beszámoló [koncert]  2019. szeptember 10. kedd   18:51

nincsen hozzászólás

  Utoljára 2012-ben járt nálunk az Evanescence zenekar, és ahogy mondani szokás, 7 év óta sokminden történt a zenekar háza táján, sok víz lefolyt a Dunán, stb. Izé... az Evanescence esetében viszont pont az van, hogy azóta túl sok érdemleges mozgás nem történt a csapat körül. Lement a 2011-es turné, ez után pedig némi pihenés és feltöltődés céljából Amy Lee hosszabb szünetet jelentett be. Mi több, 2014-ben gyermekáldás elé nézett az énekesnő, így érthető okokból tovább húzódott a zenekar szempontjából inaktív állapot.
  2015-16 környékén kezdett ismét mozgolódni az Evanescence, aminek az eredménye a 2017-ben boltokba került Synthesis című album lett, bár ez sem igazi sorlemez. Most viszont a jelek szerint újra felpörögtek Amy Lee-ék, ismét a nyakukba vették a világot, hogy felfrissítsék a rajongók emlékezetét az Evanescence életműről.
  
  Az Arénába a beengedés zökkenőmentesen és gyorsan zajlott. Köszönhetően annak is, hogy nem kígyóztak kígyók hatalmas sorok a kapunyitásra várakozva. Ez nem jelenti azt, hogy kevesen jelentek volna meg a rendezvényen, de a koncerthez a fél Aréna lett megnyitva és itt kellemesen, kényelmesen elfértek a jelenlévők. Egyetlen előzenekar, a Veridia kapott lehetőséget a közönséggel való megismerkedésre és véleményem szerint ezzel tudtak is élni.
  Zeneileg nem volt magától értetődő választás a Veridia, hiszen az Evanescence-nél könnyedebb, kicsit alterosabb, de inkább poposabb hangvételt ütött meg a csapat. Az énekesnő, Deena Jakoub torkában viszont ott lapul a komplett tengerentúli R&B vonal, elég csak Beyoncé-ra gondolni.
  Ez így igen érdekes párosítást jelentett és szép lassan sikerült is beindítania a hangulatot a Veridia-nak. Zeneileg nem éreztem lehengerlőnek a produkciót, néha feltűnő volt, mennyi gitárjáték nélküli pillanat van a számokban, de Deena színpadi kiállása, magával ragadó személyisége és izgalmasan búgó hangja végül megtette a hatását.
  
  A legnagyobb durranás kétségtelenül az volt, amikor az énekesnő a súlyos beteg édesapjának írt számot konferálta fel a közönségnek, amit nem mással, mint az Evanescence énekesnőjével, Amy Lee-vel vettek fel. Sőt mi több, a főzenekar frontasszonya maga is színpadon termett, hogy zongorával és énekkel kísérje Deena-t ebben a lélekbemarkoló számban.
  Ha valami, ez tényleges példát mutat az Evanescence és személyesen Amy Lee emberi nagyságából és közvetlenségéből. Én még olyat életemben nem láttam, hogy egy headliner zenekar világsztár főszereplője (akinek személyesen is készülődnie kellene már a saját koncertjére), egy „futottak még” előzenekarba segítsen be, és még csak nem is hivalkodva, hanem szerényen, kísérő szerepkörben. Maximális tisztelet Amy Lee-nek!
  
  A Veridia tehát nagyon szimpatikus csapat volt, de a közönség mégis az Evanescence-re volt kíváncsi. Némi várakozás után az Imperfection-nel indult útjára a produkció, Amy Lee pedig óriási lendülettel vetette magát a deszkákra. És ez így is maradt a koncert végéig. Hihetetlen lelkesedéssel, beleéléssel, átszellemültséggel adta át magát a produkciónak az énekesnő, ez a lendület magával ragadta a közönséget is. Pedig Amy Lee később elmondta, elég rosszkedvűen kelt ma, de a közönség szeretete és lelkesedése az ő kedvét is pozitívra fordította.
  A What You Want következett a 2011-es Evanescence albumról, majd pedig némi meglepetésként, rögtön harmadiknak húzták elő a talán egyik legismertebb, legnagyobb slágerüket, a Going Under-t. Az első két számot inkább csak ráhangolódásként érzékeltem a közönség részéről, itt viszont tényleg pillanatok alatt beindult a hangulat. Amy Lee hihetetlen énekteljesítménye, ezer közül megismerhető, jellegzetes hangja adta a csúcsot ezen az estén, de a zenekar többi tagja is látványosan, jó hangulatban játszott a koncert folyamán.
  
  Külön ki kell emelni Will Hunt dobost, aki szőke fürtjeit dobálva, eszméletlen húzósan és erőteljesen játszott. Az ő dobmunkája adta meg az igazi súlyt az Evanescence zenéjének. Mellette a 2015 óta tag Jen Majura volt figyelemre méltó, aki jókedvűen és szintén nagy átéléssel hozta a riffeket és pár gitárszólót, valamint a vokálozásba is besegített. Kedves mosolyával mindenkit kenyérre kent.
  Jó döntésnek tartom az ő csatlakozását, sokat hozzátesz az Evanescence színpadi jelenlétéhez a folk metalos Equilibrium basszusgitárosi posztjáról átcsábított hölgy. Nekem egyébként egy sokkal régebbi emlékem van róla, még annak idején a Wigwamban, a Rage zenekar vendégeként maradt meg az emlékezetemben (most direkt utánanéztem, ez 2008-ban volt, húú!)
  
  A másik oldalon Troy McLawhorn gitáros és Tim McCord basszeros egy kicsit beleszürkültek a színpadképbe. Előbbi azért elsütött pár jó gitárszólót, utóbbi pedig lelkesen bólogatta végig az estét. Mindvégig jól szólt a csapat, a hangzásra panasz nem lehetett. Amy Lee hangjára talán túl sok visszhangot tettek, ez engem itt-ott zavart. Bár lehet, hogy direkt így tervezték elérni azt a bizonyos, jellegzetes Evanescence hangzást.
  A program gerincét továbbra is a 2011-es Evanescence album adta, ahogy említettem fentebb, a 2017-es Synthesis lemez jórészt csak átdolgozásokat tartalmazott. Így a 2011-es korongról terítékre került a The Other Side, New Way To Bleed, Made Of Stone, Lost In Paradise, Oceans, Disappear. Néhány szám elhangzott a 2006-os Open Door albumról is, ezek voltak az All That I´m Living For, a Lithium és a Call Me When You´re Sober.
  
  Összességében viszont mégis mindenki az első nagylemez, a 2003-as Fallen nótáit várta, amelyekből szintén előszedtek néhányat az este folyamán. Azért az kiderült, hogy nem véletlenül ez volt az Evanescence igazi csúcslemeze, a maga sokszoros platina minősítésével és Grammy győzelmével.
  Az olyan dalok, mint a Whisper, Imaginary és különösen a Bring Me To Life és a My Immortal érezhetően jobban magukkal ragadták a közönséget, mint a fentebb említett tételek. Az újabb számok is jól illeszkednek az Evanescence jellegzetes zenei világába, de a Fallen lemez szerzeményei mégis egy más dimenziót jelentenek a legtöbbeknek.
  
  A mai előadás remekül összefoglalta, miről szól az Evanescence. Voltak keményebben szóló dalok, remek melódiák, némi elektronikus hatás és persze Amy Lee teljes odaadással előadott éneke. De voltak nyugisabb, magunkba szállós, érzelmes tételek is, amit az olykor begurított zongora előtt ülve adott elő az énekesnő.
  A legvégén még játszottak olyan blokkot, ahol pár korábbi számból válogattak össze részleteket, de a fentiek alapján főként az Evanescence és a Fallen album szerzeményeiről szólt ez az este. Mivel ritka vendég errefelé Amy Lee csapata, így a közönség várhatóan elégedetten távozott ezzel a programmal. Reméljük, legközelebb nem kell 7 évet várni rájuk.
  
  
  

Kulcsszavak:
  evanescence     veridia 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás