beszámoló [koncert] 2018. november 29. csütörtök 21:31
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloNightwish, Beast In Black 2018. november 20, Papp László Budapest Sportaréna
Kevés olyan zenekar van, akiknek úgy sikerült kijönni egy frontemberváltásból, mint a Nightwish-nek. Tarja Turunen távozását és Anette Olzon érkezését ugyan nehezen emésztették meg a rajongók, de valószínűleg ez inkább a sokkszerű hirtelenségnek volt köszönhető. Ettől még az Anette-tel készült Dark Passion Play jó eladásokat produkált és az Imaginaerum-ra is kerültek olyan dalok, amelyek a koncertprogram fontos részévé váltak. Sokan ezekkel a számokkal ismerték meg a finn zenekart, nekik már Anette hangja jelentette „A” Nightwish-t.
Floor Jansen belépését viszont egyöntetűen jól fogadta mindenki, vele minden korábbinál nagyobb szabású rendezvényeket és showműsorokat adhatott a zenekar. Nálunk legutóbb 2015-ben jártak az Endless Forms Most Beautiful album turnéjával, ahol alapos merítést hoztak a friss lemez nótáiból. Most 2018-ban, hasonlóképpen a Papp László Sportarénában egy másfajta programmal érkezett a csapat.
Új nagylemezt még nem tudnak felmutatni (bár Tuomas már lenyilatkozta, hogy az új dalok zenei része tulajdonképpen elkészült), viszont a zenekar 1996-os megalapítását követő életművét felölelő Decades gyűjtemény ezek szerint megért egy újabb turnésorozatot. Így most egy valódi életműkoncerttel tért vissza az Arénába a Nightwish, egy olyan programmal, ami egész biztosan kielégíti mindenki igényét, akármely éra is legyen a kedvence. Talán még az is közrejátszik, hogy decemberben érkezik az utolsó Tarjás koncert DVD, az End Of An Era újrakiadása, így még akár ennek promotálásához is jól jöhetett az első 5 nagylemez szerzeményeinek sűrű felbukkanása a mai nap.
A Wisdom-os Molnár Máté új csapata, a Beast In Black nyerte meg az előzenekari pozíciót a turnén, ami nem egy óriási meglepetés, hiszen a Nightwish menedzsment egyengeti az ő útjukat is. Persze ez nem elég, kellett hozzá a zseniális debütalbum, a Berserker is a jelentős részben finneket tömörítő gárdának.
A Beast In Blackidén már bemutatkozott nálunk a Rhapsody vendégeként, így egyfajta jutalomszereplés volt ez a mai fellépés nekünk. Az Arénában mostanra szép számú látogató gyülekezett és egyre többen áramlottak be a modern hangzású heavy metal dallamaira. Az állóhelyek elülső részein pedig folyamatos csápolás és ováció ment. Látszott, hogy sokaknak ismerős a csapat munkássága, ami elsőlemezes bandánál komoly sikert jelent.
A Beast In Black lényegében ugyanazt a programot adta elő nekünk, mint idén márciusban. Vagyis a szokásos stílszerű Judas Priest-es felvezető után következhetett a remek refrénnel és sikolyparádéval ellátott Beast In Black, a menetelős hangulatú Eternal Fire, a szintén jó kapaszkodópontokkal és dallamokkal bíró Blood Of A Lion. A The Fifth Angel-t én egy átlagosabb szerzeménynek érzem, de azért jó hogy előszedték ma. A Born Again nagy sláger, Yannis Papadopoulos elképesztő sikolyaival.
A balladának számító Ghost In The Rain-hez a rajongók telefonjainak világítását kérte segítségül az énekes (bizony, ma már itt tartunk!), a lemezen megosztónak számító Crazy, Mad, Insane élőben viszont abszolút humoros és működik. A dilis szemüvegeket és pózokat persze ma se felejtették el. Hátra volt még a női énekkel fejhangú énekkel előadott Blind And Frozen, ami egy csapásra a banda legnagyobb slágerévé vált, utoljára pedig a zúzós End Of The World pedig remek volt koncertzárásnak.
Az Anton Kabanen vezette társulat nagy reménység a heavy metal színtéren, elsőrangú dalszerzési képességeikről már megbizonyosodhattunk az első albummal. Élőben is remek az összhang a zenészek között, de olyan rutinos arcoknál ez nem meglepő, mint Anton Kabanen (ex-Battle Beast), Kasperi Heikinnen (ex-U.D.O.), és ide sorolhatjuk az ex-Wisdom-os Molnár Máténkat is. Máté egyébként a koncert végén szólt pár mondatot magyarul a közönséghez, megköszönve a támogatást és hangsúlyozva, hogy számára ez a helyszín a legfontosabb és az egész turnén. Érdekes volt, hogy sokan nagyon meglepődtek a nézőtéren a folyékony magyar beszéd hallatán. Nem mindenki volt tudatában, hogy a Beast In Black magyar basszusgitárost rejt a soraiban.
Nagyra tartom a zenekart és nagyon várom a rövidesen kiadásra kerülő második korongjukat, de el kell mondjam, hogy koncerten azért borzasztóan zavar, hogy a fél műsor gyakorlatilag playback-ről megy. A rockzene, mint élőzene mindenkoron ennek a szöges ellentétét kellene hogy képviselje. Ha már ilyen sűrűn, aktívan operálnak szintetizátoros hangzásokkal, masszív szinti-szőnyegekkel, igazán bevehetnének egy szintetizátoros tagot. Másrészt az egyébként kitűnő hangú Yannis Papadopoulos alá is úgy tolták az éneksávokat, különösen a refréneknél, hogy az már nekem volt kellemetlen... Remek banda, remek nóták, remek kiállás. De több élőzenét, kevesebb samplert!
A Nightwish is híres a grandiózus hangzásáról, de náluk viszont ott van Tuomas a szintetizátor mögött, az egész zenekar agya és művészeti atyaúristene, valamint jelen van már náluk Troy Donockley is, aki többféle hangszeren (furulyán, gitáron, köcsögdudán, stb.) színesíti az összképet. A Nightwish produkciója összehasonlíthatatlanul élőbbnek hangzott.
A Decades turné tehát a finn szimfonikus metal csapat teljes életművét felölelte. A stílusmeghatározás mindegyik tagja fontos, hiszen Tuomas-ék már a kezdetek óta képviselői, mi több úttörői a szimfonikus hangszerelés, az operás hangzás beolvasztásának a keményzenébe. És ha esetleg valaki a színházias körítés, grandiózus látványosságok miatt el is feledkezett volna róla: a Nightwish bizony egy metal zenekar!
A mai program tökéletesen bemutatta, hogy aki valami operás andalgásra jött volna (például a gyermeküket kísérő szolid anyukák, vagy kopaszodó, deresedő halántékú apukák, nagypapák) azok lehet, hogy egy kicsit elnézték a házszámot. Hiszen itt akár még az is előfordulhat, hogy a koncert hevében lefejeli őket egy headbang-elő tinédzser...
A csapat ugyanis rögtön egy marconább hangulatú riffel, a Dark Chest Of Wonders-szel indította útjára a koncertjét, amíg a tagok egyenként beszállingóztak a színpadra. Tuomas Holopainen billentyűs mellett Emppu Vuorinen gitáros és Marco Hietala basszer álltak a fronton – ők már olyan régóta zenélnek együtt, hogy talán már egymás gondolatait is kitalálják. A dobok mögött továbbra is a Wintersun dobosa, Kai Hahto püfölt, akinek a játékát én nagyon szeretem, de azért mégis Jukka Nevalainen pozíciója ez. Sajnos kétséges, fogjuk-e még őt valaha látni a Nightwish dobemelvénye mögött, alvászavarai miatt. Kai Hahto-val viszont szerencsére működik tovább a csapat.
Floor Jansent nagy üdvrivalgás fogadta, ahogy színpadra lépett, a jelek szerint vele is remekül működik a kémia. Floor magabiztos a színpadon, átadja magát a daloknak, jól szólaltak meg vele a régi és az újabb számok egyaránt. Szerencsére a koncertnek a hangzása is minden igényt kielégített. Horzsolt Empuu gitárja, a basszust is lehetett hallani, Tuomas és Troy játéka pedig kellemes atmoszférát teremtett az egyébként keménykötésű nóták alá.
Másodikként a Tarjás Nightwish talán legnagyobb slágere, a Wish I Had An Angel következett, ahol Marco hangjára is nagyobb szerep hárult. A női és férfi ének kombinációja régóta jól kitalált felállás a finn csapatban, Floor és Marco dallamai pedig jól egészítik ki egymást. Érkezett aztán a 10th Man Down, ami egy elég ritka dal. Nagylemezen nem is szerepel, csak az Over The Hills And Far Away EP-n. A kellemes sodrású, a végére kifejezetten zúzóssá váló szerzeményben a nyersebb férfiéneket ismét Marco szolgáltatta.
Lépésről lépésre haladtunk egyre mélyebben a Tarja érában. Egy érzelmesebb szám, a Come Cover Me került terítékre, amit Floor csodásan prezentált. Megfigyeltem, hogy nem igazán követi az első Nightwish énekesnő operás stílusát, vagy csak itt-ott váltogatja, inkább egy saját hangot ütött meg a régi számokban. Megítélés kérdése, kinek jön ez be. Akiknek a füle nagyon Tarja hangjához szokott ezekben az olykor 15-20 éves dalokban, azoknak szokatlan lehet az előadásmód. Viszont Floor nem akarja Tarját majmolni, pedig tudná hozni azt az énekstílust. De inkább saját egyéniséget ad a daloknak, és éppen ez az izgalmas benne.
Ez még inkább igaz volt a következő Gethsemane című tételre, amely a Nightwish egyik legkeményebb lemezéről, az 1998-as Oceanborn-ról érkezett. A billentyűfutamokkal és karcos riffekkel erősen megtámogatott nótát Troy Donockley játéka is dúsítani tudta – öröm, hogy ezeknél a régi számoknál is megtalálták az ő helyét az élő előadáshoz. Floor-nak jól álltak a régi, kicsit nyersebb, zúzósabb szerzemények, bár én néha kicsit furcsán éreztem magam, mert a fejemben mindig Tarja hangja jár ezeknél a számoknál.
A Nightwish énekesnőknek mindig megér egy külön tanulmányt a ruhája, hogy melyik koncerten milyen ruhakölteményben libbennek a színpadra. Nos, Floor mostani ruhája nekem egyfajta fantasy RPG videójáték utánérzetet adott: mint valami lvl 9000-es szintű harcosnő, akinek a páncélzata inkább szexi, mintsem hogy tetőtől talpig beborítsa. Floor szépen együtt élt a zenével, hol kellemesen andalgott, hol veszettül pörgette a haját. A rajongókat, pláne az állóhelyeken sikeresen feltüzelte.
Most került sorra egy Floor érás dal, a legfrissebb a ma elhangzottak közül. Az Élan nagy közönségkedvenc lett, ma is tökéletesen működött. Itt Floor Jansen végre valóban Floor Jansen lehetett. De nagyon örültem az olyan tételeknek is, mint a Sacrament Of Wilderness, megint csak az Oceanborn-ról. Sokaknak ezek a korai nóták jelentették magát a Nightwish-t – ma már ennél sokkal többet jelent ennek a zenekarnak az életműve és a zenei világa, mint ezt akkoriban, 1998-ban vagy 2000 felé gondoltuk volna.
Jött egy újabb lassú dal, a Dead Boy´s Poem 2000-ből. Szép zenekari összjátékot hallhattunk, amiből mindenki kivette a részét. Egy kis átvezetés érkezett Elvenjig címmel, ezek Troy Donockley pillanatai voltak. Na meg Marcoé, aki egy duplanyakú hangszert vett elő. Ebből bontakozott ki az Elvenpath, a legelső album legelső dala, sokan ezzel ismerték meg a Nightwish-t. Floor és Marco több olyan dalnál is közösen vokálozott, ahol a stúdióverzióban nem volt férfiének, de élőben fel tudtak dobni vele egynémely szerzeményt.
Eddig majdnem kizárólag csak a Tarjával készült nóták kerültek terítékre, de ideje volt Anette Olzon éra felidézésére is. Ehhez két dalt hívtak segítségül, az I Want My Tears Back-et és a Last Ride Of The Day-t, a 2015-ben is látott hullámvasutas vetítéssel. A kivetítőkön egyébként mindig ment valami szépséges, látványos háttérvideó. Ezek szintén sokat dobtak a produkción és a Nightwish világához egyébként is jól illeszkednek a szép természeti képek, hófödte hegyek, a csillagokkal borított, misztikus éjszakák.
Jöttek olyan számok is, amelyekről nem gondolta volna senki, hogy 2018-ban bekerülhetnek az élő programba. Ilyen volt a látványos vetítéssel előadott The Carpenter, az egyik legelső Nightwish dal, ami Marco énekével persze jobban szólt, mint a lemezen. A Wishmaster album csúcspontja, a The Kinslayer természetesen már bejáratott közönségkedvenc, ma is zabálták a rajongók.
Keménykötésű dalokból se volt hiány tehát ma. Aki csak felületesen ismerte a banda néhány slágerszerzeményét, esetleg havert, barátnőt, gyereket kísérgetni jött el ma a koncertre, még talán vissza is hőkölhetett az olyan dalok hallatán, mint például a most következő Devil & The Deep Dark Ocean, ami egy baromi ritka szám élőben. A vészjósló atmoszférájú nóta Marco hangjával is jól szólt, a már majdhogynem thrash-be hajló második fele pedig egyenesen pusztított! Még mindig Nightwish koncerten vagyunk, igen!
Ilyen agresszív riffek és pergő kétlábdob után kellett egy kicsit felüdítőbb hangulatú tétel, ez volt a Nemo 2004-ből. Aztán ismét vadabb riffeléseknek és masszív headbang-elésnek volt itt a helye, érkezett a Century Child albumot sajnos csak egyedüliként képviselő Slaying The Dreamer. Valahogy ennél a dalnál nem illett nekem a képbe Floor hangja, valamiért nem jött át teljesen az ő énekével. De lehet, hogy csak én voltam így vele. Szintén nem egy túlságosan gyakori koncertszámról beszélünk, de a betonozós riffek ezúttal is megadták a súlyt.
Közeledtünk a vége felé, így már csak két, igazán monumentális tétel maradt hátra. A 20 perces The Greatest Show On Earth nem ment teljesen végig, csak pár rész belőle. Ez megint a Floor Jansen-nel készült Endless Forms Most Beautiful-ról érkezett, de monumentalitás ide vagy oda, nekem ez már egy kicsit fárasztó volt. Tudtam volna találóbb számot mondani az utolsó nagylemezről.
Az igazi koncertzárás szintén egy 10 perc fölötti dal volt, de a Ghost Love Score-t össze se tudom hasonlítani az előzővel, hiszen az egyik valaha volt legjobban megírt Nightwish számról beszélünk, amit hossza ellenére sem lehet elunni, mert mindig történik benne valami. Floor óriásit énekelt ebben a dalban, ez lett a mai koncert zárása.
Nehéz szavakat találnom ez után az életmű koncert után. A 2000-es évek elején elég sokat hallgattam Nightwish-t, az ebből az időszakból hozott daloknak még ma is kapásból vágtam a szövegét, minden dallamát, minden nüanszát. Az Olzon időszakban kissé elvesztettem a fonalat, Floor-ral viszont ismét egy igen karakteres fronthölgy került a csapat élére, ami a jövőre nézve is ígéretes. Manapság már ritkábban veszem elő a számaikat, de ez a mostani előadás egyszerűen kötelező volt.
Sőt, ez volt az a buli, amiért egy csomó régi (ma már 30-40 év körüli) Nightwish fan évek óta ácsingózott! Mikor hallottuk élőben az olyan dalokat, mint a Gethsemane, Sacrament Of Wilderness, Dead Boy´s Poem, Elvenpath, The Carpenter, Devil & the Deep Dark Ocean?? Kihagyhatatlan! Ez a Decades turné pontosan erről szólt, egy átfogó betekintésről mindenbe, ami valaha a Nightwish volt és ami most a Nightwish. Egy kőkemény, olykor kifejezetten vad gitárriffekkel operáló metalzenekar, ahol az angyali hangú énekesnő és a nagyszabású, szintetizátorral és szimfonikus elemekkel dúsított zenei világ ad keretet a varázslatnak.
21:31
