beszámoló [koncert]  2019. április 24. szerda   17:42

nincsen hozzászólás

  Nagypéntek a böjt, az önmegtartóztatás napja. Ma viszont még csütörtök van, ráadásul másnap munkaszüneti nap. Így ha valaki még nagyon ki akart rúgni a hámból a Húsvéti időszak előtt, a Dürer Kertben a Kissin´ Dynamite koncertje remek apropót szolgáltatott rá. A német csapat üstökösként tört be a többség látókörébe, ami jórészt a Powerwolf – Let There Be Night című nótájának kiváló feldolgozásának, illetve a farkasokkal való közös turnénak köszönhető. Pedig a Kissin´ Dynamite 2006 óta létezik, már 6 nagylemez van mögöttük, szóval közel sem mondhatók nyeretlen kezdőknek. Mégis csak most kerültek igazán a figyelem középpontjába.
  A magyar közönséget is tavaly novemberben kápráztatták el a Powerwolf turné helyi állomásán. Első előzenekarként, viszonylag rövid játékidővel ez kifejezetten nagy szó. A jelek szerint olyan szépen letették a névjegyüket, hogy az idei saját koncertjükre már ki kellett tenni a „megtelt” táblát a Dürer Kert Room 041-es termére. A Kissin´ Dynamite nem találja fel a spanyolviaszt a maga glam rock-os hatású heavy metal-jával, de mindezt olyan jó érzékkel teszik, kitűnő dalszerzési és színpadi képességekről tanúskodva, hogy indokolt a figyelem. Nem is bánta meg, aki most teljes programmal nézte meg őket április 18-án.
  
  Az elsőként fellépő Snyffiction-re még sajnos nem tudtam megérkezni, így a John Diva & The Rockets Of Love zenekar jelentette számomra a kezdést. Ez a zenekar egy másodperc alatt elhozta Hollywood-ot a deszkákra, vagyis a glam műfaj nagyjainak legszebb pillanatai elevenedtek meg.
  De komolyan, ez csak Amerikában lehetséges, hogy ilyen bandák nőjenek ki a földből, akik az anyatejjel együtt szívják magukba azt a bizonyos rocksztár attitűdöt, pózokat, színpadi motívumokat, amiket tanulni nem lehet, amire születni kell. Ez különösen John Divára volt igaz, aki az egykor szebb napokat látott Vince Neil fiatalkori hasonmásaként tekergette magát a deszkákon és uralta a közönséget. Vérbeli amerikai, virít róla a műfaj minden manírja. De az egész társaság érezte a rock & rollt, a vad dallamok, zabolátlan gitárszólók, nyers riffek alaposan befűtötték a termet.
  Maguk a dalok is jól működtek élőben. Olyan nagybetűs slágerekről persze nem beszélhetünk, amilyeneket a ´80-as években már megírtak előttük a műfaj koronázatlan (vagy koronázott) királyai, de a glam rock szerelmeseinek mindenképpen be tudnak találni ezek a nóták. Pár embert láttam a nézőtéren, akik kívülről fújták a szövegeket, szóval már nem volt hiábavaló az ittlétük.
  
  Ugyan alig fértek el a deszkákon, a Kissin´ Dynamite dobcucca miatt, de így legalább jól lehetett követni az összes tag munkáját. Mindegyik extravagáns fickó nagy élvezettel zenélt, talán csak a frontember játszotta kicsit túl a szerepét, de lényegében ez megint csak műfaji sajátosság. Igazából az egész koncert folyamán nem tudtam eldönteni, hogy John tök komolyan gondolja ezeket a pózokat, csípőriszálásokat és az enyhén egoista hangvételt (a buli végeztével is egyes szám első személyben vette fel a visszatérés lehetőségét), vagy meg kéne látni emögött a parodisztikus, önironikus jelleget is.
  Nyilvánvalóan hiába mutatkozik be úgy az énekes, hogy „John Diva vagyok, amerikai rocksztár”, a valódi sztárságig a mai világban sosem fog eljutni a csapat. De egy őrült hangulatú glam rock bulira mindig számíthatunk tőlük, remélhetőleg láthatjuk még őket errefelé.
  
  A Kissin´ Dynamite sokkal szimpatikusabb, emberközelibb társulat volt. Hannes Braun is magasra tupírozta a szőke haját, Jim Müller gitáros enyhén dark-os, gótos fizimiskával tetszelgett, a másik gitáron pedig Ande Braun egyenesen egy latin dzsigolo benyomását keltette – ő volt a „baden-württembergi Antonio Banderas”. De ettől eltekintve egyáltalán nem vitték túlzásba a manírt, az alaposan, de mégse kellemetlenül megtelt teremben egészen barátságos hangulatot teremtettek.
  Ahogy említettem, a Kissin´ Dynamite-nak van már egy hosszúnak mondható múltra visszanyúló története, de mégis a legutolsó, Ecstasy címre hallgató lemezükkel kerültek a legtöbbek látóterébe. Így ma is főleg az Ecstasy kiválóan megírt nótái voltak napirenden, de persze néhány korábbi szám is helyet kapott a kellemesen bőséges játékidőben.
  
  A koncert a legelső perctől kezdve tökéletesen szólt, remekül lehetett hallani a gitárokat, a dobokat és Hannes kellemes orgánuma is betöltötte a teret. Talán nem túlzás megelőlegezni a szó szoros értelemben vett sláger megnevezést az olyan daloknak, mint a I´ve Got The Fire és a Somebody´s Gotta Do It, amelyekkel kezdték a bulit. Nagyon eltalálták ezeket a számokat a srácok, utóbbinál a szájgitáros riffelés egyszerűen zseniális.
  A Kissin´ Dynamite azt is megmutatta a magyar közönségnek, hogy az Ecstasy lemez előtt is volt élet, a most következő Love Me, Hate Me, a DNA és a Money, Sex & Power dalok a korábbi korongokról érkeztek. Ezek a szerzemények bemutatták, hogy a Kissin´ Dynamite-nak mindig is jó dallamérzékenysége volt, zenei világuk pedig egészséges mértékben ingadozik a glam rock, a heavy metal és a stadionrock-nak nevezett maistream rockzene sajátosságai között. Ez így együtt és a remek színpadi kiállás kiválóan működik élőben.
  
  A kiállásra pedig még ráerősített az az Anna Brunner is, aki a soron következő Ecstasy számban vendégszerepelt a lemezen és erre a turnéra ugyancsak magával hozta a csapat. Anna az Exit Eden formációból lehet ismerős, de a Kissin´ Dynamite-tal vendégeskedve egy teljesen más oldaláról ismerhettük meg – a ráspolyos hangú, harsány rock & roll csaj oldaláról. Anna is egy figyelemre méltó színpadi jelenség, Hannes-szel együtt pedig remek párost alkottak. Sőt, ha már itt volt, az Ecstasy-n kívül a következő számot, a Sleaze Deluxe-ot is az ő közreműködésével folytatták.
  A közönség kenyérre volt kenve, ilyen intenzív, jó hangulatú rock & roll bulit ugyanis ritkán lehet átélni. Hannes maga sem tudott napirendre térni a túláradó ováció fölött, újra és újra elmondta, hogy hihetetlenül örülnek ennek a fantasztikus fogadtatásnak. A mai estén nekem az ő szerény előzékenysége szimpatikusabb volt, mint előzőleg John Diva kivagyisága.
  
  Folytatódott tovább a 2018-ban megjelent legutolsó lemez diadalmenete a Breaking The Silence, Heart Of Stone, Waging War dalokkal. Hogy mennyire nem egydimenziós társaság a Kissin´ Dynamite, azt a Heart Of Stone című szám jól példázza. Ekkor egy elég látványos zongorát is felcipeltek a színpadra Hannes-nek, aki a zongorán klimpírozva, akusztikus gitár mellett énekelte a dalt. Nem tudom, mennyire fog még tudni felfelé ívelni a Kissin´ Dynamite karrierje, de tehetségük és dalszerzési képességeik még komolyabb szintre is eljuttathatják őket.
  Előkerült még a Six Feet Under című dal 2012-ből, majd pedig ismét a kellékesek pillanatai következtek: kénytelenek voltak egy nagy trónszéket átemelni a színpad széléről a dobemelvény elé. Ebből sejteni lehetett, hogy az új lemez egyik remek pillanata, az I Will Be King fog következni. Ahogy a Powerwolf előtt, erre a dalra Hannes Braun ismét hermelinpalástban lépdelt be, szándékosan túljátszva a királyi méltóságot. Valami maszkos „udvari bolondot” is maga után ráncigált, aki tartotta a palástját, majd pedig ovációra hergelte a közönséget.
  
  A jó Hannes király végül elhelyezkedett a trónusán és átadta a terepet a muzsikusoknak, hogy felvezessék a nótát. Ebből a dalból is hatalmas együtt éneklés alakult ki a közönséggel. És hogy még mindig ne legyen vége az estének, a Still Around, a You´re Not Alone és a Flying Colours került még elő, utóbbinál ismét a színpadra került Anna Brunner és a finálét egy közös zúzással szolgáltatták.
  Sőt mi több, a kötelező búcsúzkodás után sem libbentek vissza a függönyök mögé, hanem az outro zenére is ott táncikált tovább a színpadon az egész társaság, Annával közösen, ami kifejezetten szimpatikus volt számomra. Végtelenül közvetlen, szerethető társaságot ismerhettünk meg a Kissin´ Dynamite tagságában, Anna Brunner jelenléte pedig sokat hozzátett a hangulathoz.
  
  Remek zenészi teljesítményeket láthattunk minden fronton, a banda nagyon együtt él a színpadon. Jim Müller és a basszer Steffen Haile többször headbang-eltek egymással szemben állva, kis híján lefejelve a másikat. Ande Braun pedig nem kicsit játszott rá a dzsigolo imidzsre, a koncert végén különösen, de ezt szerintem mégse érezte senki irritálónak, inkább szórakoztatónak.
  A német csapat tehát immár teljes programmal, headliner-ként látogatott el Budapestre, a mai koncert nagy sikere után pedig úgy gondolom, legközelebb már nagyobb befogadóképességű helyen fogjuk látni őket.
  

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: