szerző: MorelloTarja, Stratovarius 2018. október 28, Barba Negra
Igen ritka az olyan zenész, aki egy világhírűvé vált zenekarból kiválva, komolyan vehető szólókarriert tud felmutatni – persze anélkül, hogy boldog-boldogtalan az anyazenekar slágereit követelje rajta. Tarja Turunen ezen kevesek közé tartozik. Az egykori Nightwish pacsirta szakítása a társaság férfi tagjaival nem volt éppen szépnek mondható, és akkoriban senki se adott volna érte egy fabatkát se, hogy Tarja önmagában is megáll a lábán egy Tuomas Holopainen-szintű dalszerző zseni nélkül. Márpedig így történt. Bizonyítékok erre a Tarja név alatt megjelent szólólemezek és ez az október végi koncert.
Ezen az estén a londoni szimfonikus/folk rockos Serpentyne volt a kísérő zenekar, de lecsúsztam a produkciójukról, így nem tudok véleményt nyilvánítani. Érkezett viszont a Stratovarius, akik hivatalosan közös headliner-ként szerepelnek Tarjával a turnén, de azért a valóságban mégsem lehetett egy minden értelemben fullos programnak tekinteni a szetjüket. Volt elég idejük, az igaz, de szerintem a mai 11 dal mellett még további 2-3 jelentett volna egy teljes értékű headliner programot.
Többeknek talán szokatlan lehet, hogy a szimfonikus power metal definitív, mit több, egyik alapító bandájának számító Stratovarius ma 2018-ban, lényegében előzenekari szerepkört kap egy 2000-es évek közepén alakult produkcióhoz képest. De tény és való, hogy a társulat ma már csak árnyéka egykori önmagának, például a 2015-ös headliner-es Barba Negra koncertjük is kissé hervatagra sikerült. Még ha az utolsó 2-3 nagylemezüket egészen jól is fogadták a rajongók, a színvonal bizony nem töretlen.
A 2015-ös buliról pont Timo Kotipelto-ra emlékszem, hogy kissé gyengébb napot fogott ki, így őszintén szólva a mai előadástól is fáztam egy kicsit. Az aggodalom szerencsére alaptalan volt, Timo mai teljesítménye megérdemli a méltatást. Persze nem szárnyal már olyan magasságokban, mint fiatalkorában, de meggyőzően prezentálta a dalokat. Frontemberként is élettelibb teljesítményt nyújtott, mint legutóbb.
A program elsősorban a régi rajongóknak kedvezett, a két utolsó lemezről mindössze 1-1 dalt, a Shine In The Dark-ot és az utolsó előttiként elhangzó Unbreakable-t játszották le. Ezen túl a ´90-es évek vége-2000-es évek eleje adta a műsor gerincét az olyan dalokkal, mint az Eagleheart, Forever Free, Paradise, 4000 Rainy Nights, Black Diamond, Destiny, Forever.
Jól működtek ezek a nóták, a tempós, riffelős power metal tételek és az olyan lassú, közösen éneklős számok is, mint a Forever 1996-ból, az Episode albumról. Egy teljesen friss nóta is előkerült az Enigma: Intermission II című, válogatott ritkaságokat, illetve új dalokat egyaránt tartalmazó lemezről.
A hangzás ma kifejezetten jól volt keverve, így Matias Kupiainen riffjei kellően élesen szóltak. Igazából az ő, klasszikus zenéből is sokat merítő gitármotívumai és Jens Johansson erőteljes billentyűjátéka adták a savát-borsát a mai koncertnek, Timo éneke mellett. A Cliff Burton-re erősen emlékeztető fizimiskájú és kiállású Lauri Porra basszer emlékeim szerint kifejezetten technikásan játszott legutóbb 2015-ben, ma talán kevésbé volt látványos a produkciója. Igaz, a befejezés előtt kapott egy kisebb szólóblokkot, ahol azért bemutathatta, hogyan is szól úgy istenesen az ő kezében a basszgitár. Ebben is felfedezhető volt a Cliff Burton iskola hatása.
A doboknál Rolf Pilve volt a legutolsó csatlakozó a társasághoz, aki a hosszú ideje stabil pontot jelentő Jörg Michael-t váltotta. Kifejezetten jól és helyenként látványosan játszott a dobos, az ő lüktető tempói szerintem nagy szerepet játszottak abban, hogy erőteljesen szólaljon meg a Stratovarius élőben. A közönség részéről mondjuk olyan óriási aktivitást nem láttam, nem zsongott be annyira a nézőtér. A közös éneklések és bólogatások azért mentek, Timo felszólítására a hangos ováció is, de úgy láttam: a mai publikum jelentős része nem elsősorban a Stratovarius miatt érkezett. Az utolsóként előkerülő slágernél, a Hunting High And Low-nál azért mindenkiben megmozdult valami, de ma a Stratovarius mégis csak másodhegedűs volt Tarja mellett.
Ahogy az elején említettem, Tarja Turunen nem csak area volt képes, hogy megszabaduljon a Nightwish árnyékától, hanem olyan stílust és olyan zenei világot is képes volt magára aggatni, ami régebben elképzelhetetlen lett volna tőle. Például a lenyalt hajú angyali gótkirálynőről ki gondolta volna, hogy kaján fürtökkel, szegecsekkel kivert szexi fekete fűzőben, bőrgatyában és könyökig érő bőrkesztyűkben ugrál a színpadon? Márpedig ez történt, és Tarja megjelenésével a közönség azon nyomban le volt kenyerezve. Már az első percektől látható volt, hogy remek koncertnek nézünk elébe.
Tarjának több szólóalbuma volt, ezek közül néhány (pl. a karácsonyi vagy az Ave Maria album) nem koncertre – legalábbis nem ilyen koncertre – való. De a többiről azért szemezgetett néhány dal erejéig. Az idén megjelent, Act II nevű élő albumán is megtalálható néhány ma lejátszott dal, de nem csak ilyen nóták kaptak helyet, hanem a The Shadow Self, a Colours In The Dark, a What Lies Beneath és a My Winter Storm lemezek fontosabb szerzeményei is. Főleg az első jelentette a súlypontot ezen az estén, amely 2016-ban jelent meg, de a régebbi lemezekből is bemutatott pár tételt az énekesnő.
A Demons In You-val kezdődött a program, amit eredetileg az Arch Enemy-s Alissa White-Gluz-zal énekel Tarja, most természetesen csak a finn szépség volt a deszkákon. Aztán ugrottunk 3 évvel régebbre a 500 Letters erejéig, majd ismét 3 évet a Falling Awake-hez. Ha valakinek még ez újdonság, meglepődhetett azon, hogy Tarja saját számai nem kifejezetten a Nightwish grandiózusságát, légies, epikus megközelítését követik, hanem kifejezetten vad, nyers heavy metalról van itt szó, ahol az agresszív gitárriffek dominálnak, de azért Christian Kretschmar szintetizátora is sokat színezi a zenét.
A Deliverance-t a Colours In The Dark albumról halhattuk, az igen szép számú közönség pedig remekül fogadta a dalokat, sokan énekelték a szövegeket. Tarja többször szólt a rajongókhoz, pár magyar kifejezéssel természetesen nagy ovációt váltott ki. Több látványos vetítés, videoklip is ment a háttérben a koncert alatt, az A Calling From The Wild dalnál például a természetvédelemre hívták fel a figyelmet, amit az énekesnő külön hangsúlyozott.
A Diva című dalhoz új ruhát vett fel Tarja, a fekete tüskés koronával egyfajta gót Szabadság-szoborhoz hasonlított. Ez egy elég fura szerzemény a maga áriázós, kissé komolytalan hangvételével, vannak rajongók, akiknek nem is igazán fekszik. De Tarja elmondta, hogy ezen a koncerten a bolondozásnak is helye van, szóval ebből látható, hogy ők maguk sem gondolják túl komolyan ezt a dalt.
A további szerzemények ismét a The Shadow Self-ről kerültek elő, a Love To Hate és az Innocence. A legrégebbi szerzemény ma az I Walk Alone volt 2007-ből. Ezzel a dallal mutatta meg magát ismét Tarja a Nightwish időszak után, ezzel indította útjára szólókarrierjét, szóval nem csoda, hogy a legtöbb rajongónak sokat jelent ez a szám. Úgy láttam, ez a nóta váltotta ki a legnagyobb ovációt a nézőtéren.
Közeledtünk a koncert végéhez, amire még két nóta lett fenntartva: a Victim Of Ritual és az Until My Last Breath. Tarja még egy kicsit hergelte a közönséget, hogy esetleg bedobja közéjük a fekete koronáját, de végül csak a segítőnek dobta ki hátra. A jelenlévőknek természetesen semmi oka nem volt a csalódásra, mert Tarja remekül kiszolgálta a nézők igényeit.
Valódi heavy metal programmal álltak színpadra és az egész társulat rendkívül lelkesen játszott. Az énekesnő is sűrűn odament egyikük vagy másikuk mellé, a sok összemosolygás és a szokásos koncert végi fotózás elbohóckodása is azt mutatták, hogy remek a hangulat a zenekaron belül.
Sajnáltam viszont, hogy immár nem Mike Terranát láttuk a dobok mögött, mert ugyan az extravagáns amerikai őrült stílusa a kezdetektől fogva érthetetlen számomra, hogyan passzol Tarja világához, de eddig az élő találkozások során mindig lenyűgözően színezte a zenét. Most egy Timm Schreiner nevű arc ül a dobok mögött, aki nem játszott éppenséggel rosszul, de semmi különlegeset nem láthattunk tőle.
Ugyanígy voltam az ex-ApocalypticásMax Liljával, akiről tudjuk, hogy a finn csapattal nagyot alkotott, de itt igazából semmi hangsúlyos szerepe nincsen. Egy-két alkalommal volt jelentősége a játékának, de igazából mindvégig teljesen belesimult a zenébe a csellója.
Tarja mellett a legfontosabb tag kétségtelenül Alex Scholpp gitáros, aki a kezdetektől részt vett a dalszerzésben, koncerten pedig óriási elhivatottsággal zúz, igazi heavy metal terpeszben, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Az ő vadul szóló gitárja adta meg a súlyt Tarja zenéjének. Látványosan játszott még a basszuson Földes Hobo Kevin Chown, akinek ugyan senki nem szólt, hogy frizurája már a ´70-es évek óta kiment a divatból, viszont masszív basszustémákkal adta az alapokat.
Tarjának immár nincs szükség Nightwish szerzeményekre ahhoz, hogy lenyűgözze a közönségét. Ma 4 nagylemezéről válogatta a dalokat és ez bőven elég volt ahhoz, hogy a rajongók elégedetten távozzanak a nézőtérről. Senki nem követelte, senki nem skandálta egyetlen Holopainen szerzemény címét sem. Ma Tarjára voltunk kíváncsiak, és ma ezt a súlyosan szóló heavy metalt jelenti az ő neve a rock rajongók számára.
04:20
