hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [fesztivál]  2004. július 26. hétfő   14:54
1 hozzászólás

szerző: András
Mezőtúri Wanted Fesztivál
2004 július 1-3, Mezőtúr Városi strand

  Az idei Wanted fesztivál alighanem minden korábbinál nagyobb szabású volt a fellépők sorát tekintve, hiszen a rendezvény történetében először jutott (volna) minden napra külföldi együttes, ráadásul nem is kevéssé vonzó nevek. A Death Angel fellépésének elmaradása ugyan némileg beárnyékolta zenei szempontból az eseményt, de azért így sem húzhatta senki a száját, hisz láthattunk egy nagyszerű Ignite- és egy lenyűgöző Tiamat-koncertet, meg rengeteg hazai banda jól sikerült fellépését is. A program elosztása számomra kicsit kellemetlenül alakult, a délutáni órákban néhányszor csak lézengtem, figyelgettem, nem találtam olyan bandát, amelyikre igazán kíváncsi lettem volna, az első és az utolsó napon este viszont háromfelé szakadva futhattam a maratont, hogy láthassam a kedvenceimet, de ez tényleg az én gondom volt. S ennek ellenére is nagyszerű emlékekkel tértem haza, mind a koncerteket, mind pedig a fesztivál hangulatát nézve.
  
  Első nap
  
  A zenei programot az Akelával kezdtük. Új tagok ide vagy oda, ez a banda nem sokat változott, ugyanaz a beleszarós hozzáállású metal csapat, mint volt, s náluk ez nem póz, hanem a mindennapi valóság. Főnökkel együtt érkeztünk a fesztiválra, ugyanis ő is vonattal meg busszal futott be Mezőtúrra, minden cicoma nélkül, úgy, mint aki leugrott sörért a közértbe, cuccok meg egyéb fölösleges holmik nélkül, pólóban, nadrágban, pénztárcával - alighanem kevés lazább hozzáállású zenészt, együttest lehetne mutatni szerte a világban. Ennek ellenére a játékukkal természetesen nem volt probléma, s aki valaha is szerette őket, az nem panaszkodhatott, hiszen a műsorban hangsúlyos szerephez jutottak a régi nagy nóták: Fenevad, Pokolban fáklyával, Ki ad nekem pénzt?, Fekete bárány, Rockernek születtem, Közeleg... A rajongók tehát elégedettek lehetnek, a vezér ismét elfoglalta helyét a falka élén.
  
  A soros Depresszió sem tartozik éppen azon zenekarok közé, akiket otthon bármikor is hallgatnék, mindenesetre elmondhatom, hogy a többség hatalmas lelkesedéssel fogadta a fiúkat, ők pedig kedvére tettek minden rajongónak a hatalmas ugrásokkal, headbangeléssel, és persze leginkább a Lásd-típusú slágerekkel. Elöl egész parázs kis lökdösődés is kezdődött, én azonban inkább hátulról figyeltem a történéseket, meg vártam a Black-Out-ot.

  Ők pedig ebben a viszonylag korai időpontban és a gyér közönségreakció ellenére is nagyot muzsikáltak. Az általam a múltkoriban hallottnál valamivel jobb hangzással vezettek elő egy remek programot, olyan dalokból, mint a Ne hidd el, a Legyen, a Maja, a Szabadlábon, a Lepketánc vagy a Fekete-kék, sőt, nagy örömömre az A kert is előkerült, s jött a három új nóta is. Nagyon elegáns és élvezetes a csapat játéka (a ritmusszekció frappáns megoldásai, Szabi gitározása, a többszólamú vokálok és Kowa dallamai mind-mind balzsam a fogékony fülek számára), de ennél is sokkal fontosabb az a jókedv, vagy ha úgy tetszik, életkedv, ami a koncertjeikből szerencsére jó ideje sugárzik, s amitől olyan hangulatossá válnak a bulijaik. Ezúttal a dobos Zoli ugyan kicsit szívére vette, hogy a publikum nem volt valami lelkes (ebben teljesen igaza is volt), de ettől függetlenül ez a fellépés is ajándék volt mindenkinek, aki nyitott füllel és szívvel hallgatta Black-Out-ot.
  
  A Civil Zóna sátrában belenéztem a Something Against You műsorába. A banda igazi ős-punk-hardcore-t nyom, mindenféle finomkodásnak nyelvet öltve, s nekem nagyon tetszik az is, amit művelnek, és az is, ahogy művelik, ezúttal viszont az értékelhetetlen hangzás eléggé tönkretette a produkciójukat. Az ő teljesítményükre panasz nem lehetett, jó szigorúan daráltak, de az átütő erejük most nem mutatkozott meg annyira. Alig másfél héttel később a Kultiban sokkal nagyobbat haraptak a disznó megszólalásnak köszönhetően, így én inkább arra az előadásukra emlékszem szívesen, emiatt meg nagyon sajnálom őket, mert egy ilyen tökös banda nem ezt érdemli.
  
  Utánuk végre elcsíptem a Fallen Into Ashes-t egy saját dalokból álló szettel, amihez már régóta nem volt szerencsém. Most végre jutott a jóból, s bár egy gitárral álltak ki és a hangzás itt sem kényeztetett, maradéktalanul magukkal tudtak ragadni a fifikásan erőteljes, ötletesen kaotikus dalaikkal. Óriási színpadi rutin áll a külföldön is rendesen mozgolódó banda mögött, és tapasztalataikat kamatoztatják is: igazán üdítő volt látni, ahogyan magabiztosan, gyakorlottan, örömmel és lendülettel gyűrték a hangszereket meg a hangszálakat. A régi nóták mellett (pl. End of Despair, Beauty) jó sok új is bekerült a műsorba, amiket most már végre meg lehet hallgatni a frissen megjelent EP-n. Bár a koncerten még ismeretlenként üdvözöltem ezeket a dalokat, s a Fallen nem az elsőre emészthető zenék számát szaporítja a számaival, az előadásmódban dolgozó átütő erő miatt ezek sem ültették le a bulit, ellenben nagyon felcsigáztak a vadonatúj felvétellel kapcsolatban. Csak remélni tudom, hogy ez az anyag majd még magasabb szintre juttatja őket, ugyanis minden szempontból érettek erre.

  A csúszásoknak köszönhetően a Fallen műsora után még a Belga koncertjének nagy részét is elcsíptem. Szép nagy tömeg zsúfolódott a Pepsi színpad előtti területre, hogy együtt mondja meg a tutit a Titusz markáns alapozására magyarázó három teniszbajnokkal. Ovi, Kalauz, A gyaloglás vége, Képviselő boogie, Királyok a házban, Nemzeti hip-hop - hogy csak néhány igen fontos és óriási üdvrivalgást kiváltó opuszt citáljak az elhangzottak közül, nos, több se kellett, mindenki együtt üvöltötte a veretes sorokat, már ahol tartani tudta az ütemet a páratlanul kifinomult mozgáskultúráról is számot adó gengszterekkel. Ők pedig csak mondták és mondták, néha egybefűzve, összevegyítve egymással a dalokat, a végén meg már egyenesen jó Jacko Billie Jean-jének alapjaira, úgyhogy a végén tényleg csak annyit dörmöghettem magam elé nagy vigyorogva: „Nagyszínpad-nagyszínpad!”, s ezen kívánságom a Szigeten szerencsére valóra is fog válni!
  
  
  Rövid galopp az India színpadhoz, ahol a Stereochrist már javában a műsor vége felé járt, éppen az All Along the River-t játszották. Akkor még nem tudtam, hogy ez a három dal jelenti az utolsó alkalmat, amikor a Felföldi Péterrel és Koltay Tamással teljes Stereochrist-ot élőben hallhatom... Érdekes módon egy másik szempontból pedig első alkalom is volt ez a bulijuk számomra, hiszen akkor láttam először kvintett-felállásban a bandát. Az IHM soraiból ismerős Palika gitárjátéka meglehetősen sokat vastagított a hangzáson a korábbi koncertekéhez képest, s amúgy is igen erőteljes megszólalással (keményen döngő dobokkal, izmosan ropogó bőgővel) gőzölgött a mocsárszag a színpad felől, így aztán hamar besoroltam a vadul bólogatók közé. A fejemet akkor vesztettem el végképp, amikor a hagyományokhoz hűen zárásként elővezették a mázsás Bury Me in Smoke-ot a Down-tól - alig találtam ki utána a füsttel megtelt sátorból... A legjobbakat kívánom a különvált csapat mindkét felének, s a Dead River Blues és az effajta élő fellépések alapján azt hiszem, joggal várhatom is el tőlük a legjobbakat!
  Sietős lépteimet eztán a Nagyszínpad felé irányoztam, ahol már izzított az Ignite, s a nyitónóta végére sikerült is besorolnom a közönségbe, aztán hamarosan el is kaptam a hardcore-himnuszok hangulatát, s egy vidámat buliztam Téglás Zoliékkal. (Gondolom a többséghez hasonlóan) nem egyszer, s nem is kétszer láttam már az Ignite-ot, de ezek a dalok még így sokadik hallásra is nagyot tudtak ütni élőben, mondhatni megunhatatlannak bizonyultak. A legnagyobb sikert ezúttal is az A Place Called Home nótái adták (By My Side, Veteran, Burned Up, Bullets Included No Thought Required, stb.), de azok is örülhettek, akik régi számokra voltak kíváncsiak (pl. a Call on My Brothers-nek vagy az In My Time-nak), sőt, a kanyarban lévő új albumból is kaptunk ízelítőt. Főleg a ráadásban elhangzott nóta tetszett nagyon, s a hallottak alapján biztos vagyok benne, hogy az Ignite megint egy pörgős-dallamos hardcore mesterművet tesz majd le az asztalra.

  A számok közben persze nem fukarkodott Zoli a magyar szóval sem, mesélt arról a csapatról, amellyel mostanában együtt dolgozik, tolószékekkel segítve a rászorulókat a világ minden táján, természetesen megkapta tőle a magáét George Bush is, a Sunday Bloody Sunday-t pedig a palesztin gyerekeknek küldte. Ment nóta a Superbuttnak és a Blind Myselfnek is, s az ökörködés sem hiányzott: a visszatért gitárost, Alex Grassi-t megfenyegették, hogy leitatják, aztán levágják a haját. Be is mutatták, mekkora rock and roll-arc a fickó (egyébként annyira is, hogy az ex-Guns-dobos Steven Adler-rel is fellépett a Wigwamban): egy üveg whiskey-t nyomtak a kezébe, ő pedig a magasba emelte, baljával pedig elkezdte nyomni a gitár nyakán az AC/DC Thunderstruckját. Ha már a zenészekről beszélünk, hát meg kell jegyezni: remekül teljesített az egész csapat, lazán és húzósan játszották a dalokat és Zoli hangja is óriási formában volt, ráadásul pedig remekül be is futották-ugrálták a színpadot, energikusságból is ötösre vizsgázva.
  
  A végén mi más is zárhatta volna a koncertet, mint az A Place Called Home magyar nyelvű változata, ami természetesen óriási tombolást váltott ki még a szelídebb emberekből is: amikor Zoli aláereszkedett a fotósárokba, aztán felkapaszkodott a taposókorlátra, százak rohamozták meg és emelték a magasba őt, együtt énekelve vele a dalt. A szokott módon a mindvégig igen jó hangulatot is sikerült megfejelni ezzel a záróakkorddal (én azért is örültem, mert a „ultrák” is távol maradtak), így aztán nagy jókedvben széledhetett szét a nép a különböző pódiumok és söntések irányába.
  
  Magam a napot lezárandó ismét az India színpadhoz zarándokoltam, ahova a Neck Sprain fellépése volt meghirdetve, ők azonban nem tudtak eljönni, ezért a Necropsia ugrott be a helyükre. Aztán ahogy beugrottak, úgy bele is tiporták a padlóba a publikumot. Kellemesen sok ember gyűlt össze erre a koncertre, így aztán megérdemelten nagy számú közönséget vasalhattak ki Alesék, a hatékonyságuk pedig maximális volt. Nem nagyon teketóriáztak, gyorsan, szigorúan, hatalmas erővel diktálták egymás után a komoly mondanivalóval és bősz energiával teli nótáikat (mint a Jelek, a Szakadék mélyén vagy a Próféta), mi pedig csak bólogattunk, kerekedett hozzá a szemünk, bólogattunk, kerekedett hozzá a szemünk... Ezt kérem szépen így kell csinálni, egyszerre vérmesen és intelligensen, szimpatikusan - kár is szaporítani a szót, tessék Necropsia-ra járni, de csak pótalsóval vagy pelenkában, mert gyilkosak élőben!

  Második nap
  
  A kora délutáni órákat a Pepsi színpadon zajló karaoke közönségében töltöttem. Ez a műsorszám a legmegbízhatóbbak között van minden fesztiválon, valahonnan mindig előkerül pár tucat veszett alak, akik aztán gondoskodnak róla, hogy a legkisebb sikert azok arassák, akik esetleg énekelni tudnak, vagy józanok. Hát bizony idén is kijutott a Vuk zenéjére való hörgéstől-üvöltéstől az alap Tankcsapda-nóták ütemtelen gajdolásán keresztül a színpad előtti árokba való fejesugráson keresztül mindenféle produkcióból, úgyhogy számomra biztosított volt a „jó ebédhez szól a nóta”. Lassan aztán csak eljött az idő, hogy valami rendesebb zenei élménynek is részese lehessen a publikum, birtokba vette a Nagyszínpadot a Sun Workshop legénysége.
  
  Sajnos elég kevesen dugták ki az orrukat a sátorból ezen a „korai” órán, s a megjelentek sem nagyon ragadtatták magukat lelkes tombolásra, pedig a banda rendesen kitett magáért, hatalmas pörgéssel tálalták a My Angels, Ring the Bells-típusú (főleg a szaxofon révén) egyéni ízekkel átitatott, rendhagyó, mégis fülbemászó, pozitív értelemben slágeres nótákat. Pityesz is bőbeszédű kedvében volt mindvégig, örömmel láthattam tehát, hogy semmi sem szegi a srácok kedvét, imádnak muzsikálni, úgyhogy akinek tetszik, amit művelnek, s melléjük áll, azt nem érheti csalódás semmi szín alatt. Azért remélem, hogy legközelebb (máshol, ugyanitt, mindenütt) inkább egy olyan aktív publikumot fognak ki, mint pl. a tavalyi Szigeten, mert mégiscsak valami olyasmit érdemelnének.
  
  Következőként az argentin Argies állt elő egy becsületesen eldarált punk-szettel. Semmi különleges nincs a csapatban, de ez egy csomó közkedvelt bandáról is elmondható, úgyhogy egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy miért öten álltunk a színpad előtt, amikor egy a maga nemében nagyon is helytálló együttes érkezett több ezer kilométernyi távolságból Magyarországra koncertezni, a fesztivál területén pedig rendesen akadtak lézengő emberek, köztük nem egy éppen tarajjal a fején. Azt meg végképp nem foghatom fel, hogy akik a színpad előtt piknikeztek, sziesztáztak, legalább a két kezüket miért nem voltak képesek összecsapkodni az elhangzott dalok után, csak úgy udvariasságból, ha nem is másért. Azt hiszem, egy kicsit el is kenődtek az argie-k, de legalábbis nem tűntek olyan lelkesnek, mint amit az oldalról letölthető tabános videón lehet tőlük látni. S nem is kérheti rajtuk senki számon a vigyorgást, mert bizony ennyit számít, hogy százan rúgják a port a színpad előtt, vagy a kutya sem érdeklődik egy fellépő iránt. Pedig összejöhetett volna az a száz ember, lett volna miért, hisz még így is igen szórakoztatóan nyomták el az egyszerű, vérbeli punk-rock and roll nótáikat, s még így is előnyére vált a fellépésük az idei Wanted fesztiválnak.

  A következő órákban némileg holtidő következett számomra, ugyanis nem vagyok rajongója sem a Junkies-nak, sem a Heaven Street Seven-nek. Különösebben tehát nem is boncolgatnám a produkciójukat, annyi mindenesetre világos volt, hogy a maguk táborát kiadósan elszórakoztatták, ami nem is olyan meglepő annak fényében, hogy két tuti-befutó fesztiválfellépőről beszélünk. Előbbinél a sorban érkező punk and roll-okra hamar beindult elöl a vidám lökdösődés, elénekelte mindenki a maga szólóját is, szerintem mondjuk a Maszk begyorsításáért kár, de ez legyen az én bajom. A HS7 pedig engem lepett meg a legjobban, mert lassacskán kifejezetten kellemesen kezdtem érezni magamat, ahogy a szürkület felé haladva hallgattam a dalaikat, meg Krisztián tényleg humoros megjegyzéseit. A két és fél-három óra folyamán azért persze jöttem-mentem is, szívtam magamba a fesztiválhangulatot, üdvözöltem a felbukkanó ismerősöket, derűsen figyelgettem a rendre vörösödő arcokat és szűkülő szemeket, a már sikeresen bepistultak különböző mutatványait, s belepillantottam néhány másik koncertbe is. Jártam a Pepsi színpadnál, ahol előbb a Panksapka mulattatta a népeket egy mosolypunk-szettel, aztán az Insane jött egy hangosan és erőteljesen megszólaló, profi, bár nem éppen nekem való nu-metal bulival, és megfordultam az India színpadnál is a Gouranga együttes kétórás, háromgitáros (az egyiken Csató Peti a Replikából) őrületes zúzásán is, végül a sötét beálltával visszakeveredtem a nagyszínpadhoz.
  A Tankcsapdát kb. három hét alatt harmadszor láttam az egyre inkább ismerős e nyári programjukkal, amiről már a múltkor megállapítottam, hogy nagyon jól egyensúlyozik a régi és új dalok között. Nekem persze most is a régiek estek jobban - főleg a sulykolós Nem ismerek rád, meg az ős-minimálpunk Világ proletárjai -, de a nagy többség egyforma őrjöngéssel reagált az összes tételre, Gyűrd össze a lepedőt-től kezdve az Üdvözöl a Pokol-on át az Adjon az ég-ig. Nemcsak a szett, meg persze a profi előadás ismétlődik egyébként ezen a nyáron a Tankcsapdánál, hanem az is, hogy mindenhol egy olyan csoport elé sikerül beállnom, amelyik az egész buli folyamán bőszen követeli a Johnny a mocsokban-t. Ebben teljesen igazuk is van, de hát az is érthető, hogy ennyi dallal a háta mögött már tényleg nem tud maximálisan mindenki kedvére tenni a zenekar, még ha a lehetőségekhez mérten a legteljesebb mértékig igyekeznek is kiszolgálni mindenkit (márpedig ezt teszik). Háromból másodszor a koncert közben rendesen rákezdett az eső is, de Lukácsék előadása ezúttal is gyakorlatilag teljesen rezisztensnek bizonyult az időjárási viszontagságokkal szemben - én bizony egy embert nem láttam emiatt távozni, pedig eléggé hátul álltam, szóval figyeltem ám rendesen! Nem véletlen, hogy nyári fesztivál Tankcsapda nélkül elképzelhetetlen.

  A Tiamat előtt reménylettem belepillantani az Isten Háta Mögött koncertjébe, ezért megálltam a Zenészklub sátrának bejáratánál, ahonnan szemmel tudtam tartani a Nagyszínpadot is. Nos, egy órával a kiírt kezdés után meg is jelent az IHM a színpadon, meglendültek a kezek a húrok felett és...
  
  ...megszólalt a Nagyszínpadnál a Tiamat intrója. Elharaptam egy káromkodást, hogy nem látok semmit az IHM-ből, aztán elmorzsoltam egy örömkönnyet, hogy újra láthatom a svédeket és megindultam a Nagyszínpad felé. A felvezető utolsó hangjaira el is foglaltam a helyemet jó elöl, úgyhogy libbenő hajak erdejében bólinthattam magam is egy tisztességeset a nyitó Whatever that Hurts megszólalására. Meglehetősen gitárszegény és aránytalan volt a hangzás, de hát úgy látszik, ennek már így kell lenni mindig, s azért a dalokat ismerve meg lehetett feledkezni a sound hiányosságairól, meg a koncert előrehaladtával javult is valamit a dolog, úgyhogy nem volt nehéz az ujja köré csavarnia a csapatnak. Igazi rock and roll bandaként álltak ki a külsőségeket tekintve, Thomas Petterson gitároson például Mötley Crüe póló volt, a Gibson-ját pedig olyan koncentrikus fekete-fehér körök díszítették, mint Zakk Wylde Grail-jét, Lars Skold sísapkában dobolta végig a bulit, de a csúcs a turnébillentyűs volt, aki ránézésre egy hippiből lett mérnöknek tűnt, közben meg egy húzásra pusztította a söröket egymás után. Legyen bár központi figurája a Tiamat-nak Johan Edlund, a többiek is kitettek magukért, mind a hangszeres játékot, mind a vokálokat, mind pedig a közönséggel való kapcsolattartást tekintve - a Tiamat tehát nem egy embert meg a kísérőzenészeit jelenti, hanem egy igazi zenekart, egy kétségtelenül karizmatikus frontemberrel. Edlund-nak stílusa van: egy igazi egyéniség állt a színpadon kapucnival a fején és hatalmas fordított kereszttel a nyakában, aki ha mondjuk a magasba emelte a kezét és villát formázott a hosszú ujjaiból, hát mindenki hasonlóan tett maga is azonnal - furcsa, nem hétköznapi, de mindenképpen magával ragadó, szimpatikus figura, akire igazán áll a „színpadra termett” jelző.

  Kinézetre rock and roll a banda, a zenét tekintve pedig az összes stílust megidézték, amiben valaha csak alkottak, nótákat írtak. Senki nem lehetett elégedetlen, hiszen régi klasszikusok és vadonatúj slágerek egyaránt szerves részét képezték a műsornak. Már másodiknak a death metal-os Lady Temptress-t vették elő az Astral Sleep-ről, amire igazán nem számítottam, de nem kis örömünkre felcsendült a szintén nem tegnap íródott és nem kevésbé klasszikus In a Dream is. A későbbi lemezekről olyan dalokkal szemezgettek, mint az As Long as You Are Mine, a Love is as Good as Soma, a Cain és a Wings of Heaven, és persze nem maradtak el az olyan kaliberű slágerek sem, mint a Brighter than the Sun vagy a Cold Seed. Bölcsen összeválogatott, ötletesen felépített műsort kaptunk, és én nagyon örültem annak, hogy a közönség egyforma lelkesedéssel, hangos énekléssel fogadott minden nótát, vagyis csupa olyan Tiamat-rajongó volt jelen, aki érzi a banda állandó zsenialitását, függetlenül attól, hogy a megnyilatkozás formája éppen hörgős-horzsoló metal, pszichedelikus muzsika vagy gót rock. Nem tartoznak a rajongók közé viszont azok, akik a szakadni kezdő eső elől bujkálva inkább távoztak a helyszínről - nem is tudom, mi vihetett rá erre bárkit is, amikor ilyen különleges, ritkán tapasztalható hangulat uralkodott a koncerten! Legutoljára a PeCsában talán inkább intim volt a Tiamat-koncert atmoszférája, most meg egy csipetnyit bulisabb (persze csak amolyan tiamatos módon), mindenesetre így is pontosan annyira nagyszerű, az biztos!
  Gyorsan röpült az idő, gondolom, nem csak én éreztem úgy, hogy nagyon hamar le is vonult a zenekar, még annak ellenére is, hogy nem fukarkodtak a nótákkal. A ráadásra visszaérkezve Edlund még a különleges és meghökkentő humorát is megcsillogtatta: megkérdezte, hogy „Do you like chocolate?”, azzal kiszórt a közönségbe néhány csokiszeletet, aztán időt sem hagyva a röhögésre (még szerencsésebbeknek a fogyasztásra), belecsaptak az újabb óriási sikert arató The Sleeping Beauty-ba. A fellépést a káprázatos Gaia-val zárták, amelyben Edlund a gitárt is lerakta a nyakából, úgy énekelte a bűvös sorokat, a közönség meg persze teli torokból segítette, még egyszer utoljára ájulva el a Tiamat-tal. Óriási koncert volt ez, számomra egyértelműen a fesztivál legjobbja, és egy újabb örök emlék egy régi nagy kedvenctől.

  A középső napot is az India színpadnál búcsúztattam. A sátor előtt már majdnem fenékre ültem, ahogy a sötétben belegyalogoltam egy méretes sártócsába, de aztán bent tényleg leseggeltem azon, hogy mennyire jó az Idoru (és ennek a huppanásnak még örültem is)! Régebben nem tudtak száz százalékig meggyőzni, de szerintem nem csak arról van szó, hogy nálam most állt össze a kép, hanem ők is sokkal jobbak lettek - ezt a folyamatot figyelemmel is kísérhettem a bemutatkozó bulijuk óta. Óriási témáik, nagyszerű dalaik vannak és András hangja is egyre magabiztosabban cseng élőben, alighanem ki lehet jelenteni, hogy dallamos, punkos zenét náluk ebben az országban senki nem játszik sem jobban, sem hitelesebben, ez ugyanis, ha valaki nem tudná, nem az a fajta dilinyós dallamos punk, amitől minden jóérzésű felnőttnek feláll a hátán a szőr, hanem tiszta, komoly, őszinte és ötletes muzsika. Pont olyan kellemesen zárták a középső napot, mint az elsőt a Necropsia, így aztán megint jókedvűen térhettem nyugovóra.
  
  Harmadik nap
  
  Az utolsó napnak ennek ellenére elég rosszkedvűen álltam neki, ugyanis, mint az már az első este kiderült, a Death Angel koncertje a zenekar turnéügynöksége alantas és dilettáns munkájának „hála” nem valósulhatott meg. Nagyon vártam a San Francisco-iak koncertjét, hiszen tavaly a Mega Pubban fergetegesen teljesítettek ezek a szimpatikus arcok, de sajnos nem volt mit tenni. Ennek ellenére óriási buli kerekedett a fesztivál zárónapján - nem tudom, hogy a hiányt kárpótlandó adtak-e bele mindent a hazai bandák, mindenestre tény, hogy jó pár eleve tuti befutó csapattól láttam még a szokásosnál is lelkesítőbb teljesítményt aznap.
  A Kowa meg a Vega pihentető műsora nagyon jól tudott esni két hangos nap után egy kellemes délutánon. Szokták mondani az effajta bandák kapcsán, hogy „ilyennek kéne lenni minden popzenének” meg, hogy „jobb helyeken ez szólna állandóan a rádióból”, s valóban nem lenne rossz egy ilyen világ, de egyből hozzáteszem, hogy soha nem fog eljönni. Ennyire igényeset és szórakoztatót ugyanis csak nagyon tehetséges és nagyon lelkes, őszinte zenészek tudnak alkotni, akik tényleg a saját örömüket öntik bele a dalokba, s azt sugározzák át a hallgatóra a lemezen keresztül, meg a közönségre a koncerteken. Belőlük meg kevés van. Itt mindenesetre összegyűltek páran, készítettek egy nagyszerű albumot, és pompás koncerteket is adnak, ahol tényleg felüdül és lelazul az ember. Hát éppen ezért esett olyan jól most is meghallgatni a Budapest éjjel-t vagy mondjuk az Akit a pénz nem boldogít-ot, azért, mert pont olyan lett tőlük az ember kedve, amilyen egy fesztiválon illik, hogy legyen. Nem mellesleg pedig a Kowa meg a Vega muzsikája az értő fülek számára is öröm, hiszen izgalmasan és ízlésesen hangszerelt zenéről van szó. Hangzott el új dal is, tehát nyugodtan bízhatunk abban, hogy valamikor a jövőben jut még nekünk az effajta földi jóból lemezen is egy újabb adagnyi, addig pedig remélhetőleg sok ehhez hasonlatos, nagyszerű koncert is.

  Átsétáltam a Pepsi színpadhoz, ahol a budapesti Sub Rosa lépett fel. Elég speciális zene az övék, nehezen kategorizálható, ugyanakkor ütős elegye szállós, space-es hangulatoknak és szenvedélyesen húzós riffeknek. Nem is nagyon tudnék bandákat emlegetni velük kapcsolatban, s hát az sem segíti éppen a dolgomat, hogy az Offspring-től játszottak feldolgozást, mert elég rendesen meggyúrták a Pay the Man-t. Kíváncsi vagyok, mire viszik a jövőben, mert úgy tudnak különlegesek maradni, hogy közben messze áll tőlük az emészthetetlenség, és Lídia karakteres hangja is sokakat megnyerhet a számukra. Javaslom mindenkinek, hogy töltse le a honlapjukról a két demójukat, s ha tetszik, amit hall, bátran menjen el egy koncertjükre, mert élőben is magabiztosan hozzák az ott hallható minőséget, s helyénvaló módon még sokkal tüzesebbek is, mint a stúdiófelvételen. Remélhetőleg messze megy majd a hírük, mert ők mindent megtesznek érte, például az ilyen kaliberű fellépéseken is.
  Ezután vissza a Nagyszínpadhoz, ahol az Iron Maidnem döngetett éppen. Nem sokkal korábban a Vekeri-tónál láttam őket, és mint ott le is írtam, az is egy nagyon meggyőző előadásnak bizonyult, de az igazi mégis ez volt. Nagyszínpad, egész jó megszólalás - ezek még egy tribute-banda előadásában is dukálnak egy 2 Minutes to Midnight-nak, egy Infinite Dreams-nek, egy The Trooper-nek vagy egy Seventh Son of a Seventh Son-nak! S most igazán méltó módon zenghettek ezek az örökérvényű himnuszok mind a színpadról, mind pedig a közönség soraiból - itt ugyanis bizony együtt nyomta a szövegeket a hosszú hajúakkal punk, hardcore-os, és mindenki, aki arra járt éppen, és valaha is volt valami köze a Maiden-hez. Mivel egy klasszikus banda nótáinak megidézése pont ezt a célt szolgálja, elég egyszerű, hogy mit írhatunk az egyenletben az egyenlőségjel túloldalára: „nagyszerű koncert”!

  Közben azért csak nem tudtam megállni, hogy a Civil Zónához ne lopakodjak néhány svédcseppért, nevezetesen olyanokért, mint pl. 7th Scar, Song of Tears, vagy éppen a Carcass Heartwork-je és az At the Gates Under the Serpent Sun-ja - s a kúra jót is tett a rozsdás lelkemnek. A Casketgarden ugyanis elvárásaimnak megfelelően teljesített: töményen, keményen, húzósan, hibátlanul. Megszállott munkatempójuknak, fanatizmusuknak, a nagyszerű lemeznek és az állandó élő jelenlétnek köszönhetően mára az egyik legmegbecsültebb magyar underground metal bandává váltak, stabil táborral a hátuk mögött, s talán mindennél többet elárul róluk, hogy ebben a táborban nem egy zenész is akad, akik közül most is sok ott bólogatta végig ezt a remek bulit a szűk sátorban. A hangulat tüzesebb nem is lehetett volna, ott is ragadtam, de annyira, hogy a tervezettel ellentétben teljesen lekéstem a Polly is Dead műsorát...
  Az Iron Maidnem és a Casketgarden alatt megkezdődött rohangálás innentől állandóvá vált, de szerencsére a csúszásoknak köszönhetően a Polly kivételével minden bandát sikerült megnéznem, akiket szerettem volna, méghozzá többnyire nem is egy-két dal erejéig. A Civil Zónában folytatódott a sor a Penalty Kick-kel, akik egy izmos hardcore bulival ajándékoztak meg. A D. R. I. előtti fellépésük óta szerencsére egész sűrűn lehet velük találkozni, s érdemes is! A zene abszolút old school, de a gitárhangzás szinte már metalosan vastag, a feszes tempók pedig néha még grind-ba is hajlanak, egyszóval gyilkos a banda! Mellesleg pedig egytől egyig felkészült és pontos, összeszokott muzsikusok alkotják, akik minden körülmények között a maximumot nyújtják, akár saját nótáról, akár Madball feldolgozásról van szó, most meg talán még egy kicsit jobb kedvük is volt a szokásosnál, úgyhogy engem maradéktalanul meggyőztek.

  A Nagyszínpadon érkezésemkor már javában nyomta a Superbutt a budapestrockandrollt, méghozzá óriási vetődéssel. Náluk a pódium méretével egyenes arányban nő a tornaóra intenzitása - ezúttal még Salim is rendesen bemozdult, Szabika pedig annyira élt, hogy hardcore zenészek elszégyellhették volna magukat mellette. A nóták között a könnyfakasztó ökörködések sem hiányoztak persze, ezúttal pedig még külön is emelte a jó hangulatot, hogy Zsoltnak előző nap megszületett az első gyermeke. A hangzás szerintem az egész fesztiválon náluk volt a legjobb, úgy dörögtek a hangszerek, hogy csak lestem, közben meg alig győztem törölgetni a vért a fülemből, ahogy újra meg újra szivárogni kezdett a Helmet and Gloves, a (Joe DeMiro´s) Concrete Shoes, a Jack is a Dull Boy, a Kneeling in the Corner, a Losing My Way, a Lust Kills és hasonló tirádák berobbanása nyomán. Egy dologban azért csalódtam egy kicsit: ha már úgyis utánuk következett az Anima, igazán jó lett volna Jucival megerősítve hallgatni a Fishmachine-t, a vendégszereplés viszont elmaradt. Habár amikor az Eat My Brains-ben egyszer csak elkezdték adagolni egy bizonyos riffet, bizonyos Black Sabbath nevű zenekartól, akkor még ezt is megbocsátottam...
  
  Ezek után szerencsére sikerült a teljes Bridge to Solace-bulit megcsípnem a Civil Zónában. Krisztiánék jó ideje csak nagyszerű koncerteket adnak, de ezúttal egy különösen hangulatos bulit kerekítettek a szépen megzsúfolt sátorban. These Maps..., How Long..., Rethink... - a szokott műsorba és energikus előadásba most még valami plusz is költözött. Zoli már a legelején bíztatni kezdett mindenkit egy kis közös őrültködésre, mondván, a fesztiválok lényege, hogy az ember kiengedje a gőzt, kikapcsolódjon a mindennapokból, és igazán önfeledten szórakozzon egyet. Nem is kellett sokáig nógatni a nézőket, hatalmas mosolyokkal kísért együtténeklés, rendes mosholás támadt pillanatok alatt, utóbbit ugyan a biztonságiak megpróbálták megakadályozni, de aztán Zoli elmagyarázta nekik, hogy miről is van szó, így kénytelen-kelletlen nem avatkoztak bele tovább feleslegesen a dologba. Hatalmas mennyiségű pozitív energia sugárzott ebből az előadásból, az a fajta, ami olyan különlegessé, csodálnivalóvá tudja tenni a hardcore-t számomra, az a fajta, amitől tényleg érzi az ember, hogy haszna van annak, hogy léteznek ilyen zenék. Igen széles vigyorral távoztam a sátorból.

  A Pepsi színpad felé haladtamban megálltam egy kicsit hallgatni az Anima Sound System-et is, éppen a Csinálj gyereket! szólt, s pillanatok alatt magával ragadott a hangulat, amit minden bizonnyal sokan ismernek azok közül, akik az elmúlt években fesztiválokon megfordultak Animán. Ezek a dalok egész egyszerűen kiáltanak az ilyenkor fennálló körülményekért, a kellemes nyáresti levegőért, a szabadég alatti színpadért, s ezekkel karöltve borzongatóan bűvös atmoszférát képesek varázsolni. Az ütemek, a fuvola hangja, Juci jellegzetes, pimaszosan vidám, felszabadult stílusa amúgy is szinte hipnotikus hatással tudnak bírni, ami ilyenkor aztán még meg is sokszorozódik, könnyen lebilincselve a hallgatót.
  
  Én azért csak rábírtam magamat a továbbhaladásra, mert ha a Blind Myself játszik, egyszerűen ott a helyem, s jól is jártam: egy lehengerlő koncerttel zárhattam a fesztivált. Erős, arányos hangzás, profi, hatásos fények, elsöprően energikus játék és előadásmód - minden együtt volt, amit csak elvárhattunk (s most végre még Tibi mikrofonja is szólt, úgyhogy az ő öblös bömbölései is beállhattak Gergő énektémái és Péter vokáljai mellé, az együttes hatásuk pedig már önmagában is félelmetesen súlyos volt). Természetesen az összes anyagról kerültek dalok a programba, volt többek között Horrified by the Sun, Circle of Pain, Ravens, Luna, Point of no Return, Labyrinth, March of Clowns és Worst-Case Scenario is. Amikor így élőben sorakoznak fel egymás mellé szoros egységbe ezek a nóták, akkor érezni csak igazán, hogy ha lemezenként némileg eltérő is a karakterük, a Blind dalokban mindig is ugyanaz a tartalom és erő, őszinteség dolgozik. Elhangzott persze az eddigi legismertebb nótájuk, a Kain is, de ahogy én látom, manapság szerencsére már nem csak erre a klipes dalra indulnak be nagyon az emberek, hanem az összes többire is, tehát sokan veszik a „fáradságot” és beleássák magukat rendesen a csapat munkásságába. Nagyon jól teszik, mert főleg a dalok ismeretében egy-egy ilyen koncertet végigtombolni, az egészen jótékony hatással tud lenni az emberre. Hatalmas energia szabadult fel ezúttal is, ennél jobban nem is zárulhatott volna számomra a fesztivál!
  
  Már a bevezetőben említettem, hogy a kellemetlenségek ellenére is nagyon jól sikerült az idei Wanted-fesztivál, hiszen élményekből jutott tisztességes mennyiségben, s ez a lényeg. Mezőtúrra évről-évre érdemes visszatérni, máris kíváncsi vagyok rá, milyen meglepetésekkel, izgalmas fellépőkkel várnak vissza jövőre mindenkit!



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 ni 2001. július 02. 20:56  #1
jön valaki Mezőtúrra?

 kapcsolódó linkek: 

Wanted 2004

 programajánló: 
2019. február 25.
Nicki Minaj and Future (Papp László Budapest Sportaréna)
Nicki Minaj the Nicki WRLD tour and Juice WRLD (Papp László Budapest Sportaréna)
2019. március 2.
colorStar, Heavenicetrip vs Time Is The Drug (Dürer Kert - Budapest)
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Brainstorm, Mob Rules, Gloryful
Amorphis, Soilwork, Jinjer, Nailed To Obscurity
José Carreras
Gájer Bálint Swing karácsony
Gregorian Holy Chants
Within Temptation, Beyond The Black
Marillion
Nightwish, Beast In Black
Vinnie Moore
 kiemelt 
ZORÁN - ARÉNA 2019
  
2019

Skunk Anansie: jubileumi koncert a Barba Negra Track-ben
Ken Hensley & Live Fire: koncert az A38-on
The Dire Straits Experience
Paloznaki Jazzpiknik- The Jacksons; Maceo Parker; The Brand New Heavies, Adani&Wolf
 friss hozzászólások 

A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Könyvtárban forgatott klipet az Emma Undressed (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
  rém hangosan és irtó közel    date night    madrass    hellyeah    mint gloria estefan    back on fire    anna faris    morre    shakespeare    arkhorrl    pigs might fly    bleubird    maurics andrás    noa rock    rock show    halloween    a.m.d.    nicia    danny cavanagh    real lies    polod    ahumado granujo    offspring    kamarás iván    annihilator  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2019 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!