méterre lévő pódiumig, de valószínűleg hangok sem igen szűrődtek volna keresztül az esőfüggöny és a mennydörgés zaján

  Már hinni sem mertem, hogy valaha is véget ér az égiháború, mikor is szinte egyről a kettőre abbamaradt a vihar, így lassan újraéledhetett a Metalcamp. A kora délutáni sóderszórás persze teljességgel értelmét vesztette, az egész nagyszínpad előtti terület úszott, ahogyan a bejárat is oldalt egy szűk résen lehetett csak közlekedni, de szerintem igencsak megérte kisétálni és visszafordulni, hogy láthassa az ember a tíz-tizenöt méter átmérőjű tócsa túlsó végében virító, meglehetősen ironikusan ható Welcome to Metalcamp feliratot
  
  Idővel a pódiumon is beindult az élet, bár a monszunnak köszönhetően kedves zsákbamacska-jelleget öltött a program a fene se tudta, hogy éppen ki következik, gyakran még maguk a szervezők sem. A zenekarok egy része útközben elakadt, volt, aki lemondta a fellépést, a Belphegort meg vagy négyszer átpakolták a kicsiről a nagyszínpadra, aztán vissza a végén persze csak a kicsin maradtak, nehogy már láthassam őket anélkül, hogy ki ne hagynék valakit a nagyobb pódiumon. A fájdalmam azonban még nem is emiatt volt igazán nagy, hanem annak okán, hogy a Green Carnation és a Dark Funeral (nálam persze mindkettő húzónév) úgy, ahogy volt, elmaradt - bár azért hozzáteszem, hogy eddigre eljutottam már odáig, hogy ezeket a híreket is csak egy keserű legyintéssel fogadtam
  
  Végül az Ektomorf vette fel a jó korán elejtett fonalat, és pillanatok alatt ráncba is szedték az esőtől elpilledten ácsorgó nagyérdeműt. Magam nem szeretem azt a stílust, amit képviselnek, viszont azt mindenkinek el kell ismernie, hogy amit csinálnak, azt bizony hibátlanul csinálják nem véletlenül kattant rájuk a Nuclear Blast, aztán meg egész Európa. Merthogy jelentem: Európa rendesen rá van kattanva az Ektomorfra, Zotyáék elemi erővel zúzó koncertjére nagyon komolyan újraindult a dagonyázás a pocsolyákban, s a szárazon maradtak is veszettül döngettek együtt a srácokkal a Destroy-ra, a You Leech-re, az A. E. A.-re, a Gypsy-re meg a Fire-re, a merch-pultjukat meg egyszerűen lezabrálták a látogatók, néhány óra múlva már tényleg menetrendszerűen bukkantak fel a legkülönbözőbb nyelveken beszélő Ektomorf-pólósok a fesztivál forgatagában. A megkergült Godzillát is szégyenbe hozva zúzó műsorukban tényleg nem lelhetett kivetnivalót, aki rajong ezért az ösztönszerűen agresszív stílusért, Zotya angoltudásán viszont kellene még csiszolni, hogy még a jelenleginél is profibb gépezetként rombolhasson Európa-szerte az Ektomorf mindenesetre a jelek abba az irányba mutatnak máris, hogy nem három napig tartó csoda lesz a banda nemzetközi sikere. Úgy legyen!

  A soron következő Dew-Scented-et én bizony első blikkre (amikor a Summer Rocks-on találkoztunk) nem tartottam sokra, s bár néhány album begyűjtése és hallgatása után jócskán pozitívabb lett a véleményem, igazán augusztus 21-e óta tudok csodálkozni a korábbi véleményemen, a banda ugyanis olyan menetet csavart a nyakamba a Metalcamp-en, hogy ezentúl akár a hónom alatt, kézben is tudom hordani a fejemet, ha akarom. Olyan lendület van a csapat játékában, amit talán jobban máshogy nem is lehet jellemezni, mint hogy azt mondjuk rá: thrash-es. Ami pozitívum csak köthető ehhez a műfajhoz, az mind az ő sajátjuk is, viszont támadási felületet egyszerűen képtelenek mutatni még akkor is, ha bekötött szemmel, háttal állnak egy rosszakarójuknak túlzás nélkül hibátlan a teljesítményük, na! A műsor körülbelül kétharmad-egyharmad arányban az Impact és az Inwards albumok dalaiból állt össze, a régebbi anyagról olyanok hangzottak el, mint a címadó, az Unconditional meg a Bitter Conflict, a legutolsó felvételt pedig olyan vágtákkal mutatták be, mint a New Found Pain, a Destination Hell, a One by One, a Soul Poison meg az Acts of Rage, de előhúzták a kúpszegecselt kalapból a tempóváltásokkal mesterien bűvészkedő Cities of the Dead-et is na ezek közül lesz szíves nekem valaki csúcspontot választani Egyébként pedig nem csak a nyakakat facsarták meg, hanem a rekeszizmokat is; a kegyetlenül súlyos fűrészeléseket klasszul lazították Leif elegánsan könnyed humorral fűszerezett konferanszai. A legjobb szövege az volt, amikor elkezdte faggatni a népet, hogy szeretik-e a metalt, szeretik-e a sört, aztán három-négy ilyen klisé után hirtelen odaszegezte nekik a kérdést: szeretik-e a férfiakat? A felháborodott hőbörgésen jót vigyorgott, aztán cinkosan megjegyezte: csak tesztelte a közönséget Néhány szót még szlovénül is elejtett, mint kiderült, az esőt anyázta a vendéglátó ország nyelvén, az egyik nótát meg a később fellépő Destruction-nek dedikálta, ahogy fogalmazott: a thrash isteneinek. Nos, a jelző jogos és igaz, de tegyük hozzá: a Dew-Scented-nek is biztosított helye van a thrash pantheonjában, amíg ilyen formát hoznak!
  
  A nagy kavarodás közepette a három műsorsávval korábbra kiírt Vintersorg következett a sorban, de ezt csak a fülemre hagyatkozva tudtam megállapítani, ugyanis svéd barátunk jelentős fazonigazításon ment át az utóbbi időben. Lehet, hogy ezzel már tisztában kellett volna lennem, de én a Summer Rocks-os Borknagar-koncerten láttam utoljára a srácot, azóta csak hang, semmi kép, úgyhogy eléggé ledöbbentem a sötétre festett, levágott haján meg a szakállán, bár egyből hozzáteszem, hogy nekem sokkal szimpatikusabb így a burája. Ahogyan nagyon szimpatikus az a zenei öntörvényűség is, amiről az utóbbi időben számot adott Vintersorg, bár ennek a színpadra vitelétől, bevallom, kissé tartottam.

  Nos, örömmel mondhatom: az élő szereplés nagyon jól megy Vintersorgnak ma is, a két utolsó albummal a tarsolyában - mi több, nekem még jobban is tetszett ez a buli annál, amit annak idején az E-Klubban láttam tőle és csapatától. Ügyesen válogatott a korábbi, egyenesebb vonalú dalai (pl. For Kung of Fösterland, A Dialogue with the Stars) és a progresszív megközelítésű újabbak (Vem Styr Symmetrin, A Sphere in a Sphere) közül is, s legnagyobb meglepetésemre utóbbiak legalább annyira hangulatosak tudtak lenni, mint mondjuk a himnikus Ödemarkens Son. Márpedig fesztiválon, a délutáni órákban még utóbbi, műfajában szinte már slágeres témával sem egyszerű lebilincselő atmoszférát teremteni, úgyhogy minden elismerésem Vintersorgé és zenésztársaié. Meg azé a megszállott srácé is, aki mögöttem állt, és végig kívülről nyomta az összes szöveget, nem is csak az angol nyelvűeket! Igazán érdekesnek tartom, hogy egy zene egyszerre legyen képes megszólítani az ilyen megszállott beavatottakat, ugyanakkor olyan tömegéneklést is tudjon kiváltani, mint amilyet a végén a Till Fjälls-szel sikerült bizony nem hétköznapi muzsikus, akinek ez ilyen természetességgel és szerénységgel megy. A Vintersorg zenéje igazi csemege, és most bebizonyosodott: képesek ehhez élőben is felnőni a muzsikusok, úgyhogy én még nagyon sok jóra számítok ettől a bandától (köztük is kiemelten egy jó kiadós önálló koncertre!).
  
  Sok fellépőben kellett pozitívan csalódnom már eddig is ezen a fesztiválon, de arra azért még így sem számítottam, hogy az Apocalypticán is jól fogom magam érezni. Hogy miért került a nap főfellépője a szürkületi idősávba, azt megmondani nem tudom, mindazonáltal a tömeg ugyanúgy összeverődött ebben az időpontban is, nem kis megrökönyödésemre még néhány nyilván helybéli civil is érkezett, akik minden bizonnyal sikoltva menekültek a helyszínről másfél-két óra múlva, amikor a következő fellépő Primal Fear feldübörgött. Az Apocalyptica viszont teljesen biztos, hogy őket is kiszolgálta, mint ahogyan a metalosokat is ezzel a bő lére eresztett szettel. Főleg a Metallica-számokra koncentráltak persze, így többek között elhangzott a Master of Puppets, a Fight Fire with Fire, a The Unforgiven, a Nothing Else Matters, a Creeping Death, s élőben először eljátszották a Seek and Destroy-t is. A programot néhány sajáttal (Prologue (Apprehension), Somewhere Around Nothing, stb.) is megfűszerezték, de előkerült a Sepultura Refuse/Resist-je is, a vége felé meg egy kis norvég black metal címén zúztak egyet Grieg Peer Gynt-jéből a Hall of the Mountain Kinggel is. Látható, hogy a humoruk még mindig a helyén van, s szerencsére az angol nyelv is jobban megy nekik ma már, mint annak idején a Sziget Nagyszínpadán, amikor még a koncert után két nappal is véresre horzsolódott a fülem, ha eszembe jutott a Nekksztt sssszongg iz kóllld Fákkking in Szóóuna konferansz. A színpadot pedig alkalomról-alkalomra betegebben szántják fel, így most is minden korábban látottnál intenzívebben headbangeltek, rohangáltak, illetve lóbálták a levegőben pehelykönnyű instrumentumaikat, aminek láttán az átlag-csellista valószínűleg ugyanolyan rosszul lett volna, mint a true black metal-rajongó a legutolsó Cradle of Filth lemeztől. A közönség viszont persze csupa olyan emberből állt, aki épp ilyen őrjöngésre volt kiéhezve, úgyhogy mindenki egyből vetette magát a bandára, lent a grundon is ugyanúgy ment a hajlóbálás, mint odafent, és mindenki üvöltötte a szövegeket is, ahol csak lehetett, közben meg veszettül húzta a légcsellóját - köztük bizony én is, pedig nem vagyok rajongója ennek a csapatnak. A letaglózó teljesítménnyel viszont felesleges volna kötözködni, ez meg bizony egyértelműen az volt.

  Egész nap elég sűrűn lehetett German Metal Commando feliratú pólóba burkolózott igazhitűekkel találkozni, úgyhogy nem is lepett meg túlságosan, hogy igen nagy tömeg maradt együtt a Primal Fear-t is megnézni. A banda pedig maradéktalanul ki is szolgálta az arra éheseket pengeéles heavy metaljával, hiszen hibátlanul zúzták végig a műsorukat. Én viszont most gonosz leszek, és azt mondom: nekem ez kevés volt, ugyanis csak egy jól felépített kliségyűjteményt láttam-hallottam. Az, amit mondjuk az előző nap fellépett Brainstorm jó érzékkel tud felfrissíteni néhány izgalmas, újszerű elemmel, az a Primal Fear-nél teljes pőreségében mutatkozik, és mint ilyen, számomra nem volt elég egy kvázi-headliner csapattól, hiába mernek ugyanis nagyon jóízűeket a nagy közös kondérból, bele közben semmit nem tesznek. Újból mondom: hiba nem volt a műsorukban, dübörgött a kétlábgép, süvöltöttek a gitárok, Ralf Scheepers pedig kifogástalanul sikongatta végig a Metal is Forevert, a Running in the Dustot, a Nuclear Fire-t, a Heart of a Brave-et, a Suicide and Mania-t, meg a többi dörgedelmet, a dalok között és alatt pedig hiánytalanul elsütötték az összes létező heavy metal-közhelyet is. Van, amikor bejön az ilyesmi, itthon a U. D. O. előtt a Majesty-től például egészen jól vettem a dolgot, pedig ők még sokkal sablonosabbak, mint a Primal Fear, ezúttal viszont, Destructionre és főleg Katatoniára kiéhezve nem tudtam annyira venni a lapot, úgyhogy átbeszélgettem jóformán az egész koncertet. Nem arról van szó, hogy rosszul éreztem volna magamat, és bizisten még csak nem is azért ez a véleményem, mert a koncert után néhány perccel a valamerre nagy elánnal igyekvő Scheepers egyszerűen félrelökött az útjából - pusztán elment mellettem ez a banda, amely veszélynek az iparosmunkát kifogástalanul végző, de mesternek semmiképpen sem nevezhető csapatok mindig ki vannak téve.

  A Destruction viszont átment rajtam, mint egy tankhadosztály, rendesen kivasaltak így a fesztivál vége felé. Nem mintha másra számítottam volna, hiszen nagy favoritjaim, mind a klasszikus albumoknak, mind pedig a teljesen hiteles és jól sikerült visszatérésnek köszönhetően, és kétszer már az élő erejüket is volt szerencsém megtapasztalni, amely alkalmak közül főleg a második, a szigetes fellépés hagyott mély nyomokat bennem. Nos, valami hasonló módon döngöltek le ezúttal is indítás gyanánt egyből két abszolút thrash-klasszikussal, a Curse the Gods-szal és a Mad Butcher-rel kötöttek masnit a füleimre, aztán még a Nailed to the Cross-szal is csavartak rajta egyet, ami nálam legalább akkora alapműnek számít, mint bármelyik régi daluk. Körülpillantva heveny déja vu-érzés lett úrrá rajtam, hiszen amikor délután a Dew-Scented alatt sasoltam a publikumot, ugyanezt láttam: mindenki bólogatott, mintha az élete függne tőle na de ha már az ifjú titánok előhozták az állatot a jónépből, akkor pont az istenek ne tették volna meg ugyanezt? Schmier egyébként nem is feledkezett meg róla, hogy megemlítse és méltassa a műfajba friss vért pumpáló csapatot, s viszonzásul a délutáni gesztusért, ő is ajánlott dalt Leiféknek. Félelmetes mennyiségű energia van a fickóban, a számok közben csak úgy cikázott ide-oda a színpadon, s a metallicás Hetfieldhez hasonlóan az összes elhelyezett mikrofonba köpött egy-két verzét vagy refrént. Mögötte a szerényebb Mike sem toporgott persze, igen közel a negyvenhez bizony róla sem a kapuzárási pánik jut az ember eszébe, s ha látni nem is lehetett, de a játékából érezhető volt, hogy a dobos Marc-ot is majd szétveti az energia. Neki egy szólólehetőséget is megengedett a banda, amit egész tisztességesen ki is használt habár így utólag nem feltétlenül ragaszkodnék a mutatványhoz, azért azt sem mondhatom, hogy a szokásos ugye tapsoltok, amíg püfölök-típusú tökfölösleges magánszám tanúi voltunk. A hangsúly pedig s ez a legfontosabb amúgy is egészségesen megmaradt a lényegen, a dalokon, amik arányosan megosztva érkeztek a klasszikus és a visszatérés utáni albumukról. Három, Schmier visszatérése óta készült albummal a tarsolyukban remélhetőleg már senkinek nem kellett bizonygatniuk, hogy nem fáradt múltidézésről szól a Destruction 2004-ben, de ha mégis akadt volna ilyen, hát azt is biztos helyrerakta a Metal Discharge, a The Ravenous Beast, a The Butcher Strikes Back, meg a Thrash til Death félreérthetetlen állásfoglalása. A többség azért elég jól tájékozottnak tűnt, ugyanolyan lelkesen fogadta ezeket a villámcsapásokat, mint a Life Without Sense-et, a Tormentort, vagy a Bestial Invasiont, úgyhogy fennakadás nélkül döngethetett végig a banda a szetten. A ráadásban a régi-új Total Disasterrel tették fel a koronát erre a tökös koncertre, ami rám pont olyan hatással volt, mint az előző napi Hypocrisy - ti. hazavágott, mint Ali Fraziert 75-ben, Manilában.

  Halkan bevallom: számomra az egész ítéletidőnek, meg a program fejtetőre állásának azért volt egy kellemes vonzata is, mégpedig hogy azt a bandát láthattam zárásul a Metalcamp-en, akik miatt a leginkább szerettem volna ott lenni a fesztiválon, nevezetesen a Katatoniát. Régi nagy kedvenceimről van szó, akik azonban egyenesen elsőszámú favoritjaim közé léptek elő legutóbbi, Viva Emptiness című albumukkal és nem utolsó sorban a budapesti koncertjükkel. Idén nyáron nagyon vártam őket vissza Magyarországra, az ecsegfalvi fellépésük azonban meghiúsult, így aztán különösen boldog voltam, hogy mégis láthatom őket, pláne hogy nem is az eredeti délutáni időpontban, hanem a zenéjükhöz igazán dukáló éjszakai sötétben. Ha pedig valami még emelhet a Mega Pubban megélt atmoszférához képest egy Katatonia-koncert hangulatán, az a szabad ég alatti helyszín, ami itt adott volt, és bőven kárpótolt is azért, hogy csak egy órát játszhattak a svédek.
  
  Külsőre a csapat egyre jobban hasonlít egy hardcore brigádra, most már Anders Nyström sem festett olyan metalosan, mint egy éve, bár ő inkább rock and roll-osan csípte ki magát: szűk farmerdzsekijében és katonai gyakorlósapkájában úgy festett, mint a Hellacopters-es Nicke Anderson ikertestvére, amivel engem legalább annyira meglepett, mint Mattias Norrman a Centinex-pólójával. Ami viszont nem okozott meglepetést, az az volt, hogy egy olyan koncertet láttam-hallottam, amiért akár négykézláb is elmásztam volna egészen Szlovéniáig, s mind a két napot végigültem volna az esőben az egész olyan semmiségnek tűnt volna e néhány dal ilyen tökéletes élő megszólaltatása mellett. Nem a virtuóz hangszeres tudásra gondolok itt, hanem arra a hihetetlen érzésre, amit beleadtak a játékukba, amitől vagy tízszer inkább libabőrös lettem és tízszer jobban elszorult a torkom ott abban a hidegen remegő szlovén éjszakában még annál is, amennyire akkor szokott, amikor otthon hallgatom a lemezeiket.

  A lemez- és koncertnyitónak egyaránt a legtökéletesebb Ghost of the Sunnal rázták fel a Metalcampet, aztán a hatalmas énektémákat rejtegető Criminals-szal folytatták. Harmadikként egyből elővették az egyik legnagyobb slágerüket, a Teargast, hogy aztán két, a végtelen keserűségben is a legkeserűbbnek mondható, mégis egészen eltérő karakterű dalukkal, a lágyan csordogáló Cold Ways-szel és a kemény ritmizálású vadulásokat a létező egyik legéjszakaibb témával variáló Wealth-el elhozzák a legsötétebb pillanatait e koncertnek. Előkerült még a nagy közönségkedvenc Evidence és Tonights Music is, már ha egyáltalán van értelme ennek a kifejezésnek egy ilyen kultbanda esetében, amelynek minden egyes megnyilvánulását lélegzetvisszafojtva lesi és kitörő lelkesedéssel fogadja a szó legnemesebb értelmében vett rajongótábor. A koncert vége felé terítékre került a Tonights Decisiont képviselő For My Demons meg a lélegzetelállító kompozíciójú, vibrálva épülő Sleeper, s amire tényleg nem számítottam volna: zárásul elővezették a Murdert is a Brave Murder Day albumról. Még az önálló koncertjeiken is meglepetésként vették elő ezt a klasszikust, úgyhogy egy fesztiválfellépésen tényleg igazi különlegesség volt hallani, bár az is érződött, hogy legalább annyira a maguk örömére is játsszák, mint a közönségére Jonas Renske óriási odaadással hörögte végig a dalt, a végén pedig elég rendesen be is vadultak (főképpen igaz volt ez a remekelő Daniel Liljekvist dobosra), nagy nyomatékkal téve fel a pontot az i-re.
  
  Aki nem hallgat ilyen zenéket, az valószínűleg el sem tudja képzelni, hogyan lehet ilyen lehangoló muzsika után mégis valahogy boldog az ember, pedig nagyon is lehet. Nemcsak lehúzni képes ugyanis ez a zene, meg is tud tisztítani, fel is tud karolni, a társaddá is tud válni, s mint ilyenre, nekem egyszerűen szükségem van rá. Ha kéne öt zenekart mondanom, akik nélkül nem tudnék élni, hát a Katatonia biztos ott lenne köztük, ha létezik valamilyen előfizetés a tőlük kapható évi rendes élő-dózisra, én azonnal jelentkezem!
  
  Ezután bizony nekem már - az előző naphoz hasonlóan, de talán még annál is inkább - nem volt maradásom, úgyhogy a fesztivált záró Prospect (Black Sabbath- és Dream Theater-feldolgozással elegyített) szimpatikus, de nem túl meggyőző és rövid műsorára már a sátramat bontottam, aztán húztam is a kocsi felé a csíkot. Ugyanaznap este olyan fáradtan, mint akit fejbekólintottak, egy zuhany és egy ágy után elepedve, jó adag élménnyel és csodával határos módon mindenféle megfázásos tünet nélkül futottam be Budapestre, ahol egy-két nap alatt sikerült is annyira kikúrálnom magamat, hogy csak a szépre emlékezzek. A 2004-es Metalcamppel kapcsolatban ez többé-kevésbé kizárólag a zenei élményekre korlátozódik, de azok szerencsére voltak olyan bőségesek, hogy feledtetni tudják a szervezési hibák és a pocsék időjárás okozta, enyhének éppen nem nevezhető kellemetlenségeket nagy köszönet érte a fellépőknek!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: