hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2020. január 29. szerda   08:50
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Sabaton, Apocalyptica, Amaranthe
2020. január 22, Budapest Aréna

  Megkezdődött a 2020-as koncertszezon. Nekem személy szerint a Sabaton-nal, akiket már elég régen láttam, ugyanis a legutolsó, 2017-es Hungexpo-s bulijukon nem voltam jelen. Nagy kár, mert akkor a The Last Stand albumukkal jöttek, amit hosszú ideje a legjobban sikerült Sabaton korongnak tartok. Még a legfrissebb The Great War nótáinál is erősebb nálam, noha az új albumra sem lehet egyáltalán panaszunk.
  Sőt, szemmel láthatóan nagyon is törekszik arra a zenekar, hogy az új album és maga a Sabaton „brand” még definitívebb, még grandiózusabb legyen az eddigieknél. Bár ez talán annak is köszönhető, hogy ügyes és ötletes menedzselésnek köszönhetően a Sabaton ma már többet jelent zenénél és metal zenekarnál, hiszen olyan – fiatalok számára izgalmasnak ható – színtereken is feltűnnek, mint a World Of Tanks játék vagy saját történelmi videócsatornát is indítottak. Szóval rendkívül sokat tettek azért, hogy ne a régmúltból táplálkozzon a zenekar dicsősége és ennek a mai napon is nyilvánvaló jelei voltak.
  
  Nem mindennapi összeállítással jött 2020-ban hozzánk a heavy metal színtéren már gond nélkül világsztárnak számító Sabaton: elhoztak magukkal két olyan zenekart, akikkel sikerült az utóbbi időkben zeneileg is összekeveredniük. A finn csellisták, az Apocalyptica tagjai a saját képükre formálták az új album Fields Of Verdun dalát, olyannyira, hogy először ez a verzió lett hivatalosan közzétéve. A svéd diszkó-pop-metalos Amaranthe pedig a 82nd All The Way-t dolgozta fel, szintén a The Great War lemezről. Ez megint csak feltűnő jele annak, amit fentebb írtam, hogy a Sabaton igenis a jelenkori „brandjét” akarja erősíteni. Nem a Primo Victoria meg a Ghost Division jelenti a feldolgozni való matériát, hanem egészen friss dalokból akarnak feldolgozott klasszikusokat faragni, ami nagyon is szokatlan.
  A teltházasnak hirdetett koncert előtt óriási kígyózó sor tekergett az Aréna előtt, de az itt megszokott módon gyorsan haladt a beengedés. Viszont ami nagyon meglepett: gyakorlatilag az Aréna háromnegyede le volt függönyözve, csak egy negyed szelvény volt megnyitva, az ahhoz tartozó ülőhelyeknek is csak egy részével. Ez jelentette a „teltházat”, ami így nagyon mást jelent, mintha mondjuk a Metallica csinálna teltházat az Arénában. Ez a mostani létszám nagyjából egy Budapest Park méretű volt. Nem értem, miért nem lehetett bővíteni a rendelkezésre álló teret, hiszen így minden bizonnyal sokan lemaradtak a koncertről, akik különben eljöttek volna (plusz árbevételt generálva). De lehet, hogy ennek valami más, technikai vagy szervezési okai is vannak.
  
  Így viszont már nagyjából érteni vélem, mitől lett hirtelen feltűnően sok metal koncert az Arénában az idei évben. Nem kedvelem, mint helyszínt, de úgy látszik, a rendelkezésre álló térrel itt tudnak a legrugalmasabban játszani a szervezők.
  A Sabaton, az Apocalyptica és az Amaranthe mint turnétársak, mindent összevetve eléggé különböző zenei világot képviselnek, így talán furcsának tűnhet a körútra való összepárosításuk. De mivel mindegyikük alkalmas arra, hogy fogós, emlékezetes produkciót nyújtson a közönségnek, mégis jók voltak így egy teljes este folyamán. Az Amaranthe 2018-ban jelentkezett utoljára lemezzel, ma viszont inkább egy „best of” programot játszottak. Nem volt tehát igazi lemezbemutató, viszont a 10 terítékre került nótájukkal rövidnek sem volt mondható a műsoruk.
  
  A 2016-os album címadó számát adó Maximalism-mal kezdtek, amivel még szerintem annyira nem indult be a hangulat, különösen mert ekkor még elég tompán, erőtlenül szólaltak meg a hangfalak. A másodikként érkező Digital World már jobban beindította a népet, látszott hogy a zenekart ismerők szemében ez slágernótának számít.
  A színpadon a fókuszban mindvégig a három énekes állt, Elize Ryd, Henrik Englund és a 2017-ben csatlakozott Nils Molin. Ők dominálták az egész koncertet, a húrosok közül Olof Mörck akkor kapott némi reflektorfényt, amikor éppen volt pár szólója. A lehetetlenül szőke hajú, magas homlokú gitáros mostanra dús szakállt növesztett, amivel még az eddigieknél is furább fejszerkezetet kapott. Sikerült ezzel 40 évet öregíteni magán, konkrétan úgy nézett ki, mint az Uriah Heep gitáros Mick Box, 30 kilóval vékonyabb kiadásban.
  
  Ideje volt az első albumot is előszedniük, erről hallhattuk a Hunger-t és a szívhez szóló Amaranthine-t, ami alatt a hörgős Henrik Englund kicsit pihenhetett. Nem játszottak viszont még semmit a legutolsó Helix albumról, így hát jöhetett pár vaskosabb tétel, a GG6 és a Helix. Érdekes, hogy pár a riffelősebb témánál Olof gitárja egészen mélyen, szinte djent-esen karcolt, a zene egészének – főleg a sok elektronikus betétnek köszönhetően – mégsem volt túl erőszakos hangzása. Pláne a most következő That Song-nál, ami egy tőrőlmetszett 21. századi seggriszálós pop dal.
  Elize Ryd persze dobálta is épp eleget magát a színpadon, nyilvánvalóan nem lehet nem rájátszani az ő nőiességére. Viszont mindvégig volt egy olyan érzésem koncert közben, hogy mintha nem ő dominálna a három énekes közül, hanem nagyjából egyenrangú színpadi jelenléte lenne mindegyiküknek. Ez persze nem baj, csak az Amaranthe kapcsán valahogy mindig is Elize-t érzi az ember a zenekar központi karakterének, ezért tűnik csak fel a dolog.
  
  Volt még pár dal hátra, így hallhattuk a Call Out My Name-et az első lemezről, a másodikat egyedüliként képviselő The Nexus-t (ami így is az egyik legütősebb, legnagyobb bulit kiváltó dalt jelentette a koncerten) és a Drop Dead Cynical-t, ami ugyancsak képes volt felzárkózni a legemlékezetesebb pillanatok közé (vagy csak a közönség is már fel volt pörögve eddigre). Túl nagy búcsúzkodásra nem volt idő, viszont biztos vagyok benne, hogy az Amaranthe nyert pár új érdeklődőt a mai koncertje alatt.
  A nem keményvonalas metalos fiatalok körében is felkapott Sabaton előtt így remek kezdés volt az Amaranthe jó hangulatú koncertje. A vidám hangulat és a modern, elektronikus hangzás miatt ilyen jellegű metal koncertre először merészkedőknek is befogadhatóbb volt, mintha mondjuk egy Gojira-val dobták volna a mélyvízbe a hallgatóságot, mint azt pár hónap múlva a Korn teszi. Nekem egyetlen gondom (vagy inkább kényelmetlenségem) volt az Amaranthe előadásával: borzasztó kiszámított, az utolsó kézmozdulatig, hajlóbálásig borzasztóan megtervezett műsort adtak elő, a spontán hangulat legcsekélyebb jele nélkül. Nagyon sterilnek, rutinszagúnak tűnt ezáltal a produkció, ezt az érzetet valahogy jó lett volna oldani. Ettől persze még emlékezetes fellépők voltak az este folyamán.
  
  Az Apocalyptica koncertje mindig különleges élmény, mint metal zene, nem tipikus metal hangszerekkel. Kérdés az volt, hogy fog ez a speciális hangulatú cselló-metal működni így az Amaranthe és a Sabaton koncertje közé beékelődve? Nos, teljesen jól működött. Ők megint csak egy másféle élményt adtak, mint a másik két banda.
  A finnek koncertjéhez látványos háttérvetítés is társult, sokszor poszt-apokaliptikus hatású képkockák nekem a Half-Life játékot juttatta eszembe (ami időszerű is, az épp aktuális Half-Life láz miatt). A háttérben foglalt helyet a három csellista, Eicca, Perttu és Paavo, oldalt pedig a dobos, Mikko Sirén. A zenészek persze többször is felálltak a helyükről, az előtérbe jöttek, körbemozogták a színpadot (Mikko persze nem).
  
  Az Apocalyptica azért különleges banda, mert miután az első 10-15 perc után a hallgató kicsodálkozta magát, hogy húúú, ezek metal hangzású zenét játszanak csellókon, elmúlhatna az érdekesség varázsa. Ők azonban mindig pont ebben a pillanatban tudtak valami csavart vinni a történetbe, valamivel feldobni a műsort, így el tudták kerülni, hogy leüljön a buli. Elővették például a Rammstein-től a Seemann-t, amit Elize Ryd előadásában hallhattunk. Ha pedig már a színpadon volt az Amaranthe fronthölgye, egy másik számban is kérték a közreműködését, ez pedig az I Don´ Care volt.
  A közönség jól vette a lapot, tapsvihart aratott minden egyes eljátszott szerzemény. Persze az Apocalyptica nem csak szolgaian eljátszotta egyik dalt a másik után, hanem mindig megadták a módját, hogyan kössék egyiket a másikba. De Eicca olykor a közönséget is ovációra, esetleg közös éneklésre bírta. A most következő Seek & Destroy-nál például a refrént muszáj volt együtt zengeni a csapattal. Bár ennyire nyilvánvalóan nem tudtam megfigyelni, kíváncsi lennék, hogy a Metallica 1983-as klasszikusa vajon mennyire klasszikus a ma jelenlévő, tizen-huszonévesek számára. Nyilvánvalóan sok Metallica dal ismert előttük is, de ebben a nótában nem lennék mindenkinél biztos.
  
  A Seek & Destroy jellegzetes húzása után valami más következett. A Hall Of The Mountain King került terítékre, amit Perttu viccesen black metal dalként konferált be (ami azt illeti, a Grieg klasszikusnak valóban van egy olyan rideg hangulata, ami a black metal műfajra jellemző). Persze a Metallicás dalhoz hasonlóan ezt a tételt is sikerült megbolondítani amolyan Apocalypticásan, szóval ebben az esetben sem sima végigjátszásról volt szó. Szám szerint nem vettek elő túl sok dalt ezen az estén, viszont mindegyikben elhelyeztek és kibővítettek olyan betéteket, amelyek további zenei tájakra irányították a hallgatót.
  Az olykor egészen földöntúli hangulatú előadást remekül színesítette Mikko dobjátéka, aki olykor kényelmes tempót, máskor thrash-es szegelés, megint máskor konkrét blastbeat-eket adagolt a csellósok alá. Az utolsó dalt a Nothing Else Matters jelentette, amit viszont egészen biztos, hogy minden egyes jelenlévő ismert a teremben. Mindenképpen ez a dal volt a koncertjük egyik csúcspontja, érezhető volt, hogy a nézők is mennyire átérzik a hangulatot.
  Az Apocalyptica szintén bizonyította, hogy okkal voltak itt a Sabaton turnéján. Nem fogyott ki a lendületből a produkciójuk, lengtek a hajak a reszelős cselló-zúzásokkor, Perttu pedig olykor még a földön fetrengve is kínozta a hangszerét. Emlékezetes bemutatót tartott a csapat arról, milyen az Apocalyptica hangulat élőben, biztos vagyok benne, hogy ha legközelebb főzenekarként érkeznek, sok mai jelenlévő lesz kíváncsi rájuk.
  
  Bár kifejezetten élvezetes volt mindkét banda, a Sabatonra készülődve azért érezhetően fokozódott a várakozással teli izgalom a nézőtéren. Mint említettem, a kissé megtévesztőnek ható Aréna negyedháznak a teltháza azért így sem volt rossz létszám, de a Sabaton mára annyira kinőtte magát, hogy biztos vagyok benne, sok olyan érdeklődő is eljött, aki amúgy nem metalos, de a zenekar hírneve túlnőtt már a szubkulturális szinten.
  Kifejezetten tetszett, hogy végre nem AC/DC-ket, Iron Maiden-eket, Europe-okat hallhattunk felvezetésnek, hanem félhangosan az új Sabaton lemez tételei mentek egyfajta nyugisabb, szimfonikusabb hangvétellel. Olyannyira tetszett ez a megoldás, hogy szívesen meghallgatnám lemezes verzióban is ezt a hangszerelést (mint utólag kiderült, nyitott kapukat döngetek, mert The Soundtrack To The Great War címmel kapható már a lemezanyag).
  
  Az utóbbi években a Sabaton színpadképe egyre grandiózusabb, látványosabb lett, természetesen idén sem adták lejjebb. A teljes színpad egy homokzsákokkal, szögesdrótokkal körberakott lövészárokhoz hasonlított, ami mögött virított a The Great War felirat. Hannes Van Dahl dobjait ezúttal is egy harcjárműként formázták meg, amelynek a csövéből és persze a színpadról mindenhonnan zúdult a nyakunkba a pirotechnika.
  De hát ezekhez a háborús tematikájú nótákhoz ez így dukál, így a színpadkép, a háttérvetítések és a robbanások, lángcsóvák nagyon jól megadták az alaphangot a hol tempósabb, hol kimértebb, menetelősebb heavy/power metal nótákhoz. A 2008-as Ghost Division tökéletesen működött nyitószámnak, máris megőrjítette a közönséget. A háttérben egy Tiger harckocsit vetítettek, ami – a dal tematikáját tekintve – nem volt éppen korhű, lévén itt még csak 1940-ben járunk. Ez után viszont hosszú időre visszaugrottunk huszonpár évet, az akkor még sorszám nélküli világháború korára.
  
  A koncertet természetesen a The Great War lemez dominálta, ami a jelenlévőknek a jelek szerint kifejezetten jól feküdt. A Great War, The Attack Of The Dead Men, Seven Pillars Of Wisdom, Diary Of An Unknown Soldier sorait tömegek zengték Joakim-mal. Meglepő volt, hogy egy alig fél éve megjelent album nótáit így ismeri a közönség, a 20-30 évvel ezelőtti klasszikusoknál vagyok hozzászokva ekkora közös éneklésre. Lemezen is, élőben is nagyon tetszenek ezek a dalok, de talán a masszív promóciónak is nagy szerepe van abban, hogy ennyire felfuttatták ezeket a nótákat az életmű egésze tekintetében.
  Rátértünk az eggyel korábbi lemezre is, erről hallhattuk a himnikus, menetelős The Lost Battalion-t és az érdekes tematikájú The Last Stand-et játszották innen. Azért pár nótát még el tudtam volna viselni erről a korongról, például egy Winged Hussars-ot. De sajnos ma csak ez a két nóta fért bele a The Last Stand-ről.
  
  A zene mellett a látvány is hangsúlyos eleme volt az egész koncertnek. A csapat a tőlük megszokott terepmintás szerkóban állt színpadra, de volt amikor gázmaszkot is öltöttek, Joakim pedig teljesen beöltözve rótta a deszkákat. Aztán még nagyobbat toltak a hangulaton. Egy szintetizátor érkezett a deszkákra, amelynek a teste a jellegzetes piros, I. világháborús Fokker gépet mintázta. Innen már sejthető volt, hogy a The Red Baron dal következik. A szintis bevezetést Joakim játszotta, de később még ott maradt egy tag a szinti mögött, világháborús pilótának beöltözve. Szóval látványból tényleg nem volt hiány.
  Folytatódott persze a himnikus dalok sora, hiszen ez nagyon megy a Sabatonnak. A 82nd All The Way is egy remek, együtténeklős dal az új lemezről, de működött a menetelős témák után üdítő módon tempósabb Night Witches is. Ez a buli tényleg elsősorban a The Great War lemezről szólt, a többi lemezanyagról 1-2 tételt húztak csak elő.
  
  Jött viszont most egy különleges blokk. A Sabaton felinvitálta az Apocalyptica tagjait a színpadra, így ők a háttéremelvényen helyet foglalva színesítették a következő dalokat. Néhányat már ismerhettünk, mert a netre is felkerültek hivatalos formában ezek a verziók, másokat így élőben hallhattunk először. A 2006-os Attero Dominatus lemezről az Angels Calling önmagában is egy ritka dal, ebben a verzióban pedig különösen érdekes volt. De hallhattuk a Fields Of Verdun-t és a The Price Of A Mile-t is a finn csellósok közreműködésével. A Dominium Maris Baltici intro után bedobbanó The Lion From The North is nagyot ütött a Carolus Rex-szel együtt. Ezekben a dalokban a Sabaton tagjai is korabeli svéd uniformisban feszítettek.
  Ezek valóban különleges pillanatok voltak, bár nem mindegyik dalban éreztem olyan igazán markáns színesítésnek az Apocalyptica játékát (vagy csak nem lett annyira előre keverve a hangszerük). A színpadon természetesen mindvégig vidám hangulat uralkodott, amiben elsősorban Joakim vitte a szót. Az énekes szokás szerint sokat humorizált, szórakoztatta a közönséget. És itt Magyarországon ugye nem telhet el Sabaton koncert a PÁLINKA-PÁLINKA! skandálás és a kötelező ivászat nélkül. Szegény Joakim-nak állnia kellett a sarat, de a koncert végén a zenésztársak is töltöttek maguknak, így tisztelve meg a magyar közönséget.
  
  Ezek egyébként szívmelengető, sajátos pillanatok. Hiszen egy ilyen turné gépies pontossággal működik országról országra, az eljátszott dalok, a színpadképek, vetítések, pirotechnika, sőt a dalok közti gegek tekintetében is. De ezt a pálinkázást mégis csak hungarikumnak tekinthetjük. Ha jól emlékszem, a 2015-ös Pecsa koncerten buzdította erre először a közönség őket (Joakim maga is megemlítette a Pecsát, mint számukra kedves emléket), azóta viszont minden egyes alkalommal elmaradhatatlan betétje ez a hazai Sabaton koncerteknek.
  Így sem játszott keveset a csapat, de még pár tétel belefért zárásnak. Nem maradhatott el természetesen a Primo Victoria, ami még mindig definitív Sabaton dalnak számít. A háttérben a tenger hullámzása a Bismarck című dalnak ágyazott meg, ami ugyan nem szerepel sorlemezen, a közönség mégis szereti (apró csalódás volt, hogy én vártam volna a legendás csatahajó sziluettjének felbukkanását a hullámok közül a dal folyamán, de ez végül nem történt meg). Szintén nem albumos dal a Swedish Pagans, de élőben sűrűn játsszák. A végső dal pedig a 2014-es Heroes albumról származó, menetelős To Hell And Back volt.
  
  Ahogy korábban is írtam, tetszett hogy a koncert felvezetése is Sabaton dalokkal történt, most a levezetésnél is kellemes melódiákat kaptunk a fülünkbe, a ruhatár felé közeledve (például a Masters Of The World-öt, ami akár élőben is elhangozhatott volna). Azt hiszem kijelenthetjük, hogy minden eddiginél grandiózusabb Sabaton koncerten vettünk részt. Hihetetlen díszleletek, óriási hangulat, változatos dalok, meglepő színpadi látványosságok. És persze példaértékű zenészi játék.
  Amilyen ügyesen menedzseli magát a Sabaton, zenekarként és azon túl is, nem lennék meglepve, ha találnának újabb és újabb módszereket ahhoz, hogy tovább növeljék a hírnevüket, elismertségüket. Sokszor merül fel az a dilemma, hogy a Iron Maiden, Judas Priest és a többi rocklegenda nyugdíjba vonulása után ki tud a helyükbe lépni. Szerintem a Sabaton egész biztosan ott lesz a trónkövetelők között.
  


Kulcsszavak:
  sabaton     apocalyptica     amaranthe 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó cikkek: 

Az Amaranthe többet keres a streaming-en mint a turnézással

Sabaton: LEGO-s építőelemekből készült az új videóklip

Mezmerized: megjelent az új dal az Amaranthe hörgősével

Új videó az Amaranthe-tól

Sabaton: új videó a Devil Dogs című dalra

 programajánló: 
2020. december 28.
HOBO 75 (Papp László Budapest Sportaréna)
2021. január 9.
Új időpontban a Gotthard!
2021. január 27.
Deep Purple klasszikusokkal, Ian Paice Budapesten (A38 Hajó - Budapest)
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Myrath, Eleine
Five Finger Death Punch, Megadeth, Bad Wolves
Marko Hietala, Oceanhoarse
Dream Theater
Darkest Hour, Fallujah, Bloodlet, Une Misére, Lowest Creature
Vinnie Moore
Maxxwel, CoreLeoni
Újra aratott a D-A-D
Eluveitie, Lacuna Coil, Infected Rain
Sonata Arctica, Edge of Paradise, Temple Balls
Mustasch, Dynamite és a Motorjesus
Insomnium, The Black Dahlia Murder
Beast In Black, Myrath
 kapcsolódó fotók: 

SABATON - 2020. január 22. BUDAPEST ARÉNA - “THE GREAT TOUR” feat. SABATON

APOCALYPTICA - 2020. január 22. BUDAPEST ARÉNA - “THE GREAT TOUR” feat. SABATON
 kiemelt 
The Dead Daises Glenn Hughes-zal, 2021. Barba Negra
  
Újabb fejezetéhez érkezett a Dead Daisies története, ami a korábbiaknál is kalandosabb éveket ígér

Fleshgod Apocalypse, Ex Deo 2021
Deep Purple klasszikusokkal, Ian Paice Budapesten
Jethro Tull – The Prog Years 21
Pineapple Thief az A38-on
 friss hozzászólások 

Interjú Kalapács Józseffel (2)
Insomnium, The Black Dahlia Murder (1)
Elkészült a MegaHertz első albuma (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 daniel craig    felemelkedés    dark shadows    hófehér és a vadász    varg    steve morse    eagleheart    helmet    mundruczó    mel gibson    liszt ferenc    burden    john lydon    malice mizer    forgotten tales    bam margera    kampfar    sigh    elyose    the offspring    nemes nagy ágnes    past perfect    einherjer    chelsea grin    counterparts  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2020 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!