szerző: MorelloThe Iron Maidens, Red´s Cool 2019. május 4, Dürer Kert
A tribute műfaj mára egy igencsak ellentmondásos intézménnyé nőtte ki magát. Régebben, a 2000-es évek eleje-közepe táján kifejezetten izgalmas volt, ha egy (külföldi) tribute banda érkezett az országba, de itthon is voltak olyan formációk, amelyek nemzetközi szintű tribute műsorokkal tudtak szolgálni. Később viszont beindult egy olyan szintű dömping, ami a zeneipar környékén forgolódó ilyen-olyan (szak)emberek és maguk a művészek nagyobb része szerint már inkább káros, mintsem hasznos.
Egyre-másra alakultak a hol jobb, hol rosszabb tribute csapatok, sokak viszont a művészi önfeladás és megalkuvás eszközét látják a műfajban, hiszen sokkal inkább biztonsági játéknak tűnik, ha egyes zenészek más, világhírű bandák slágereit játszva érnek el szinte garantáltan fix, érdeklődő közönséget, mintsem egy saját bandával, saját szerzeményekkel karriert felépíteni.
A tribute világ pedig pörög ezerrel, és ahogy a Való Világot se nézi „természetesen” senki, a sok kritika ellenére mégis rendre komoly nézőszámok előtt zajlanak az esetenként kifejezetten sűrűn megrendezésre kerülő tribute bulik. Mindezeknek ráadásul pont a Dürer Kert az egyik bölcsője. Így valahol jogos az aggodalom, hogy a könnyebb és anyagilag is kétségtelenül jövedelmezőbb tribute műfaj elszívja a közönséget és a vásárlóerőt a kreativitás elől.
A tribute műfajban tehát igen nehéz komolyan vehető egyéniséget, különlegességet felmutatni, ám vannak olyanok, akiknek mégis sikerül. Ilyen például a The Iron Maidens, akikről nyilván magyarázni sem kell, melyik banda képviseletét látják el a kisebb klubokban... Hogy a tengerentúli csapat jobban, rosszabbul, netán hasonló szinten játssza az Iron Maiden számokat, mint itthon egynémely Maiden tribute banda, arról lehet vitatkozni, de az kétségtelen, hogy feltűnőbb és szívmelengetőbb jelenség öt dögös amazont látni a színpadon, mint pár szakállas, szőrös, lóhajú figurát.
És hát persze nagyon trendi manapság a (zeneipari, de általános értelemben szórakoztatóipari) szexizmusról, feminizmusról és hasonlókról jajgatni, de teljesen nyilvánvaló, hogy jelen esetben pont a csajok előnyére szolgál a létező jelenség: nem vagyok biztos benne, hogy ugyanilyen nagy létszám és lelkesedés előtt zajlott volna mondjuk egy németországi férfizenészekből álló Maiden tribute előadás – akik pedig lehet, hogy legalább ilyen jól játszanák a Maiden dalokat.
Én magam nem tudtam, vajon az itthon tényleg a fárasztóság határáig elmenő tribute jelenség miatt mennyire lesz komoly érdeklődés a The Iron Maidens előadására. De legkésőbb a csajok színpadra lépéséig kiderült, hogy a Dürer nagyterem valóban indokolt a befogadóképesség szempontjából. Az egy szem előzenekar, az Oroszországból származó Red´s Cool idején még csak gyülekeztek a népek, de szép lassan nekik is sikerült beindítaniuk a hangulatot.
A csapat olyan szempontból nem volt nagy durranás, hogy kicsit vontatott, kellemes háttérzenének elmorajló hard rock / heavy metal zenét nyomtak, egy kiköpött Glenn Hughes hasonmás gitárossal. A feltűnően fiatal énekes srác viszont nagyon jó hanggal volt megáldva, ezért az ő teljesítménye mégis figyelemre méltóvá tette a koncertet. A közönség végül egyre lelkesebb lett, egyre nagyobb ovációval és tapssal jutalmazta a srácokat, így a nehézkes beindulás után kifejezetten jó hangulatú buli kerekedett a végére.
A The Iron Maidens-re már igencsak összesűrűsödtek a sorok, és valahogy azt is meg tudom érteni, hogy ez esetben sokan nem a biztonságos hátsó sorokban figyelő álláspontot választották, hanem a színpad előtere telt meg a legsűrűbben. Egy ilyen Iron Maiden tribute buli azért érdekes, mert itt átérezhető a régi Maiden klubbuli hangulat, ezekkel a legendás nótákkal. Értelemszerűen ilyen pár száz fős, családias hangulatú koncertekre nincs ma már lehetőség a brit legenda tekintetében. Másfelől pedig lehetőség van olyan ritkán játszott, elfeledett dalokat is napirendre tűzni élőben, amelyekre nem sok esély van az eredeti Maiden-nél.
A mai estén mind a két szempont igazolta magát. A jól bejáratott, remek hangulatteremtő Doctor Doctor intro után az Aces High szántotta fel a színpadot, rögtön után a viszonylag ritkábbnak számító Revelations következett egyenesen 1983-ból. Voltak tehát közönségkedvenc, kihagyhatatlan tételek (Wated Years, The Trooper, The Number Of The Beast, Fear Of The Dark, The Evil That Men Do, Hallowed Be Thy Name, Iron Maiden), de nagy számban olyanok is, amelyek csak ritkábban hallhatók élőben (Losfer Words (Big ´Orra), Flash Of The Blade, The Prisoner, Powerslave, Still Life, Alexander The Great).
A fentebbi listából látható, hogy a csajok elsősorban a Bruce Dickinson éra legsikeresebb albumaira koncentráltak (´80-as évek dereka), érdekes módon még a Paul Di´Anno lemezekről is csak az egy szem Iron Maiden hangzott el. A Blaze Bayley korszak és az ezt követő újabb Dickinson-os időszak teljesen kimaradtak a programból. De igazából a rajongók nem vették szívükre a dolgot, hiszen a The Number Of The Beast, Piece Of Mind, Powerslave, Somewhere In Time nótái teljesen kielégítették a ma megjelentek igényeit. Én személy szerint még örültem volna 1-2 Seventh Son..., Brave New World lemezes dalnak, illetve az első két korongot se úsztam volna meg a névadó-címadó tétellel, de tényleg nem lehet panasz.
Őszintén szólva arra most nem akarok kitérni, hogyan szólaltak meg ezek a dalok a csajok kezei alatt. Mindenki tudja, hogyan szólalnak meg ezek a klasszikus nóták. Úgy. Egy komolyan vehető tribute bandánál ez nyilván alapvető. Inkább csak az énekes hölgyet, Kirsten Rosenberg-et akarom kiemelni (mindegyikük fut valamilyen Maiden tagok felé kikacsintó álnéven, de engedelmetekkel a tisztességes nevüket fogom használni), ugyanis a csúcsformában lévő Bruce Dickinson teljesítményét élőben hozni igencsak nem evidens feladat. De Kirsten több, mint kiválóan teljesített. Szinte tökéletesen hozta Dickinson jellegzetes orgánumát, manírjait. A hangja épp csak annyira volt nőies, amennyire egy csajbandánál értelemszerű, de így is átélhetően megidézte a brit énekes szellemét a színpadon.
A 60-on túl is energiabombaként viselkedő Bruce-tól azért még így is tanulhat a hölgyemény, a színpadi jelenléte lehetne energikusabb. Bár ő is megtette a brit egyenruhában zászlólengetést a The Trooper alatt (sőt, magyar zászlót is lengetett, ez külön szimpatikus volt!), meg látványos maszkban énekelt a The Prisoner-ben, olykor némi humorral próbálta hergelni a közönséget, de olykor egy kicsit inaktívnak lehetett érezni a színpadon.
Persze ez néhol indokolt is lehet, hiszen számos olyan dalt játszottak, amelyekbe hosszú instrumentális részek jelentették a súlypontot. Ilyenkor a többiek, Courtney Cox (gitár), Nikki Stringfield (gitár) és Wanda Ortiz (basszusgitár) léptek előtérbe, a háttérben ízesen játszó Linda McDonald-del (dob) közösen.
Ilyenkor persze el szokták mondani polkorrekt módon, hogy színtisztán a zenére tessenek koncentrálni, ne a csajok idomain időzzünk, ne utóbbi legyen a fokmérője a produkciónak. Ez persze igaz, de a teljesség kedvéért azt is hozzá kell tenni, hogy a csapat azért – ízléses határokon belül ugyan, de – tesz is érte, hogy más legyen egy The Iron Maidens buli vizuális élménye, mintha XY random melák állna ki Iron Maiden-t játszani.
Különösen a két gitáros tette magát a színpadon, ők igazi vadócok voltak, elletétben a mosolygós arcú, kedves mosolyaival csábító basszusgitáros Wanda Ortiz-zal. Nikki Stringfield (egy gitárosnak mennyire találó már a „String”field név!?) viszont így szőkén kiköpött úgy nézett ki, mint a korábbi gitáros, a The Iron Maidens-ből Alice Cooper mellé katapultált Nita Strauss.
A zenei felkészültségbe és előadásmódba tehát szintén nem lehetett belekötni, sőt még Eddie is megjelent egyszer-kétszer a színpadon (a Wasted Years és a Number Of The Beast alatt), szóval a látványnak is megadták a módját.
Így hát akármennyire is ellenszenves egyeseknek a tribute jelenség, egy ilyen előadással, ilyen zenei programmal, amit a The Iron Maidens produkált nekünk, igenis indokolt az érdeklődés. A Maiden rajongók azt kapták, amire számítottak: kiválóan megszólaló, autentikus Iron Maiden zenét a slágerekből és a ritkább pillanatokból egyaránt. És hogy mindezt dögös csajok előadásában, az már csak hab a tortán.
15:53
