beszámoló [koncert] 2019. november 28. csütörtök 19:44
1 hozzászólás
szerző: MorelloInsomnium, The Black Dahlia Murder 2019. november 26, Barba Negra
Új lemezét, az idén megjelent Heart Like A Grave-et jött nekünk bemutatni a finn melodikus death metalos Insomnium. A csapat nem ismeretlen a hazai közönség előtt, hiszen nyáron a Rockmaratonon is láthattuk őket, de a legutóbbi albumaikat is sorra megturnéztatták már Magyarországon. Ezúttal a Barba Negra klub adott helyet a hangversenynek, ahová az amerikai The Black Dahlia Murder-rel és a honfitárs finn Stamina-val érkeztek.
A Stamina előadására sajnos még nem tudtam megérkezni a helyszínre, így a The Black Dahlia Murder-rel kezdtem el követni a bulit. Ha nem is izzasztó tömeg, de kellemesen elég érdeklődő várakozott a színpad előtt, sőt a jelek szerint a közönség jelentős része kifejezetten kíváncsi volt a The Black Dahlia Murder előadására.
Egyszer-kétszer láttam már az amerikai csapatot élőben, ezek illetve a meghallgatott dalok alapján mindig arra jutottam, hogy bár jó banda a Black Dahlia, az a fajta enyhén melodikus death metalos zenei világ, amit képviselnek, kifejezetten jól áll nekik, de nagyon egysíkúak és emlékezetes pontoktól mentesek a számaik. Kis túlzással mintha egyetlen dalt reszelnének el újra és újra. Az az „egy dal” ugyan nem rossz, de egy teljes koncert után mégsem érzi azt az ember, hogy valami is megmaradt volna a zenéjükből.
Végső soron a mai előadás végén is ugyanezt sommáztam magamban, így hát továbbra sem tudott nagyobb figyelmet elérni nálam a csapat a korábbiakhoz képest. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne lett volna jó, élvezetes a buli, mert hogy az volt. A banda jó hangulattal, a közönséggel is sokat kommunikálva vezette elő az újabb és újabb nótákat. És ugyan nem volt óriási színpadi mozgás a deszkákon, a közönség mégis kifejezetten lelkesen tombolt és csápolt a színpad előtt. Még masszív circle pit-ek is számos alkalommal kialakultak.
A fenti gondolatokat alátámasztja az is, hogy a látványosságok és az emlékezetes momentumok még csak vicces módon nem is kifejezetten zenei természetűek voltak a The Black Dahlia Murder esetében. Sokakat mosolyra fakasztott, amikor a háttérben villódzó logó helyett olykor egy nagy nyíllal mutattak rá, merre történik éppen a gitárszóló. Az pedig nagyon ötletes volt, hogy az egyik stábtagnak hazai nyelven, tehát magyarul énekeltették el a közönséggel az itt szokásos „boldog szülinapot” nótát (ami hála Istennek a Halász Judit-féle verzió lett, nem az Alma együttes...)
Érdekes volt még Trevor Strnad frontember, aki elég furcsa mozgáskultúrával rótta a köröket a színpadon. Egyik kezét szinte folyamatosan a levegőben lengette, néha úgy csapkodott az égbe, mintha egy kis duci rajongót hívtak volna fel a deszkákra, akinek élete pillanata, hogy a deszkákon csápolhat. Ettől még persze semmi gond nem volt a teljesítményével, csak egy kicsit olyan fura látvány volt. Nem tudom máshogy megfogalmazni.
Viszonylag hosszú programmal állt a színpadra a The Black Dahlia Murder, a ma előadott dalok közül a legutolsó Nightbringers album képviseltette magát leginkább. De a 2007-es Nocturnal-ról is hallhattuk a Deathmask Divine-t, az Everything Went Black-et, a Warborn-t és a What A Horrible Night To Have A Curse-t, valamint a Miasma, Ritual, Unhallowed lemezekről is kerültek terítékre számok. Nagy tapsot és elégedett üdvrivalgást kapott zárásként a Black Dahlia, szóval nem volt rossz döntés, hogy ők társultak be az Insomnium turnéjára.
A finn melodikus death metalos csapat kifejezetten emlékezetes, élményszámba menő koncertet adott a Rockmaratonon, így ma csak annyit vártunk, hogy legalább ilyen hangulatú buli legyen a mai előadás is. Ráadásul a nyár óta megjelent a Heart Like A Grave albumuk, amely az Insomnium-tól megszokott magas színvonalú, tisztán csengő-bongó, borongós hangulatú, de mégis érzelmes nóták sorát foglalja össze. Így a koncertprogram megújítására is alkalmasak.
Valóban, a mai programnak majdnem a fele új lemezes dal volt, de azért a korábbi szerzemények is képviseltették magukat. A csapatban már teljes jogú tag a Sonata Arctica-ból, vagy mostanság a The Dark Element-ből ismert Jani Liimatainen gitáros, aki finn metalzenei színtér egyik kulcsfontosságú figurája. Bár az Insomnium alapvetően másféle hangulatú zene, mint mondjuk a Sonata Arctica volt, a leginkább ciklámen színű hajkoronával ellátott gitáros nagy jókedvvel tette a dolgát Niilo Sevänen frontember/basszer mellett. Érdekes, hogy a két gitáros, Liimatainen és az Omnium Gatherum-ban is zenélő Markus Vanhala egyaránt friss szerzeményeknek tekinthetők, vagyis a csapat hangzását megformáló korábbi gitárosok közül ma már egy se volt látható a színpadon (igaz, Ville Friman hivatalosan még tag maradt, de egyéb elfoglaltságai miatt nem tud már részt venni nagyobb turnékon).
Bár az Insomnium zenéjében az „ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón”, a színpadon mégis széles jókedv uralkodott. A zenészek sűrűn összemosolyogtak, a közönséggel is vidáman tartották a kontaktust, valamint nagy elánnal zúzták a szívbe markoló melódiákkal felvértezett, de mégis zúzós, harapós riffekkel horzsoló dalokat. Szóval ez a felállás nagyon érzi egymást élőben.
Az Insomnium2015-ös turnéja, amikor a Shadows Of The Dying Sun albummal a hónuk alatt ugyanitt léptek fel, az Ensiferum vendégeként, nekem kifejezetten emlékezetes – mi több, mágikus hangulatú koncert volt. Ott valahogy annyira összeállt minden – a kristálytiszta hangzás, a magukkal ragadó fények, effektek, és persze nem utolsósorban a telitalálatnak számító dalok –, hogy valami ilyesmi hangulatot szerettem volna átélni ezen a bulin is.
Egy kicsit elébe szaladva a dolgoknak, azt kell mondanom, hogy bár a koncert kifejezetten jó és élvezetes volt, valahogy az a mágia, ami anno olyannyira hatalmába kerített, hogy utána még kapucnis pulcsit is vásároltam, ezúttal valahogy nem jött át. Akkor talán egy kicsivel tisztában is szóltak (most se volt rossz a hangzás, lehetett mindent hallani, még a finom gitármelódiák is jól kivehetők voltak, talán csak a mélyek voltak a kelleténél tompábbak), valamint a fények és a dizájnelemek is jobban magukkal ragadtak legutóbb (az új album eléggé minimál borítója nem adott hozzá annyi pluszt). Illetve talán az elhangzott dalokat tekintve is erősebbnek éreztem a 2015-ös összeállítást.
Nem mintha gond lenne a Heart Like A Grave szerzeményeivel, de épp csak annyi a különbség, hogy ha valaki megkérdezné, hogy a Heart... vagy a Shadows Of The Dying Sun nótáit érzem-e erősebbnek, gondolkodás nélkül az utóbbit vágnám rá. Vagyis egy kicsit karakteresebb, emlékezetesebb dalok hiányoznak nekem az új lemezről, ez a mai koncerten is lejött.
Az első két dal, a Valediction és a Neverlast egyaránt a friss albumról érkeztek, az ez után következő, kicsit tempósabb Into The Woods képviselte egyedül az Across The Dark című korongot. Ahogy fentebb említettem, a hangzás alapvetően rendben volt, csak a mélyek szólhattak volna tisztábban. Niilo hörgését is beleértve, mert sokszor az is csak úgy halkan morajlott a riffek alatt. Viszont azok a finom gitár témázgatások, az elringató dallamvezetések nagyon jól átjöttek és valójában ezek az igazi lényegei az Insomnium zenéjének.
A soron következő három szám, a Through The Shadows (2011), Pale Morning Star (2019), Change Of Heart (2006) mind más albumról érkezett, de így egymás után áttekintve jól látható, hogy az Insomnium lényege, zenei világa, karaktere igazából lényegeset nem változott az évek folyamán. Jól kialakították maguknak ezeket a melankolikus hangulatú, de mégis kemény hangzású dallamvezetéseket, innentől már csak azon múlik a dolog, mennyire karakteres és fogós nótákat sikerül összehozni lemezről lemezre.
Az And Bells They Toll és a Mute Is My Sorrow ismét a Heart Like A Grave lemezt képviselte, majd pedig (végre) eljutottunk a Shadows Of The Dying Sun-hoz, ahol az Ephemeral-lel indították be a közönséget. Bár az én szememben a legtöbb Insomnium album hasonló minőséget képvisel, kisebb nüanszokkal áll közelebb vagy épp távolabb a szívemtől egyik vagy másik, most valahogy – számomra is meglepő módon – feltűnő volt, hogy a Shadows... nótái (az említett Ephemeral mellett a ráadásra maradó The Primeval Dark és a slágernek számító While We Sleep) mennyire kiemelkedtek a mai programból. Még a nézőtér is egy kicsit jobban zsongani kezdett, pedig eddig se volt gond a rajongók lelkesedésével. Szóval hangulatilag ezen a 2014-es korongon valamit nagyon elkaptak, amit úgy tűnik, azóta nem sikerült túlszárnyalni.
Azért Markus Vanhala és Jani Liimatainen gondoskodott róla, hogy ez az este is emlékezetes legyen a közönség számára. Akusztikus gitárt és cowboy kalapot ragadva csüccsentek le egymás mellé az egyik monitorra a közönséggel szemben, és akusztikusan témázgatva idézték meg pár szerzemény, például a One For Sorrow dallamait. Jó hangulatú kis betét volt, különösen, hogy Liimatainen néha viccesen rendreutasította a kérésre ellenére hangoskodó rajongókat.
A záró szám végül az új lemez címadó dala, a Heart Like A Grave lett, ezzel búcsúzott tőlünk Finnország talán legjobb melodikus death metal társulata. A rajongók szerintem alapvetően elégedettek lehettek, maximum azt tudom elképzelni, hogy egyik vagy másik korábbi kedvencet hiányolták a programból. Én is azt tudom mondani, hogy amire vágytam, azt megkaptam ezen az estén a zenekartól, de (talán a best of jelleg, illetve a szerzemények közötti különbség miatt) hangulatilag valahogy jobban átütött a Rockmaratonos illetve a 2015-ös magyarországi fellépésük.
19:44
