lemezajánló [nagylemez] 2004. augusztus 17. kedd 15:46
nincsen hozzászólás
szerző: TompiPolterchrist: Engulfed By The Swarm Seasons Of Mist
Meglehetősen hosszú és viszontagságos életút után készült el a philadelphiai Polterchrist idei albuma. A tíz éve alakult négyes munkáját számos tagcsere is nehezítette, sőt a kilencvenes évek közepén még fel is oszlottak egy hároméves kényszerpihenő erejéig. Az együttes sokáig kereste saját hangját és önmagát, azonban az alapító gitáros Dan Loughry tavalyi visszatértével új erőre kapott a csapat.
Ez az új erő pedig mindjárt testet is ölt az Engulfed By The Swarm nyitódalában, az Alone-ban, amelynek death metalos kezdőriffje rögtön falhoz is szegezi a hallgatót. Hihetetlen dinamizmus feszül a nótában, és ez igaz a korong szinte összes szerzeményére. Mégsem ezt az elsöprő lendületet tartom a lemez legerősebb pontjának, hanem azt, hogy a rendkívül változatos. Nagyon sok különböző jellegű és tempójú témát olvasztott össze a Polterchrist, de úgy, hogy a zene nem válik emészthetetlen káosszá, hanem végig különleges és izgalmas marad. Például a The Sun Will Burn In Black jól megcsavart középtempójú döngölése után mindjárt szélsebes black metalba váltanak, majd egy Morbid Angel jellegű szaggatásra úsztatnak rá egy ügyesen megírt, dallamos szólót. Ebből gondolom már ki is derült, hogy nem éppen favágók a zenészek. A Kevin McClintock/ Dan Loughry gitárpáros hihetetlen ötlettárral rendelkezik, öt-hat riffet simán elhasználnak egy nótában, és ezek mellett még arra is marad energiájuk, hogy a mikrofon-közeli teendőket is ellássák. Vokális fronton egyébként kifejezetten jól állnak, hiszen nemcsak mélyről feltörő hörgések és magasabb fekvésű károgós énektémák hagyják el torkukat, hanem időnként bizony dallamos énekkel lepik meg a hallgatót. Brian Deal dobosról is csak jókat tudok mondani. Nem az a villámkezű kalapáló típus, inkább pörgetéseivel, díszítéseivel kápráztatott el, és azzal, hogy mindig eltalálja, melyik ritmus adja a legtöbbet az adott dal hangulatához. Elég csak meghallgatni a hármas Terminalt, amelynek atmoszférikus billentyűi után gördülékenyen váltanak egy szinte power balladás részbe, és így még magasztosabbnak hat a Bathory epikus korszakát idéző monumentális középrész. Az ütemek pedig szinte játszi könnyedséggel követik ezeket a drasztikusnak tűnő váltásokat. Ezután a bájos című LiesPainHate kerül sorra, és talán ez a legfenyegetőbb tétel, jócskán bővelkedik beteges hajlításokban, gonosz harmóniákban”, de nincs híján a duplázós tempóknak sem. Öt és fél percével az album egyik leghosszabb dala egyébként, és a fent említett érdemek mellett még az is mindenképpen előnyére válik, hogy a kiállásoknál nemcsak a szokásos üveghangokat erőltetik, hanem fúvós hangszerrel dúsítják az amúgy is igen vastag hangzást. Nem erőltetik túl a dolgot, épp csak feltűnik a legváratlanabb helyeken egy harsonaszó egy-két taktus erejéig. Nem is illene ebbe a zenébe, ha szőnyegszerűen borítaná be ezeket a kicsit futurisztikus jellegű riffeket. Rájöttek viszont arra, hogy ezt a rideg, ha úgy tetszik anti-utópisztikus hangulatot tovább fokozhatják bevezetőkkel, zajokkal, hangmintákkal. Hallhatunk beszédfoszlányokat a Sun Will Burn előtt, vagy csatazajt a Battle felvezetéseként, de a leghatásosabb talán az Art Of Ferocity techno ütemekre épülő nyitánya. Riasztó akkordjai és a torzított kántálások szerintem minden Satyricon/Zyklon rajongó elismerő bólintását kivívnák.
Csakúgy, mint az Engulfed By The Swarm bármely dala. Úgy érzem fölösleges mindet külön-külön bemutatnom, mert tényleg bivalyerős az összes darab. Arról nem is beszélve, hogy következő turnéján a Polterchrist nem kisebb nevek előtt mutathatja be ezt a kiváló lemezt, mint a Mayhem, vagy a Danzig. Soha rosszabb újrakezdést!
1. Alone 2. The Sun Will Burn In Black 3. Terminal 4. LiesPainHate 5. The Art Of Ferocity 6. Here We Lie 7. Engulfed By The Swarm 8. Desolate Paradise 9. The Battle
15:46
