beszámoló [fesztivál]  2004. augusztus 24. kedd   10:59

nincsen hozzászólás

  A Vader hazánkba érkezése minden esetben egy kihagyhatatlan koncert bekövetkeztét jelenti, játsszanak bár félórát előzenekarként, vagy kelljen Pécsig utazni a fellépésükért, a csalódás mindig kizárt, az értük meghozott „áldozatok” pedig busásan megtérülnek, amint belefognak a játékba. Idén júliusban esedékes budapesti fellépésük köré pedig egy (még a tervezetthez képest némileg megsoványodottan is) kellemesen húsos, kiadós minifesztivált is kanyarítottak a szervezők, barátságos jegyárral, nem is csodálkoztam tehát különösebben, hogy jócskán megtelt a Vörös és a Kék Yuk (meg persze a klímának köszönhetően az udvar is) ezen a kánikulai szombaton.
  
  Annál inkább elámultam és még ennél is elismerőbbet csettintettem annak láttán, hogy egy egész Vörös Yuknyi ember képes volt már hajnali 15.00 órára kidugni az orrát a Fényes Adolf utcába. Kérem, ennek mindig így kellene lennie, ezt alighanem alátámasztja mindenki, aki ott verte a földet a homlokával ezen a korai órán a Dark Clouds elementárisan vehemens, izmosan varacskosan megszólaló koncertjén. Bizony ám, ha az ember nem kényelmeskedik, hanem időben érkezik, nem egyszer pont ilyen király bandákat láthat élőben! Az újpesti doomcore divízió pedig végre nem csak a minimálisan megérdemelt számú néző előtt, hanem megfelelően kiadós játékidőben demonstrálhatta élő erejét, így aztán kijutott az első két lemez megidézéséből, a kanyarban lévő méregerős Tenacity album rövid bemutatásából s feldolgozásokból is. Elhangzott a Bolt Thrower, a Merauder, az Entombed, s a Hatebreed egy-egy dala, utóbbi szám szerint kétszer is, ti. a Bridge to Solace-es Jakab Zoli csak a koncert végére futott be, így hát neki még egyszer elővezették a tételt. (Már csak azért is megérte ez, mert ezúttal legalább a Viktor kezéből percnyi rendszerességgel a közönség soraiban landoló mikrofonba nem a korlátnál álló kollega bömbölte daltól függetlenül a dörgedelmeit, hanem Zoli azt, amit kell, vagyis hogy „This is now...”.) A Metálsátán kompromisszummentes bélszaggató mészárlásával záródó fellépés alapján remélem mindenki jegyezte, hogy legalább akkor érdemes időben útra kelni, ha a Dark Clouds neve áll a szórólapon!

  A Turulvért nem sokkal korábban volt szerencsém látni ugyanitt, s erről a koncertjükről is hasonlókat mondhatok el, mint a korábbiról: a lemezanyagról már ismerős, és a jövőben megjelenő dalok váltották egymást a programban, csakúgy, mint a gitár és a basszusgitár Ádám és Richárd nyakában (ez utóbbi kifejezetten érdekes momentum, külön védjegye a zenekarnak). Pontos, feszes előadásban tálalták az ötletes szerzeményeket, ezúttal is sikeresen feledtetve a klub belsejében kialakuló borzasztó hőmérsékleti és páratartalmi viszonyokat (lassacskán már nem is pillantgattam a bejárat irányába, hogy mikor nyúl be a hatalmas péklapát a boltívek alatt). A Turulvér minőségi tevékenységével megérdemelt elismerést vívott ki a közönség körében, amiről tanúskodik az ilyen jellegű koncerteken rendre nagy számban villogó pólóik száma, vagy az effajta teltházas fellépéseik bármelyike is. Nem is kétséges, hogy az érdeklődőkként számba jöhetők körében fokozott várakozás övezi a soron következő lemezüket, s az elhangzott friss szerzemények alapján az sem, hogy elégedetten fog bólintani mindenki, ha decemberben végre megjelenik a kiadvány. Addig pedig még remélhetőleg sok hasonlóan színvonalas koncerten csillapíthatja mindenki a kíváncsiságát.
  
  A Kék Yukban a Nebron kezdte a programot, egy igazán nyersen hasító black metal koncerttel. A hódmezővásárhelyi csapatot nem sűrűn látni Budapesten, én - annak ellenére, hogy messze nem ma született zenekarról van szó - először találkoztam velük, de ha rajtam múlik, biztos nem utoljára. Ebben a műfajban a zene minőségén túl a banda elszántsága, hitelessége talán még a szokásosnál is hangsúlyosabb kritérium szokott lenni, itt pedig egyikben sem volt hiba. A vérmes, fajsúlyos riffek és tempók, az acsarkodva, sikítva-üvöltve károgó vokál és a nagyszerű szólók karakteres zenei világot határoztak meg, a zenészekben pedig egy, a dühödten sallangmentes black metal mellett maximálisan elkötelezett együttest ismerhettem meg, amely véleményem szerint a műfaj minden rajongójának érdeklődésére érdemes. Remélem, a jövőben intenzívebbé válhat a közönség és a Nebron kapcsolata, szerintem mindkét fél jól járna ezzel!
  
  A Vörös Yukban fellépett cseh Avengerről kellemes emlékeket őrzök, az Ancient ugyanitt lezajlott koncertjének előzenekaraként egyszer már szereztek néhány kellemes percet nekem, s a fellépésük után fültanúja voltam egy hazai rajongókkal való beszélgetésüknek is, amiből pillanatok alatt kiderült, hogy hatalmas arcok a tagok (máig emlegetjük, ahogyan a röhögéstől fulladozva ismételgették, hogy „Maniakuss Meszaross”, miután az egyik magyar srác lefordította nekik a legendás cseh Maniac Butcher nevét). Ezúttal azonban sajnos nem győztek meg maradéktalanul: továbbra is tetszenek a témáik, jól megfogalmazott, sallangmentes black metalt nyomnak, de valahogy szétesőnek tűnt a produkció. Nem mondanám, hogy rosszul éreztem magamat, de ahhoz, hogy igazán emlékezetessé váljon, nekem hiányzott egy kis gördülékenység, pörgés az előadásukból, főleg a Nebron után.

  A Gutted elsöprő tarolására külön készítgettem magamat, de így is hanyatt vágódtam tőle, akkorát lökött rajtam. Kihasználva a Kék Yuk elrendezését, ezúttal néhány szám erejéig oldalról, a folyosóról kukucskáltam fel a színpadra, kerek szemekkel figyelve, ahogy Kovács Zsolt játszi könnyedséggel űz csúfot játékával még a legnagyobb death metal dobosokból is. Elképesztően összetett és gyors témáit olyan lazasággal adagolta, hogy az szinte hihetetlen, a percek múltával egész szép kis csoport is gyűlt oda körénk, a miénkéhez hasonló áhítattal figyelve a tevékenységét. Én azért egy idő után csak a nézőtérre osontam, már csak azért is, mert a dobszerelés előtt munkálkodó négy fő tevékenysége sem kevésbé észbontó, és azért a hangzás is kellemesebb volt ott. A koncert során szó került róla, hogy valaki szerint túl sok a szünet a bulijaikon a számok között - Sándor erre azt tanácsolta, hogy próbáljon az illető valami hasonlót művelni, mint ők. Ebben teljesen egyetértek vele, de még azt is hozzátenném, hogy a pihenés ilyen intenzitású koncert közben még a közönségnek sem esik rosszul... A lényeg egyébként úgyis az, hogy mennyien kíváncsiak egy bandára, mennyien szeretik őket, az utóbbi koncertjeiken pedig mindig nagyszámú, lelkes rajongói had üdvözölte a Gutted-et, a számuk remélem csak gyarapodni fog a jövőben, az új kiadó támogatásával pedig külföldön is. Sok magyar bandáról mondható el ugyanis, hogy érettek rá és megérdemlik a külföldi ismertséget és sikert, de a Gutted ott van azok között, akikre ez a legesleginkább igaz.
  
  A Tesstimony is szépen menetel előre, ami a koncertjeik látogatottságán is rendre meglátszik. Sokadik fellépőként, a hatalmas hőségben sem kellett attól tartaniuk, hogy néptelen teremnek kell majd zenélniük, de hát miért is kellett volna, ha egyszer az ismert programmal és az ismert formában vetették a Vörös Yukba gyűltekre magukat?! A közönség pedig, úgy látom, egyre inkább rájuk talál, egyre többen fedezik fel, milyen üde színfolt is a semmilyen vonalhoz nem köthető, egyszerűen tesstimony-s zenéjük a death metal bandák végtelen tengerében. Talán éppen ezen egyéni hang miatt tud ugyanúgy jól állni nekik egy P. Mobil-feldolgozás, mint egy At the Gates-dal, ezért süt ugyanúgy egy új nótájuk, mint bármely régi. Nem kérdéses persze, hogy az élő játék dinamizmusa nélkül fabatkát sem érne az egész egyedülállóság, de - mint azt már én is és mások is sokszor megállapították - ez sem gyenge pontjuk, korántsem az! Mindennek jegyében zajlott le ez a koncert is, felesleges is volna tehát tovább szaporítani a szót: maradéktalanul elégedetten léptem ki ezen fellépésük után is a friss levegőre.

  Az Ahrimant évekig nem láttam élőben, most meg alig több mint egy hét alatt kétszer is. Mielőbb sietek leszögezni, nekem jobban tetszene az utóbbi sűrűség a jövőben, ugyanis most sem kellett csalódnom bennük, pedig ezúttal sokkal kevésbé volt black metalos a klíma, mint az elsöprővé alakult ecsegfalvi fellépésükön. Az Ahriman azonban önmagáért beszél, s játszi könnyedségen van annyira markáns a heves előadásuk, hogy ne kelljen senkinek a körülményekkel foglalkozni a koncertjükön. Ezúttal szerintem a színpadot is alaposabban feltúrták, de ami a zenén túl igazán beszédes és hipnotikus az előadásukban, az szerintem a muzsikusok tekintete, amiből pontosan ugyanaz a szigorú, elkötelezett elszántság tükröződik, mint magukból a dalokból. Ez pedig többet árul el és többet tesz hozzá ahhoz a bizonyos jellegzetes atmoszférához, érzéshez mindenféle arcfestésnél, külsőségnél, amiket ők most már bölcsen hanyagolnak is. A zenekarok számát tekintve a black metal ez alkalommal kevésbé nagy súllyal szerepelt a fesztiválon, azonban ha azt nézem, hogy a néhány, e stílusban alkotó fellépő milyen nyomatékosan demonstrálta a műfaj erejét és létjogosultságát, akkor máris helyrebillen a mérleg nyelve.
  
  A Casketgarden egy újabb olyan név volt a sorban, akik után jó ideje nem kell senkinek különösebben futkosni, ha élőben akarja látni őket, egyúttal azonban egy újabb olyan név is, amelyikért igazán megéri rendszeresen megtenni azt a kellemes sétát valamely koncertteremig, mert a jutalom garantált. Talán ők voltak az egyetlen olyan együttes az este folyamán, amelyet nem támogatott legalábbis megfelelő hangzás, de mivel láthatóan nem kellett ismerkedőest keretében bemutatni egymásnak a nagyérdeműt és a This Corroded Soul of Mine dalait, meg az At the Gates- és Carcass-feldolgozásokat, no meg persze a hírhedten nagy rock and roll-arcok alkotta csapat sem az a fajta, amelyik bármilyen körülmények között is el tudna veszni a színpadon, bármilyen fennakadás eleve kizárható volt a koncert kapcsán. Még egy meglehetősen enervált közönség is kész volt magát odadobni a Casketgardennek, ők pedig nem tétováztak módszeresen bedarálni minden kedves jelentkezőt, úgyhogy ismét csak boldogan tűrtem végig a koncert kedvéért a Vörös Yuk szaunájának extra szolgáltatását.

  A főattrakció, a Vader fellépésének elérkeztére már az egész közönség meglehetősen fáradt volt - mint az remélem látható volt az eddigiekből, a magyar csapatok is egytől-egyig igen hatékonyan megfacsartak minket -, mégsem telt többe egy-két percnél, hogy a Peter vezette lengyel death metal alapbanda fortyogó katlanná változtassa a Kék Yuk színpada előtti területet. Ők az a csapat, akik akár hetente is ellátogathatnának hozzánk, biztos volna a közönség állandó száma, ez pedig csakis annak köszönhető, hogy a Vader munkáját a kezdetek óta kitartás, elszántság és minőség oszthatatlan egysége jellemzi. Feszes tempójú lemezmegjelenések, intenzív koncertezés, és mégis állandó színvonal: ezt az együttest egyszerűen nem csak szeretni lehet és muszáj, de tisztelni is - példaértékű lehet mindenki számára a magatartásuk.
  
  Az egész tevékenységükre jellemző már-már gépies precizitás a játékukra is igaz, ugyanakkor legalább ennyire fontos benne a nagyon is emberi ösztönökből ébredő lendület és energia is. A Vader nem egyszerűen egy hibátlanul tekerő, mocskosul kemény death metal zenekar, olyanból rengeteg van a világban, az ő zenéjüknek egyénisége, hangulata van, s ez élőben is süt belőle. A Doc dobost tökéletesen helyettesítő Daray „japánosan” pontos
  hatkéz-hatláb mennydörgése és Novy bömbölő basszusa, Mauser és Peter tükörsima és sziklakeménységű riffjei, a bugyogó, visojgó, sikító szólók, az enyhén fojtott hörgés mind-mind védjegyei ennek a csapatnak, de az igazán elképesztő az, amilyen morózus, sűrű, mégis jól áttekinthető hangorkánná állnak össze ezen elemek. Újból mondom, egy Vader koncertnek atmoszférája van, ami folyamatosan épül, alakul az egymás után következő dalokból s a köztük felhangzó jól eltalált intrókból, s amihez a zene minden szigora, a hajukba burkolózva pusztító muzsikusok látványa mellett az is hozzátartozik, hogy kifejezetten szimpatikus arcok hozzák tető alá mindezt. Köztük is persze elsősorban a frontember Peterre gondolok, aki gördülékeny, választékos és spontán angol nyelvű konferanszaival, a sok magyar „Köszönöm”-mel és a hazai Vader Fan Club-os pólójával ezúttal is rendkívül kellemes figuraként mutatkozott be.

  Nem hibáztak persze a játékidővel (éppen annyi, amennyi pont kell, de amennyi után már másnap mennél újra megnézni őket), s a kiválasztott dalokkal sem. Feldühöngött többek között az immáron évtizedes korú The Crucified Ones, a Sothis, a későbbi időkből a Black to the Blind, a Reign Forever World, vagy a legújabb kedvenc The Nomad is, én azonban - mint mindig - egy cseppet még ezeknél is jobban örültem a hibátlan Litany albumról előkerülő daloknak, a Wings-nek, a Cold Demons-nak és mind felett az egyszerre csontropogtatóan és hátborzongatóan gonosz Xeper-nek. A teljes közönség legnagyobb ovációját, ahogyan az már rendre lenni szokott, ezúttal is a Carnal vívta ki, meg persze az egyetlen számnyi ráadásban már-már borítékolhatóan előkerülő Slayer-feldolgozás, a Raining Blood. Nem is létezik talán sem thrash, sem hardcore, sem death metal banda, aki ne nyúlt volna még ehhez a dalhoz, de a Vader a hosszú sorból is magasan kiemelkedik. Ha megszólal egy koncerten az a bizonyos „tadadam”, én már gonosz módon csakis azt figyelem, hogy mikor hagyja a banda félbe a dalt, hogy kárörvendően vigyoroghassak, a Vader estében azonban - a korábbi koncerttapasztalatok alapján - nyugodt szívvel kezdtem hadonászni, bólogatni és kiabálni, hogy „Trapped in Purgatory...”, csakúgy, mintha maga a Slayer nyomta volna a dalt. A lengyelek ugyanis szőröstül-bőröstül, gyorsulással és „noise”-zal a végén nyomják ezt a klasszikust, úgy ahogy kell (máshogy nem is szabadna), így aztán tényleg méltó módon zárták vele ezt a fellépésüket. A Vaderrel kapcsolatban most már bizton állíthatom: egyre csak az a tendencia érvényesül, hogy minél többedszerre látom őket, annál jobban várom a következő koncertjüket. Ráadásul esetükben ebben nem is csak reménykednem lehet, hanem biztos lehetek benne, hogy menetrendszerűen be is következik majd, hibátlanul, felejthetetlenül, csakúgy, mint eddig bármikor, csakúgy, mint ez alkalommal is.
  
  Az emlegetett fáradtság, ahogy elillant a Vader alatt, úgy telepedett rám hatványozottan a koncert után, így már csak a Bloodrainbow-t volt erőm megnézni a lengyelek után. Élő játékuk az egyik legfeszesebb, amit csak magyar bandától hallani lehet, szinte már parancsoló keménységgel zakatoltak elő kezeik közül a Lethal Message album dalai, ha csak ideiglenesen, a koncert erejéig is, de hamar éberré pofoztak tehát ezen a késeiből lassan koraiba hajló órán. Ostorcsapás-szerűen hasító, feltartóztathatatlanul könyörtelen előadásuk még egyszer nyomatékosan az agyamba véste, amit oly sokadszorra tapasztalhattam meg e nap folyamán: roppant erős a fajsúlyos muzsikák hazai underground-ja, gazdag markáns, egyéni arculattal bíró zenekarokban. Ezért is volt lehetséges tető alá hozni egy ilyen, tucatnyi zenekart felvonultató rendezvényt, ahol a programban gyenge pont gyakorlatilag nem mutatkozott, s amelynek koronája volt a Vader mindent elsöprő előadása. Alig hiszem, hogy egyedül vagyok, ha úgy fogalmazok: lelkesen várom a folytatást!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: