beszámoló [koncert]  2004. augusztus 2. hétfő   11:16

nincsen hozzászólás

  Kár is volna nekifogni a számvetésnek, hogy hány régi legendás banda alakult újjá az utóbbi évek folyamán, mert (szerencsére) még azt is nehéz volna számon tartani, hogy mennyi jutott el közülük Magyarországra. A végeérhetetlen sorozat újabb örömteli fejezete volt a Europe budapesti fellépése, amelyre a PeCsa szabadtéri színpada helyett végül a rajongókkal kellemesen megtelt nagyteremben került sor.
  
  A múltkor a Wisdom kapcsán leírtam, hogy ha az ő nevük van kiírva kezdőzenekarként, érdemes pontosan érkezni, most pedig rossz példát is mutattam. Rajtam kívülálló okokból csak a P. Box kezdésére estem be a PeCsába. A veretes svéd név előtt Pityi vezetésével egy hasonlóan veretes hazai név vette birtokba a pódiumot, habár a klasszikushoz képest jelentősen megújult, de nem kevésbé tehetséges és lelkes tagsággal. Meglehetősen rövid volt a program, ráadásul pedig az első dal, a Soha nem elég alatt a gitár egyáltalán nem szólt, de azért a banda rutinjának és a játékuk minőségének köszönhetően még e rövid időben is sikerült emlékezeteset alakítaniuk. A legnagyobb ünneplést persze a Zöld, a bíbor és a fekete váltotta ki, de elhangzott a Vágtass velem is, sőt feldolgozás és új dal is fért a programba. Előbbi a Spencer Davis Group Gimme Some Lovin-ja volt, utóbbi pedig a soron következő P. Box album címadója, a Pangea, egy újabb hangulatos tétel. Aki követi a hazai rockvilág eseményeit, az az utóbbi pár évben számtalanszor meggyőződhetett róla, hogy a P. Box újra itt van és nagyon is eleven, de ez alkalommal talán néhány olyan régi rajongó is értesülhetett a banda aktivitásáról és meggyőző teljesítményéről, akit már csak az olyan nagy külföldi nevek mozdítanak ki otthonról, mint az est főfellépője.

  A Europe-tól egy igazi minden stimmel” koncertet vártam, arányos, kellemes hangzással, hangulatos fényekkel, csúcsformában lévő, vidám és eleven zenekarral, óriási slágerekkel. És kaptam egy minden stimmel” koncertet, arányos, kellemes hangzással, hangulatos fényekkel, csúcsformában lévő, vidám és eleven zenekarral, óriási slágerekkel. A Seven Doors Hotel-lel indították a bulit, s a banda alig néhány pillanat alatt a magasba emelte a hangulatot, hasonló könnyedséggel, mint ahogyan Joey Tempest tette azt számtalanszor a koncert folyamán a mikrofonállványával. Kinézetre persze, ahogyan azt már a fotókon mindenki láthatta, jócskán megváltoztak a fickók, némileg megrövidültek, kiegyenesedtek (vagy lehulltak) a hajak, s mindannyian egyszerű fekete holmikban toppantak a pódiumra, de ez így is van rendjén. Aminek változnia nem szabadott a pihenőn töltött idők folyamán, az a fiatalos lendület volt, s abban nem is volt hiány, a biztos sikernek számító nóták pedig az ő tarsolyukat aztán igazán lehúzzák, úgyhogy részükről semmi akadályba nem ütközött egy bombasztikus bulit levezényelni.
  
  A program kilencven százalékát persze a három legnagyobb sikerű lemezükről válogatták össze, de hát megnézném azt, aki jegyet váltott erre a koncertre, és pont erre panaszkodott volna! Sorban jöttek a slágerek: Wings of Tomorrow, Superstitious, Time Has Come, Heart of Stone, Scream of Anger, Sign of Times Ezek a dalok lazán eladnak egy egész koncertet mindenféle körítés híján is, s a Europe nem is az a fajta banda, akiktől feltétlenül óriási show-t várna az ember nos, ennek jegyében is muzsikált a banda, egy egyszerű, Europe-logós háttérvászon előtt. A hangsúly tehát csakis a dalokon és a muzsikusokon volt, így aztán a koncertbe is olyan dolgok lopták bele kellemesen az állandó történést”, változatosságot, mint egy-egy szóló, vagy az, hogy Joey hathúrost ragadott a Ready or Not-ban, és hogy előadta a Carrie-t egymagában, akusztikus gitárral. Magánszámból is kijutott, a Stormwind előtt John Norum bűvölte néhány hangulatos pillanat erejéig a Gibson-ját, és Ian Haugland is előállt egy egész rendhagyó saját produkcióval. A szerelése mögött kezdte a dolgot, amikor még a teljes csapattal együtt belecsaptak a Kinks You Really Got Me-jébe és legnagyobb meglepetésemre a Motörhead Ace of Spades-ének kezdőtémájába is! Aztán egy idő után előbújt a dobok mögül, és a színpad elején elhelyezett egy szál pergőn produkálta magát tovább ez persze nem egy őrületes szóló volt, hanem egy kis közönséghejjegtetős mókázás, ami széles mosolyt idézett elő az arcokon.

  Hagyott azért persze a banda alkalmat a még jobban csengő együtténeklésre is, főleg a ráadásokban, amikor is egy híján már tényleg csak a legnagyobb slágerek voltak hátra, lassan, de biztosan közeledve a bizonyos” felé. Első körben jött a Cherokee, aztán a Rock the Night, amelyben már tényleg a terem apraja-nagyja együtt énekelt Joey-val, a második ráadásban pedig következett a meglepetés: egy vadonatúj nóta Start from the Dark címmel. Nos, ennek hallatán nem is találom olyan furcsának a már emlegetett fotókon a Black Label Society-pólót John Norum-on Senkinek nem kell persze megijedni, annyiról van szó, hogy egészen mélyen gördülő riffek is helyet kaptak a dalban, amik aztán persze feloldódnak a régről ismert markáns dallamvilágban, egyszóval egy nagyon is szimpatikusan modern 2004-es Europe nótáról van szó, ami hű a múlthoz, de a jelennek szól. Ha jelzi a készülő lemez irányvonalát, szerintem egy kifejezetten eleven és friss, minden kételkedőt lefegyverző visszatérő album kerül majd a boltokba.
  
  Eztán már tényleg csak egy lehetett hátra, a bizonyos”, a slágerek slágere, a Final Countdown, s nem is kellett külön követelni. Már-már ünnepi hangulatba emelkedett nézőseregre ragyogtak a dal végén felgyúló teremfények s a világosban végigpillantva az arcokon megerősítést nyert bennem a megállapítás: a Europe remek formában tért vissza, megérdemli minden dallamos hard rock-rajongó bizalmát.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: