beszámoló [koncert]  2019. március 22. péntek   12:31

nincsen hozzászólás

  Egy időben eléggé népszerűek voltak a női énekkel felvértezett, szimfonikus zenei hatásokkal dúsított metal zenék, meg a gótos, nagyszoknyás, erős sminkes romantika, amikor ez a vonal még meglehetős újdonságnak számított. Magyarországon is sok rajongója volt a stílusnak. Mostanra viszont egy kissé elvesztették a varázsukat ezek a szimfonikus metalos bandák – néhányan persze a csúcsra tudták futtatni a hírnevüket (például a Nightwish, Epica, Within Temptation), de a legtöbben megrekedtek a másod- harmadvonalban. Így ma már nem akkora esemény egy szimfonikus metalos buli, mint volt mondjuk 10-20 éve, de persze vannak hithű rajongók, akiket ma is lázba hoz, ha „udvarhölgyei” (értsd: előzenekarai) körében olyan banda érkezik a városba, mint a Sirenia.
  A norvég csapat tavaly hozott ki új albumot, Arcane Astral Aeons címmel, ennek a bemutatója zajlott ma. Hozzájuk csatlakozott az Elyose Franciaországból, az Alight Olaszországból és a Crossing Eternity... igazából mindenhonnan. A Dürer Kert nagytermét nyitották meg a koncertre, ez sajnos később bebizonyosodott, hogy nagyvonalú elképzelés volt. Még a főbanda koncertjénél is jó, ha a terem negyede töltődött fel, bántóan kevesen tették tiszteletüket erre az eseményre. Ennek okait lehetne nyomozni, mindenesetre tény, hogy valamivel nagyobb létszámot elbírt volna a rendezvény.
  
  Elsőként a Crossing Eternity kapta meg a színpadot, amelynek a tagjai Romániából, Svédországból, Németországból egyaránt származnak. Mi több, a billentyűk mögött hajat lóbáló Tóth Judit személyében magyar tagjuk is van. Zenéjük szimfonikus betétekkel dúsított heavy metal volt, némi rockos hangulattal, érzelmes gitárszólókkal színezve. Különösen a zenei agynak számító gitárosuk élt igazán a deszkákon, őhozzá fűződtek a hangulatos szólók. Kellemes hallgatnivaló volt a Crossing Eternity koncertje, megkapták érte a tapsot a maroknyi hallgatóságtól, de inkább háttérzeneként funkcionál ez az olykor elnyújtott, epikusnak szánt zenei világ, mintsem egy koncerten tüzelje fel a nagyérdeműt.
  Az Alight rögtön egy más szintet jelentett, pedig ők sem egy különösebben ismert banda. Jelenleg második nagylemezüket, a Spiral Of Silence-et promotálták, erről hangzott el a legtöbb szám. Az ő előadásukat azonban dominálta két igencsak szemrevaló, szexi hölgy is: a mikrofonnál Catia, basszusgitáron pedig Monica. Nem csak a hölgyek jelenléte miatt, zeneileg is izgalmasabbnak hangzott az Alight szimfonikus power metalja, mint amit előzőleg hallottunk. A szimfonikus részek csak lejátszóról mentek, ugyanis egy gitáros és egy dobos srác alkotja még a csapatot.
  
  Igazából Catia volt az, aki elsősorban eladta a bulit, ő egy igazán színpadra született teremtés. Maximálisan átélte a zenét, nagy beleéléssel énekelt és igyekezett a közönséggel is tartani a kapcsolatot. Egy dolog volt csak rohadtul zavaró: a teljes koncert folyamán próbálta a hajából kibogozni a fülesét – kissé illúzióromboló volt, hogy minden egyes percben a hajában matatott a kezével.
  A zenei élményt szerencsére mindez nem befolyásolta, összességében kellemes előadást láttunk az Alight-tól. Nem egy világmegváltó zene, még a saját műfaján belül sem gondolnám különösebben kiemelkedőnek, de élőben jó hangulatot teremtettek. A buli után a társaság még ki is jött fotózkodni a rajongókkal, szóval a női énekes, szimfonikus metal kedvelőinek érdemes lehet követni őket.
  
  Érkezett az Elyose Franciaországból. Ők is a szimfonikus metal műfajban mozogtak, de valahogy nem jött át igazán a hangulat a koncertjükön. Ez elsősorban nem is a csapatnak, hanem a keverésnek róható fel: Justine Daaé énekesnő hangja rendkívül hátra lett keverve, ráadásul a hangszíne is nagyjából beleolvadt a zenébe. Így inkább csak egy dallamsávként lehetett őt hallani, mint valódi énekesként. Ezáltal az ékes francia nyelven előadott szövegekből sem lehetett gyakorlatilag semmit érteni.
  Justine-on pedig nem múlt semmi, mert nagy élvezettel hajladozott és dobálta a haját a koncerten, látszik rajta, hogy lételeme a színpad. A rajongókkal is kellemes közvetlenséggel kommunikált, szóval biztosan megkedveltette magát a jelenlévőkkel. A zenéjük sem volt rossz, de különösebben emlékezetes kapaszkodókra se tudok visszaemlékezni. Őszintén szólva az Alight erősebb volt élőben, jobb lett volna, ha felcserélik a két csapat sorrendjét a turnén.
  
  A Sirenia a maga 9 nagylemezével már rutinos játékosnak számít, mégse tudtak bevonzani egy Dürer negyedháznál több érdeklődőt. Pedig jó az élő kiállásuk, élvezetesek a számaik, szóval indokolt lehetne a nagyobb népszerűség. De akárhogy is van, a most megjelenteket igyekezett maximálisan kiszolgálni a csapat.
  Emmanuelle Zoldan énekesnő 2016 óta áll a csapat élén, természetesen a tavaly megjelent Arcane Astral Aeons lemez is vele készült. A ma elhangzott dalok döntő többségét ez, illetve a megelőző Dim Days Of Dolor album adta, de azért visszatekintettek a Sirenia régmúltjára is.
  
  A csapattól megszokott módon basszusgitáros nélkül álltak ki a deszkákra. A főnök Morten Veland és a szépfiús kinézetű Nils Courbaron egyaránt gitáron hegesztettek, a dobos poszton pedig Michael Brush játszott. Ahogy a legutolsó találkozásunkkor, a 2017-es Female Metal Voices rendezvényen, ezúttal is zavart engem, hogy a fél koncert lejátszóról megy, hiszen sem a basszus sávokat, sem a szimfonikus részeket nem a színpadon álló zenészek szólaltatták meg. Ettől még persze működött a koncert, de továbbra is vallom, hogy a rock/metal műfaj lényegi része, az élőzene veszik el ilyenkor.
  A csapat megfelelő hangzást kapott, a gitárriffek és -szólók, a szimfonikus betétek, a dobtémák egyaránt arányosan hallatszottak. Az ilyen bandák esetén a hangsúly természetesen az énekesnőn van, de Emmanuelle énekteljesítményét sem érheti panasz. Az énekesnő domináns karakter volt a színpadon, sokat mosolygott a közönségnek, nagy átéléssel énekelte a dalokat.
  
  Az átélés a többi tagnál is megvolt, Nils Courbaron különösen átszellemülten pengette a szólókat. Eleinte a két utolsó lemez tételeiből szemezgettek az In Styx Embrace, Dim Days Of Dolor, Treasure n´ Treason, Goddess Of The Sea, The Twilight Hour és az Asphyxia erejéig. Egészen a koncert közepéig kellett várni az olyan régebbi tételekig, mint a Sister Nightfall, az Elixir, My Mind´s Eye, The Other Side. A buli végére a 2009-ből származó The Path To Decay-t hagyták, zárásként pedig újkori slágerük, az Into The Night jelentette az igazi csattanót – Emmanuelle-t talán ezzel a dallal szerették meg a legtöbben. Nem csoda, hogy a zárószámot éreztem az igazi csúcspontnak a koncertjükön.
  Jó előadást láthattunk a Sirenia-tól, de ez a mai szűkebb létszám nem igazán járult hozzá a hangulat megteremtéséhez. Néhányan persze nagy vigyorral énekeltek, hajladoztak a kellemes dallamokra, de a többség inkább csak nézője volt a koncertnek, mint igazi részese. Nem volt igazából semmi gond ezzel az előadással, de év vége felé, amikor majd az év koncertjeit próbáljuk listába szedni, nem erre a bulira fogunk nosztalgiázva visszagondolni.
  

Kulcsszavak:
  sirenia     elyose     alight     crossing eternity 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás