film [filmszemle]  2004. szeptember 13. hétfő   10:41

nincsen hozzászólás

  Viktor Navorski (Tom Hanks) nem sokban különbözik a J.F.K. reptéren átutazó több száz embertől. New York-ba szeretne jutni.
  New York-ba, azaz Amerikába azonban nem olyan egyszerű mostanság bejutni. Viktor Navorski egyáltalán nem beszél angolul, minthogy egy elképzelt, de „természetesen” Kelet-Európai országból, Krakozhiából érkezett a szabadságszobor városába.
  Így azt sem igazán érti meg, mikor a reptér biztonsági vezetője Frank Dixon (Stanley Tucci) megpróbálja elmagyarázni neki, hogy hazájában polgárháború tört ki, a vízuma nem érvényes, elveszik az útlevelét és a politikai helyzet stabilizációjáig a reptéren kell várakoznia, mivel onnan se tovább, és visszaküldeni nem tudják.
  Marad tehát a VÁRAKOZÁS.
  Ebben az elgondolkodtató és érdekes alaphelyzetben indul Tom Hanks és Steven Spielberg legújabb filmje, a Terminál.
  
  Elég merész vállalkozásnak tűnik megfilmesíteni egy olyan történetet, ahol egyetlen helyszínként egy hatalmas reptér szolgál, a főszereplő pedig kilenc hónapon keresztül mást se csinál, csak várja, hogy elhagyhassa azt. Mikor egyik ismerősömnek felvázoltam a film várható cselekményét, kétkedve rámsandított, majd megkérdezte: és téged ez érdekel?
  Hát igen, inkább színházba való, mint mozivászonra, de Hanks és Spielberg neve alatt szinte bármi eladható manapság.
  A fiúk nem nagyon szoktak mellényúlni (most is csak egy kicsit). :)
  
  A film első felében még minden a realitás talaján áll, adva van egy férfi, akit szőröstől-bőröstől elnyel a bürokrácia, Amerika színes nyomtatványokkal és jogi buktatókkal teletűzdelt aknamezője. A „nagy lehetőségek” hazájáról most is kiderül, hogy inkább a „nagy szivatások” melegágya, egy önmaga lábába gabalyodott óriás, ahol egyetlen gépezetbe került porszemtől összeomolhat az egész rendszer.
  
  A porszem jelen esetben Viktor Navorski, a hazátlanná váló ember.
  Tom Hanks a Számkivetettből már ismert alapfogásokkal formázza meg a karakterét, annyi különbséggel, hogy míg az előző filmben egy tökéletesen kihalt szigeten kellett helytállnia, és hullámokon túljutnia, itt a reptér fotocellás ajtói jelentik a számára a szabadulást.
  Viktor Navorski ugyanolyan képzelt figura, mint az ország, ahonnan érkezett. Ám míg Chuck Noland (a Számkivetett főhőse) túljut a kirekesztettség minden elképzelhető fázisán, a kétségbeeséstől a küzdeni akarásig, Navorski jellemét végig átlengi valami meseszerű naivság.
  
  Vakarhatták a fejüket a forgatókönyvírók, míg kitalálták, a világ mely pontjáról is érkezzen ez az ember a J.F.K.-re? Létező ország nem lehet, hiszen abba bármi belemagyarázható, legyen hát Kelet-Európa (mi más?), valami Krakozhia, mindegy, csak elég messze legyen ahhoz, hogy elhiggyük, arrafelé az emberek még mindig úgy öltözködnek mint a 70-es években, gyermeki egyszerűséggel gondolkodnak és senki nem beszél angolul. Továbbá se nagykövetségük, se tolmácsuk, se egyéb jogi szervezetük nem elérhető Amerika területén.
  (Talán nem véletlen, hogy Krakozhia-ból akár Korzika is lehetne, ha kicsit variálunk a betűkkel, Napoleon ugyanis többször is előtérbe kerül a filmben)
  
  Navorski ellenpontja és a film másik főszereplője Frank Dixon, a reptér biztonsági főnöke és jövendőbeli igazgatója, akit Stanley Tucci alakít. Míg a Kárhozat útjában háttérfigurát alakított Hanks oldalán, itt egyenrangú partnerként tűnik fel. Tucci nélkül a Terminál nem is működne,ő a fizikai akadály Navorski előtt, a Nagy Testvér szócsöve, a tökéletes jogász. Már a legelső percekben kiderül róla minden, végül is milyen ember az, aki sietősen elkezd uzsonnázni, miközben épp arról beszél valakinek, hogy a hazájában háború dúl? (szerintem Tucci az egyetlen, aki miatt érdemes megnézni a filmet)
  
  Aztán megjelenik Catherine Zeta-Jones, mint szerelmi szál, több mellékszereplő, egy indiai takarító, egy szerelmes ételszállító, egy nagy darab, fekete hordár, meg a reptér összes dolgozója, és a film kezd átcsúszni amolyan amerikai, „jóbarátos” vicces tv-sorozatba. Felvonultatják számunkra az összes nációt, természetesen a saját korlátaikon belül, hiszen az indiai férfi ismét takarít, a fekete ismét hordár, és a gyorsbüfék pultjai mögött ismét csak keleti munkavállalók állhatnak.
  Mindez a legnagyobb békességben, már csak a reklámszünetek hiányoznak. Végül egy mozaik-szökőkutas jelenet teszi fel az i-re a pontot, ahol is kiderül Navorski valódi motivációja, mármint az, hogy miért is akar ő annyira New York-ba jutni. Az egész történet (az autogramvadász Navorski apuka gyűjteményéből egyetlen név hiányzott csupán a halála előtt, és Viktor ezért az utolsó névért érkezett Amerikába) annyira abszurd, annyira „amerikai”, hogy az ember a fejét fogja tőle. Innentől már egészen nyilvánvaló, hogy Viktor ki fog jutni a fotocellás kapukon (mondanom se kell, hogy az egész reptér kikíséri, mint egy boldog család), beül majd egy sárga taxiba, elmegy a megadott címre, ahol rögtön megtalálja majd az emberét, aki nem halt meg, nem változtatott címet az elmúlt harminc évben, sőt, ugyanazt a szmokingot viseli a könnyebb azonosítás végett. Az utolsó tíz percben már csak egyetlen gondolat járt a fejemben, azon kívül, hogy mikor is lesz vége a filmnek? Hogy képesek ezt teljes komolysággal eljátszani?
  
  Hát igen, az ötlet, a reptéren ragadt férfiról egy ideig nagyszerűen működött. Voltak jól ülő helyzetkomikumok, kellő komolyság, ahol kellett, aztán elfogyott a lendület, és ismét bebizonyosodott, hogy Amerikában még akkor se képesek elszakadni a „nagy álmok megvalósulhatnak ha akarod” típusú önámításoktól, ha éppen azért kezdenek bele egy filmbe hogy ezt bírálják.
  Nem is tudom elképzelni, hogy lehetett volna értelmes véget keríteni ennek a történetnek. Talán úgy, hogy Viktor Navorski kijut a reptérről, és beül egy sárga taxiba. Aztán jön a főcím. Talán ez az (alternatív) befejezés :) mentett volna valamit az utolsó fél óra értékzuhanásából.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: