szerző: MonyóDire Straits Experience 2019. április 4. Papp László Budapest Aréna
2019. április 4-én lépett fel az Arénában a Dire Straits Experience. Mark Knopfler zenei öröksége immár 40 éves, de továbbra is kortalan. 120 millió albumot adott el, a 25 éve feloszlott névadó zenekar. Egykori rajongói mellett folyamatosan csatlakoznak az újak, így a népszerű dalok felélesztése nem volt meglepő. Az ötlet Chris White fejéből pattant ki, aki 1985-ben csatlakozott a Dire Straitshez. Több közös albumuk jelent meg, és turnézott is a zenekarral. Többek között a híres Live Aid koncerten is ő kísérte szaxofonon Knopflert.
2011-tól 3 éven át létezett egy hasonló formáció, Straits néven, amiben White mellett Alan Clark és Phil Palmer volt tag. Egy jótékonysági koncert kapcsán álltak össze újra, de az óriási siker miatt, nem mondhattak nemet a turnékra. Knopfler nem vett részt a nosztalgiázásban, mert sikeres szólókarrierbe kezdett, ami azóta is tart. Idén ő is fellép Budapesten a nyár folyamán.
A DSE megalapításánál White legnagyobb aggodalma az volt, ki fogja tudni helyettesíteni a karizmatikus Knopflert, akinek arca és hangja egybeforrt a zenekarral. Tehetséges zenészeket viszonylag könnyű találni- mondta.” Nagy szerencsémre rátaláltam Terence Reis dalszerzőre. Úgy énekel, és játszik, mint Mark, de van saját identitása, amitől a produkció több lesz, mint egyszerű másolás.” Ebben abszolút osztom a véleményét. Reis hangszíne, és gitárjátéka hihetetlenül meggyőző, passzol a dalokhoz, és a hasonlóság kapcsán a közönség pont azt kapta, amire várt. Annak ellenére, hogy a bandában már csak Chris White az egyedüli Dire Straits tag, a hangzásvilág megközelíti az eredeti formációt. Reis nagyra tartja Knopfler munkásságát, és szívesen énekli a dalait.
Az estén Chris White természetesen szaxofonozott, de játszott fuvolán is. Tim Walters gitározott, John Maul és Rob Taggart kezelte a billentyűket, Paul Gery basszusgitározott, és Andrew Hawkins dobolt. Mindannyian lazán, de elegánsan öltöztek. White öltönyben volt ugyan, de fehér inge lazán ki volt gombolva a mellkasán. Csibészesek ezek a fiúk most is, azt gondolom. Ügyes ötvözete volt ez a rock dresszkódjának, és a közönség tiszteletének.
Európai turnéjuk több állomása is teltházas. A fiúk bevonzzák az egykori rajongókat, az tisztán látszott. Több fiatal arcot is láttam, így valószínűleg több évtized távlatából is fontosak Knopfler szókimondó, olykor cinikus szövegei, és fülbemászó rock dallamai. A koncerten csak ülőhelyek voltak, ami elsőre furcsán hatott ennél a stílusnál, de kreatívan ülve is lehet táncolni, lábbal ütni a ritmust, vagy diszkréten léggitározni. Mindegyikre láttam példát a környező sorokban.
Mindig nagy kérdés, hogy az eredeti zenekar feloszlása után lehetséges-e életben tartani azt az energia mezőt, ami akkor létezett, illetve, hogy művészetnek tekinthető-e a dalok életben tartása, újak szerzése nélkül? Nem az én tisztem megválaszolni. A közönség egyértelmű igent mondott rá. Nem csak nálunk, hanem szerte a világban. A DSE semmiképp sem mondható ócska utánzatnak. Nem voltak hosszú összekötő szövegek a dalok között, nem volt sok interakció a közönséggel, de mivel a számokat mindenki ismerte, ez nem is jelentkezett hiányként.
Minden fontos nóta elhangzott a közel 2 órás koncerten. Romeo And Juliet, Walk of Life, The Man’s Too Strong, Brothers in Arms és természetesen a Money for Nothing. Bennem maradt némi hiányérzet mégis, mert a Calling Elvis számomra még az ikonikus dalok közé tartozik. Ennek ellenére nem mondhatom, hogy csalódottan távoztam volna. Nagyon jó volt átélni, hogy igenis vannak örök érvényű dolgok a világban. Például a zene.
04:39
