hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2019. április 3. szerda   15:48
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
U.D.O., Red Partizan, Kiss Of The Dolls
2019. március 27, Barba Negra

  „A baromfiudvaron a kakas üldözi a tyúkot, mert meg akarja búbolni. A tyúk benne lenne a dologban, de így okoskodik:
  Ha hagyom magam elkapni, könnyűvérűnek néz. Ha viszont nem hagyom, akkor meg frigidnek gondol.
  Mit csináljak?
  Megvan!
  Elesek!”
  
  Ez a vicc jutott eszembe Udo Dirkschneider legutóbbi akciózását tekintve. Talán 2015-ben volt, amikor az ex-Accept énekes bejelentette, hogy még egy utolsó turné a régi Accept dalokkal, aztán kész, pont, itt a vége, soha többet Accept nóták, stb. Az Accept dalok búcsúturnéja érthető módon nagy izgalmat és látogatószámot generált, még magyar állomás is volt, szóval marketing szempontból sem volt rossz húzás. Persze az ilyen dumákra mindenki csak legyint, hiszen pontosan lehet tudni, hogy ha esetleg apadni kezd a pénztárca, biztosan lesz valami „kiskapu”.
  Hát nem is „kiskapu”, végül „nagykapu” lett a megoldás! Hiszen a Dirkschneider álnéven futó formációról a turné után kiderült, hogy mégsem állnak le. Így hát U.D.O. néven valóban már csak az énekes saját bandájának diszkográfiájára koncentrálnak, de ha mégis Accept nótákra szottyanna kedvük (netán egynémely vastag pénztárcás koncertszervezőnek), csak elő kell kapni a szekrényből a Dirkschneider álruhát és máris minden meg van magyarázva.
  
  Nem hogy a lóláb, de a teljes ló is kilóg ebben a történetben, de legyünk őszinték – igazából mi, a közönség nyerjük ezzel a legtöbbet! Hiszen az eredeti Accept, Wolf Hoffmannal érthető módon inkább az újkori érára koncentrál jobban, a nagy klasszikusokat veszik csak elő koncerten a korai korszakból. Udo viszont így bátran előhúzhat ritkábban játszott, különlegességnek számító klasszikusokat a Dirkschneider formáció élén. Az U.D.O. zenekarnak viszont mégiscsak 16 (!) saját nagylemeze van, így szabadabban tudnak válogatni, szintén helyet tudnak szorítani ritkább, különlegesebb tételeknek, mivel nem kell az értékes koncertidőt az Accept érára is fordítani.
  A Dirkschneider körök levonulása óta most ért el az első olyan U.D.O. turnéállomás Budapestre, ahol immár valóban csak az U.D.O. szerzeményekre koncentrált a program. És ahogy ez az este bebizonyította: teljesen működött ez a felállás, egyáltalán nem hiányzott a Balls To The Wall, a Fast As A Shark, meg a többi.
  
  Az U.D.O. koncertjén nincsenek azért észveszejtő tömegek, de van egy olyan megbízható bázisa Magyarországon az énekesnek, akik kellemesen el tudnak férni egy Barba Negra nagyságú helyen. Két előzenekart hallhattunk ma, első volt a Kiss Of The Dolls Lettországból. Ők amolyan punkos, rock & roll-os heavy metalt játszottak, de nagyon felejthető volt a koncertjük. Elsősorban a kritikán aluli énekteljesítménynek köszönhetően. A zene is csak úgy mélán hömpölygött, mindenféle emlékezetes pillanat nélkül. Talán a legutolsó dalban pörgették fel kicsit rock & roll-osra a tempót. Jól tette, aki később érkezett.
  A Németországból származó Red Partizan már dinamikusabb előadást produkált. Nekik a rock & roll pörgése és a heavy metal súlyosabb riffjei jobban a vérükben vannak. Voltak egész jó kis témáik, de eredetiséget azért ne sokat keressünk. Olyannyira nem, hogy az egyik riffjüket egy az egyben a Rammstein-től nyúlták – noha maga a zene egyáltalán nem volt Rammstein-es.
  
  Különösen az egyik gitáros nyomta nagy átéléssel a pózokat, no meg a basszer, aki konkrétan egy tömzsi hengert formázott. Nyaka nem volt szinte egy milliméter se, a fejéhez képest aránytalanul tömzsi testével egyben tudott csak fordulni az egész ember. Lelkes volt, nagy lendülettel biztatta a közönséget, de ilyen fizimiskával egyszerűen képtelen voltam komolyan venni. Elnézést.
  Ének fronton őket se éreztem annyira meggyőznek, de a frontember mellett volt egy énekes hölgyük is, aki némi áriázós vokált szolgáltatott a legtöbb nótának, azon kívül csak illegette-billegette magát a deszkákon. Az ő jelenlétét nagy fegyverténynek érezte a banda, szerintem annyira azért nem volt lenyűgöző a teljesítménye és a színpadi munkája.
  Korrekt előadást produkáltak, a végére egész sokakat sikerült megnyerni maguknak a nézőtéren. Tudom, hogy ez csak koncepció része, de engem viszont irritáltak a mindenfelé burjánzó vörös csillagok. Pláne egy német bandánál, pláne egy kelet-európai országban koncertezve, ezt borzasztó ízléstelennek érzem. De majd legközelebb én is valamilyen horogkeresztes pólóban parádézok majd a nézőtéren, biztos az is nagyon „cool” lesz...
  
  Az eddigi énekesek is repedtfazékhoz hasonló hangokat hallattak magasabb tartományokban, ugyanezt csinálja már vagy 40 éve Udo Dirkschneider is, viszont őt mégis szeretjük, és így szeretjük. A közönség természetesen egyértelműen őrá volt kíváncsi, és mivel most valóban kizárólag az U.D.O. terméseiből hoztak egy jókora adagot, ez az este tényleg róla szólt.
  A tavaly megjelent Steelfactory lemez bemutatója volt ez a turné, ami kellően erős dalcsokor ahhoz, hogy főszereplője lehessen a mai programnak. Talán nem túlzás másodvirágzásnak nevezni az U.D.O. utolsó 3 lemezét, amelyeken ismét olyan nagybetűs heavy metal hallható, amiről ennek a műfajnak szólnia kell (ezek közül egyébként a Steelhammer a személyes kedvencem).
  
  Herr Schmirgli körül alaposan lecserélődött a társaság. Gyermeke, Sven Dirkschneider már 2015 óta ül a dobok mögött, gitáron Dee Dammers és basszuson Tilen Hudrap viszont csak tavaly csatlakoztak. Így Udo mellett a szintén nem túl régi motoros (2012 óta tag) Andrey Smirnov lett az igazi front arc, aki egyenesen lubickolt a gitárhős pózokban és a látványos szólózásban. Immár valóban ő vitte a prímet gitáron, de Dee Dammers-szel jó duót alkottak.
  Ahogy említettem, Udo ma elsősorban az új lemezre koncentrált, amit a Tongue Reaper és a Make The Move nyitott meg. Mindkettő teljesen jól működött élőben, bár kellett egy kis idő a közönségnek, amíg igazán felvette a fonalat. A 2000-es évek közepének legéletrevalóbb nótája, a 24/7 is elhangzott, amit aztán a Mastercutor címadója követett. Ez közel sem annyira tipikus tétel élőben, de itt jön elő, hogy ez a turné immár kifejezetten az U.D.O.-ról szól, így bőven volt lehetőség válogatni az 1987-es debütalbum óta született szerzeményekből.
  
  Érkezett a 2013-as Steelhammer időszaka, A Cry Of A Nation-nel és számomra a koncert egyik csúcspontját jelentő Metal Machine-nel. Azért itt lejött, hogy Udo bácsi élőben igencsak küszködik a magasakkal. De legalább nem volt semmi trükk, semmi feljavítás – ez tényleg ő. Sütött a begyorsulós rész a Metal Machine végén, a középtempóban menetelő A Cry Of A Nation helyett viszont én inkább egy tempósabb dalt választottam volna, mint például az album címadóját.
  Ment tovább a program, a közönség is kezdett felpörögni. Hallhattuk az Independence Day-t az 1997-es Solid albumról, majd pedig a remekül eltalált In The Heat Of The Night következett a friss lemezről. A ritkán napirendre kerülő Mastercutor lemez egy másik tétele is elhangzott ma, a Vendetta.
  
  Nem tudnám megmondani, a közönség ezeket a ritkábban játszott régi tételeket élvezte jobban (amelyek nem csak a legnépszerűbb albumokról kerültek elő), vagy a frissebb dalok okoztak-e nagyobb ovációt. Talán az új lemez kevésbé rögzült még be a rajongóknak, de a jól felépített, azonnal énekelhető refrénekkel ellátott friss nótákba rögtön meg tudtak kapaszkodni azok is, akik esetleg nem ápolnak közelebbi viszont az utóbb kiadott nagylemezekkel.
  A Rising High is a Steelfactory-ról szólt, ez után a tempósabb tétel után egy szívhezszólóbb téma következett, egyenesen a debütalbumról, az In The Darkness. Lemezen annyira nem ütött át nekem sosem ez a dal, de élőben most jól működött. A közönség reakciójából legalábbis ez látszott.
  
  A 2000-es évek végi -tor lemezeket (Mastercutor, Dominator, Rev-Raptor) általában a kevésbé nagyot szóló, kissé műanyag hangzással ellátott korongoknak szokták titulálni a rajongók, ma este viszont még szerette volna ennek az időszaknak az életképességét is bizonyítani Udo bácsi. A Mastercutor-ról már két dalt hallgattunk, most pedig ideje volt a Rev-Raptor egy himnikus tételének, az I Give As Good As I Get-nek. A középtempós menetelések után viszont felgyorsított a Timebomb, amit újfent a koncert (és az életmű) egyik kiemelkedő darabjának tartok.
  Azt nem lehet mondani, hogy az U.D.O. fukarkodott volna a programmal. Bőséges setlist-et hoztak, a zenekar minden érájából szemezgetve. A 70 felé közelítő Udo Dirkschneider persze nem rohangálta körbe huszonötször a színpadot, de hát ezt nem is várta tőle senki. Viszont mindvégig átélte a nótákat, a dallamokat, a szólókat – olykor testközelből figyelte, hogyan bűvöli a húrokat Andrey Smirnov. Udo nem az a fajta énekes, akitől vokális csodákat várunk. Megvan a csak rá jellemző smirglihang, a biztos középtartományokban mozgó kellemes dallamok, de az U.D.O. zenekarban pont ezt a karaktert keressük.
  
  Erre a koncertre inkább a 30+-os korosztály képviseltette magát elsősorban, szóval óriási beindulást se kellett várni. Cserébe viszont a közönség sem fáradt el a monstre show-tól, hanem lelkesen csápolt és énekelt a Hungry And Angry, a Heart Of Gold és a One Heart One Soul dalokra.
  A koncert végére két ráadásra is visszajöttek, egyszer a Holy lemezt egyedüliként képviselő címadó dallal és a mindenki által énekelt Animal House-zal, amely pedig a debütalbum címadója. Végül pedig a remekül eltalált, himnikus Man And Machine-nel és a közös éneklésbe fulladt They Want War-ral búcsúztak.
  Udo Dirkschneider tehát megszabadult a régi Accept daloktól a programjában – pontosabban csak az U.D.O. zenekart tisztította meg, Dirkschneider néven továbbra is tudnak klasszikus Accept programmal nyomulni. De ezen a mai estén nem úgy láttam, hogy bárki is érezte volna a ´80-as évek klasszikusainak hiányát. Hallhattunk olyan tételeket, mint például a 24/7, az Independence Day, az In The Darkness, a Timebomb, a Heart Of Gold, az Animal House, vagy a Man And Machine, az újabbakról nem is beszélve – épp elég erős és kellemesen hosszú koncertprogramot jelentett ez így.
  


Kulcsszavak:
  udo     red partizan     kiss of the dolls 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó előadók: 

Tudósok

 kapcsolódó cikkek: 

Tudod, mijük van a lengyeleknek? Biciklijük. Mijük van a németeknek? Tankjaik!

Megérkezett az év leghazudozósabb vígjátékának előzetese!

Decemberben érkezik az év leghazudozósabb vígjátéka!

Black Nail Cabaret: Pseudopop lemezbemutató az Analog Music Hallban

Fitty Wienhold basszusgitáros is távozott Udo Dirkschneider mellől
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Sonata Arctica, Edge of Paradise, Temple Balls
Mustasch, Dynamite és a Motorjesus
Insomnium, The Black Dahlia Murder
Beast In Black, Myrath
Tommy Emmanuel és Ripoff Raskolnikov
Paul Gilbert
As I Lay Dying, Chelsea Grin, Unearth, Fit For A King
VII. Rogues Of The Seven Seas (Rumproof, Stetl, Zinfield, LochNesz, MegaHertz)
Julian Sas Band
Evanescence, Veridia
Luis Fonsi
 kiemelt 
GAEREA, Numenorean
  
Last minute jelleggel most Pénteken a kortárs black metál két zenekara fog ellátogatni hozzánk

Helloween United - 2020-ban a Sportarenaban
Six Score [at] x Indoctrinate [at] x Mass Reaction x On Graves
2020. szeptember 2-an Budapesten koncertezik a Pixies
Axel Rudi Pell: jubileumi lemez, 2020-ban koncert
 friss hozzászólások 

Legéndy Jácint: Földalatti Oltár (Kalligram Kiadó, 2019) (1)
VII. Rogues Of The Seven Seas (Rumproof, Stetl, Zinfield, LochNesz, MegaHertz) (3)
A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 maeotis    lo!    moby dick    jack black    animals    valerian swing    blood red throne    mz/x    háború a vámpírok ellen    rocket queen    mapez    petőfi rádió    negura bunget    hangsúly     robert redford    esclin syndo    stone sour    boddah    don gatto    kraftwerk    zord    blahalusiana    alteriah    living dead army    jennifer garner  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2019 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!