beszámoló [koncert] 2018. november 15. csütörtök 09:16
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloPowerwolf, Amaranthe, Kissin´ Dynamite 2018. november 4, Barba Negra
Érdekes figyelemmel kísérni az olyan csapatok karrierjét, különösen magyarországi vonatkozásban, mint a Powerwolf. Számomra igen sok hasonlóságot mutat a Sabaton-nal, noha a német vámpírok és a svéd obsitosok zeneileg és koncepcióban lényegesen más világban mozognak. A dallamos power metalt más-más oldalról megragadó két csapat sikeres bemutatkozással nyitott Magyarországon – könnyen befogadható, azonnal énekelhető, pörgős nótáikkal, látványos színpadképükkel, ötletesen felépített koncepciójukkal és szórakoztató, humoros színpadi produkciójukkal rögtön megnyerték a hazai közönséget. Innentől nem volt megállás, a bandák egyre nagyobb helyszíneken és egyre sűrűbben jártak felénk. Volt, hogy egy évben 2-3 alkalommal felléptek Magyarországon. Eközben szép szabályosan adogatták ki a saját világukból, komfortzónájukból nem kilépő, de emlékezetes dalokban bővelkedő nagylemezeket.
Eddig nagyon hasonló a két életút, kérdés mi lesz később. A heavy metal és a zeneipar mai állapotában van egy lélektani felső határ, amit immár szinte lehetetlen átlépni. A legnagyobbak, akiknek sikerült, 20-30 évvel ezelőtt tették ezt meg (ma már valószínűleg nekik se menne), de egy ma népszerű heavy metal bandának a kitörés a szó szerinti mainstream irányába gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás.
A közönséget viszont a jelek szerint nem izgatja, hogy jelen esetben a Powerwolf idén is járt már nálunk a Rockmaratonon, előző évben pedig az Epica társaságában – így is telt ház várta őket a Barba Negra épületében. Igaz, ezúttal az Amaranthe-tal közösen jöttek, akiknek szintén elég népes az itthoni közönségük. De még az is lehetséges, hogy az első fellépőként érkező Kissin´ Dynamite is vonzott be saját jogon érdeklődőket, mert már a korai órában is sokan ácsorogtak a színpad előtt, kifejezetten a német glam/rock csapatra várva.
A glam műfaj nem annyira kézenfekvő a Powerwolf és az Amaranthe előtt, de a Kissin´ Dynamite nem volt annyira keményvonalas képviselő, hogy ez fennakadást okozzon. A csapat maximum csak nyomokban glam, inkább az a bizonyos amerikai, stadionos hard rock világ jellemzi őket ma már, amely rendkívül népszerű a tengerentúlon, de Európában ez a műfaj így ez-az-egyben nincs különösebben szem előtt. Ezen próbál változtatni a Kissin´ Dynamite, ahogy azt a frontember, Hannes Braun nem is titkolta a jelenlévők előtt.
A Kissin´ Dynamite a legutolsó Powerwolf album bónuszaként szolgáló feldolgozáslemezen, a Let There Be Night című nóta kiváló adaptációja kapcsán került a látóterembe. Persze ez a dal ma nem hangzott el, meg eleve nem is tükrözi teljes egészében a csapat világát, de azt nagyon jól megmutatta, hogy a bandának van dallamérzéke és hogy tehetséges társulattal állunk szemben. Szerencsére mindezt élőben is bizonyították a saját nótáikkal.
Sok metalosnak van ellenérzése a glam, mint műfaj iránt, annak manírjai, kihaénnem hozzáállása miatt. A Kissin´ Dynamite-ban ezek a manírok épp csak annyira voltak jelen, ami még a műfaji sajátosságba belefér (például Hannes hidrogénszőke tupírhaja), de nem volt ennél arcbamászóbb. A csapat főleg az idei, Ecstasy című albumáról válogatott, de mivel van még előtte 5, ezért korábbi nóták is belefértek az első előzenekari poszthoz képest korrektnek mondható játékidőbe.
A banda így nem is szövegelt sokat, hanem próbáltak minél több dalt előhúzni a repertoárból mára. A közönség kifejezetten nagy tetszésnyilvánítással fogadta a rockos, bulis nótákat, amelyekről csak úgy sütött a rock & roll. A csapat mindegyik tagja nagy odaadással és átéléssel zúzott a színpadon, de ki kell emelni Jim Müller gitárost, aki különösen ízes gitárjátékot és szólókat mutatott be. Sőt, a Somebody´s Gotta Do It dalnál még szájgitárt is használatba vett, ilyet már nagyon régen láttam élőben.
Hannes Braun pedig maga volt a színpadi örökmozgó, aki azonnal megtalálta a közös hangot a nézőtérrel. Kiválóan énekelt, sőt egyszer még királyi palástban és jogarral a kezében is megjelent, az I Will Be King című dal üzenetének alátámasztására. Mesteri módon kombinálták a showelemeket, a koncert zárásaként piramisként vágta pózba magát a zenekar, a két gitáros térdére felkapaszkodott frontemberrel. Szuper látvány volt, nem meglepő módon őrjöngő ováció búcsúztatta a csapatot. Nyitóbandaként többet teljesítettek, mint azt bárki is várta volna, de ahogy Hannes elmondta, nem kell aggódni, áprilisban visszajönnek saját koncerttel és akkor folytatódhat a buli.
Az Amaranthe-nak a Powerwolf-hoz hasonlóan nagy múltja van Magyarországon, ők is sűrűn turnéztak felénk az utóbbi években. Ráadásul most egy megújult felállást láthattunk, mert Jake E énekes távozott a banda kötelékéből, a dallamos vokálért pedig immár a Dynazty-ból ismert Nils Molin a felelős. A többieket persze régi ismerősként üdvözölhettük, ami még újdonság volt, az az alig 2 hete megjelent Helix című lemez, amiről terítékre került néhány dal az este folyamán.
A csapat viszont inkább a már bejáratottabb nótákat játszotta ma, amelyekkel biztosan nem lehetett tévedni az Amaranthe életművét ismerő közönség előtt. Így a Maximize, Digital World, 1.000.000 Lightyears, Amaranthine, Drop Dead Cynical, Call Out My Name, Hunger, The Nexus dalokat dobták be ezen az estén.
Az Amaranthe rutinos koncertbanda, akiket számtalanszor láttunk már remek előadással, a közönség maximális feltüzelésével. A felálláson se látszott megilletődöttség, Nils Molin hozta azt, amit kell, nem tűnt úgy, mint aki még keresi a helyét. Valahogy azonban ez a mai koncert mégsem volt az igazi. Nehéz megfogalmazni, de valamiért ezúttal nem működött annyira a kémia a színpad és a nézőtér között.
Nem tudnám megmondani az okát, mert a dalok, amiket eljátszottak, jók voltak. A zenekari játékba se lehetett belekötni (bár jó sok samplerről szóló rész lett alájuk tolva, amit alapvetően nem szeretek). Elize Ryd és a két fiú is jól énekelt, de főleg Elize-n látszott, hogy ma valahogy nem volt meg az a sugárzó jókedv és fesztelenség, amit megszoktunk tőle. De nem csak egyedül rá akarom fogni, mert a többi zenekartag is mintha amolyan takaréklángon futott volna. Eljátszották, amit el kellett, de annál semmi több. Johan Andreassen basszernek volt a végén egy rém fárasztó, semmitmondóan hosszú monológja, de ez se pörgette fel a lelkesedést.
Szerettem volna azt hinni, hogy csak nekem nem működött ma valamiért ez a buli, de kivétel nélkül mindenki hasonlóképpen látta, akivel beszéltem. Akkor ezek szerint mégsem pusztán az én adó-vevőmben volt a hiba... Ez a mai Amaranthe koncert nem volt az igazi, láttuk már őket sokkal jobb hangulatú bulikkal. Nem lehet mindig mindenki csúcsformában, szóval nagy következtetéseket nem vonok le a dologból, legközelebb biztos vagyok benne, hogy jobban át fog jönni a hangulat.
A Powerwolf koncerteknek mindig is fontos eleme volt a hangulati tényező, így számíthattunk rá, hogy erre ma is ráfekszenek. Ideje is volt a kreatívságnak, mert már évről évre ugyanazokat a showelemeket, közönséggel való játékokat játsszák el. Így volt okuk a frissítésre, ami a dalok terén is igaz volt, mert az idén júliusban megjelent The Sacrament Of Sin lemez tökéletesen alkalmas arra, hogy pár igazán koncertre való nótát emeljenek be róla a repertoárba.
Nagyjából a 2009-es Bible Of The Beast albumtól igaz minden egyes azóta megjelent korongra, hogy a csapat beállította a saját maga kereteit, és ezeken belül jönnek az újabb és újabb dalcsokrok. Lehet ezáltal mondani, hogy évről évre ugyanazokból a panelekből építkeznek, amiben van is némi igazság, viszont a végeredmény mégis újra és újra egy tökéletesen működő, jól felépített, fogós, azonnal dúdolható-énekelhető dalokkal teletömött korong lett, amik pontosan azt adják, amit a Powerwolf rajongók várnak tőle. Akkor hol itt a hiba? Sehol.
A The Sacrament Of Sin is ilyen. Tipikus Powerwolf, a csapat jellegzetes, néha már túlságosan is kiszámítható zenei fordulataival, dalszerzésével. De mégis remek hallgatnivaló, szerethető dalok tucatjával. Ebből hoztak ma egy jókora válogatást a német farkasok, megtoldva pár régebbi közönségkedvenccel.
Rögtön egy új nótával, a Fire & Forgive-vel kezdtek, amit ha valaki esetleg nem ismert még a nézőtérről, akkor is ugyanúgy tudott bólogatni rá és dúdolni, mintha bármelyik kedvenc számát játszották volna. Ebből látszik, mennyire hasonló felépítésűek a Powerwolf számok. De hát épp ezért voltunk itt. A koncert már az elejétől fogva jól szólt, a gitárokat, a dobokat és Falk Maria Schlegel billentyűjátékát is jól lehetett követni. Továbbra is basszusgitáros nélkül áll fel a csapat, ami nekem egy fájó áldozat az élőzene oltárán, de hát ők tudják...
És akkor jöttek az újabb és újabb Powerwolf slágerek, amiket tényleg bátran lehet slágereknek nevezni, legyen az régebbi vagy vadiúj nóta, mert annak minden ismérve megjelenik az Army Of The Night, Incense & Iron, Amen & Attack, Let There Be Night dalokban. Jó dalszerkesztés, szép ívű felépítés, ragadós énekdallamok, refrének, hangzatos gitárszólók. Ezeket a kritériumokat a legtöbb ma elhangzott Powerwolf nóta teljesíti.
Azért nem véletlenül nevezték lemezbemutató koncertnek a mait, mégis a The Sacrament Of Sin album megjelenését ünnepeltük ezzel a bulival. Így hát számos új dalt is lejátszottak ma, mint például a most egymás után következő Demons Are A Girl´s Best Friend és a Killers With The Cross tételeket.
A Powerwolf dalokba beleszőtt templomi dallamok, a látványos színpadi ruházatok és a vámpírromantika mind működnek élőben. A nézőtéren az első perctől kezdve a tetőfokára hágott a hangulat. Bár teltházas volt ez a rendezvény, én őszintén szólva nem éreztem teljesen tömegnyomorban magam, szóval mindenki megtalálhatta a helyét a koncert élvezetéhez.
A 2009-nél korábbi dalok ma már nem igazán kerülnek elő élőben, így elsősorban az utolsó 5 korong tételeit hallhattuk. Az Armata Strigoi és a Blessed & Possessed után következett egy friss dal, a Where The Wild Wolves Have Gone. Ez a maga szellősségével, nagyszabású refrénjével kissé kilógott a Powerwolf tipikus dalszerkesztéséből, de pont ezért még többet hozzáadott a koncerthez, mint hogy elvett volna. Hallhattuk a régi kedvencet, a Resurrection By Erection-t, majd ismét egy különlegesebb új dal következett, a Stossgebet, amelynek német nyelvű szövege jelentett különlegességet.
Itt viszont lezárult a The Sacrament Of Sin mai pályafutása, innentől a slágerparádé következett. Hogyan is lehetne Powerwolf koncert az All We Need Is Blood és a We Drink Your Blood nélkül? Attila ma is nagyon értette, hogyan értsen szót a közönséggel, hogyan szórakoztassa, hergelje a rajongókat a még aktívabb bulizásra. Püspöki ruhájában olykor füstölővel áldotta meg a jelenlévőket, máskor kehelyben mutatta fel Krisztus vérét, amely a fent említett dalokhoz tökéletesen passzolt. Szóval a gregorián dallamokkal dúsítva, félig-meddig a templomban érezhette magát az ember, persze jófajta metalzenével körítve. Ha még circle pit is lett volna középen, azt mondanám, a körmenet is megtörtént...
A régi korszakból ma már csak a közös énekléssel dúsított Lupus Dei képviselteti magát. Eddig is egészen szép játékidőt kapott a csapat, de még mindig volt ráadás - nem is egy, hanem három nóta erejéig. Ezek a Sanctified With Dynamite, a Coleus Sanctus és a Werewolves Of Armenia voltak. Attila remekül kihasználta a színpad adottságait, a Greywolf gitárosok is hol elöl zúztak, hol hátul álltak fel az emelvényekre, máskor pedig lángnyelvek csaptak a magasba a zenészek körül. A szokásos felelgetős játékok sem maradtak ki, de ezek már annyira összeforrtak némelyik dallal (például a Werewolves Of Armenia-val), hogy egyenesen hiányoznának, ha nem lennének.
A Powerwolf tehát megadta mindenkinek azt, amiért ma a nyakukba vették a rajongók a várost: egy hosszú, látványos, hangulatos heavy metal bulit, a legéneklősebb, legzúzósabb, legemlékezetesebb tételekkel az életműből. Az Amaranthe ma sajnos csalódás volt, őket láttuk már sokkal oldottabb hangulatban a deszkákon. A Kissin´ Dynamite pedig számomra egy remek bemutatkozást nyújtott, első előzenekarhoz képest kifejezetten figyelemreméltó bulival. 2019. április 18. a dátum, ha valaki ismét látni akarja őket.
09:16
