hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [fesztivál]  2018. augusztus 9. csütörtök   08:06
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Rockmaraton 2018 - 2. rész


  1. rész
  07.12 – csütörtök
  
  A mai nap a hardcore csapatoké volt az én szememben, így arra lehetett számítani, hogy óriási tombolások lesznek ezen az estén, különösen a Madball és a Sick Of It All produkciójára. Előttük még az Apey & The Pea vezette fel a hangulatot, igaz, ők egészen más hangulatban érdekeltek. Náluk a vonszolós, málházós, elszállós sludge műfaj van jelen, bár egy-két gyorsabb számot is előadtak a mai nap. Tisztán és súlyosan szóltak, egy gitárral, basszusgitárral és dobbal is rendesen meg tudtak dörrenni. András fején látszott, hogy nagyon szét van szállva, erre biztatta a közönséget is. Rühellem az ilyesmit, viszont a zenei produkciója kifogástalan volt a csapatnak.
  A sátorban közben egymásnak adták a kilincset a hazai hardcore csapatok: fellépett a Hatvan City HC, a Hortobágy HC Crew, a Dirty Dawn, a Tisztán A Cél Felé, az A.M.D., én viszont a Madball-tól vártam a hangulat felpörgetését, ami így is történt. Ők elég régóta stabil felállásban nyomják, bár pont idén vált meg a csapat a gitárosától, aki helyett Matt Henderson tért vissza, aki korábban már játszott a Madball-ban.
  
  A csapat színpadi intenzitásában ettől még semmilyen változás nem történt, igaz, náluk mindig is Freddie Cricien frontember volt a csapat motorja, ahogy a mai estén is. Freddie elképesztő állóképességgel rohangálta, ugrálta körbe a színpadot, néha a közönséghez is lemerészkedett. A vaskosan szóló, 2-3 perces nóták pusztítottak, folyamatos volt az őrjöngés az első sorokban.
  A Rev Up, Heavenhell, We The People, Can´t Stop Won´t Stop, Hold It Down, Hardcore Lives, Set It Off, Smell The Bacon, The Fog, Across Your Face, Born Strong, Look My Way, Pride (Times Are Changing), Infiltrate The System, Doc Marten Stomp, Hardcore Still Lives dalokat hozták el mára, bivalyerős előadással párosítva. A közönség pedig egy percig sem lankadt, minden jelenlévő rápörgött a rövid, de ütős hardcore csapásokra.
  
  Ahogy látható, voltak itt új nóták is, oldschool nóták is, szóval minden, ami egy Madball koncerten működik. Érdekes, hogy a legújabb For The Cause album szerzeményeiben (pl. The Fog) Freddie elkezdett már bizonyos dallamokat, dallamfoszlányokat is becsempészni az énekbe. Ez egyáltalán nem áll rosszul nekik, sőt valós továbblépési pont lehet, de azért neki még kell gyúrni a hangjára, hogy az élőben is igazán működjön.
  A rajongókra és a hangulatra nem lehetett panasz, ment az ugrálás és a mosh az egész koncert ideje alatt. Freddie elégedett lehetett a Rockmaraton közönségével. A NYHC színtér talán a legösszetartóbb közösség a műfajban: Madball-ék buliját végigkövette oldalról a két Koller a Sick Of It All-ból és nagy vigyorral énekelték itt-ott a szövegeket. Kőkemény hardcore bulit láthattunk a Madball-tól, a srácok kétségtelenül az egyik legjobbak a színtéren.
  
  A másik hasonlóan intenzív csapat a Sick Of It All, akik a Lord koncertjét megvárva folytatták az őrületet a nagyszínpadon. Nekik sem kell a szomszédba menni egy kis ugrálásért és tombolásért, a közönség pedig természetesen vevő volt az újabb NYHC bandára. Kölcsönkenyér visszajár: a Sick Of It All csapatát pedig Freddie Cricien követte végig oldalról. Nagyon aranyos volt, hogy a Madball és a Sick Of It All buliján (valószínűleg) Pete Koller szőke kislánya ott szaladgált a színpad hátterében, amíg el nem fáradt, ekkor karban kivitték oldalra.
  Így, hogy a két amerikai hardcore csapat egymás után lépett fel, jól megfigyelhető volt, hogy a műfajon belül is vannak eltérések a stílusok között. A Madball fémesebb, metalosabb hangzással, míg a Sick Of It All inkább a punk felől közelíti meg a hardcore-t. A tömör, ütős, ugrálós nóták mindkét csapatot jellemezték, a Sick Of It All esetében talán az Injustice System, Road Less Traveled, Take The Night Off, Get Bronx, Busted, Friends Like You, Sanctuary, Scratch The Surface, Uprising Nation, Step Down dalok pörgették fel leginkább a közönséget.
  
  A fáradhatatlan Pete Koller szokás szerint végigugrálta a koncertet, a szintén régi motoros Craig Setari basszernek pedig ugyancsak hangsúlyos szerepe van a bandában, a vokálozás terén. Persze Lou Koller az igazi frontember, aki keresztül-kasul bejárta, körbeugrálta a színpadot és torkaszakadtából üvöltötte a veretes sorokat.
  Összességében azt kell mondjam, kettejük közül a Madball bulija talán ütősebb, élvezetesebb volt. Pontosan nem tudnám megmondani az okát, talán arcbamászóbbak voltak a nótáik vagy erőteljesebben szólaltak meg, mint Kollerék, vagy nem tudom... De ez csak érzet és személyes vélemény. A hardcore rajongó közönség biztosan megoszlik abban a kérdésben, hogy kinek a metalosabban szóló Madball buli ütött nagyobbat, kihez pedig a punkosabb hangzású Sick Of It All állt közelebb.
  
  A Sick Of It All után ki más tudta volna fenntartani az őrületes mosh hangulatot, mint a Don Gatto egy színpaddal arrébb. Hazánk kétségtelenül legdilisebb hardcore formációja ezúttal sem hazudtolta meg magát, parázs hangulatú bulit rittyentettek az érdeklődők számára.
  Végre-végre pár új számmal is bővítették a szetjüket (melyeknél meglepő módon némi dallamosabb vokál keze is betette a lábát itt-ott…), de legnagyobb őrjöngés persze a fő slágereikre zajlott, mint a Beard Out, For The Friendship For The Fun, Same Shit, 5522, No Turning Back, Hardcore Babylon, Balls To The Walls, Start Again, Beds Are Burning.
  Az ő bulijuk mindig valami össznépi tombolásba fullad az ilyen-olyan haverzenekarokkal, rajongókkal – a végén már nagyjából csak az a zenekari haver nem üvöltözött a mikrofonba, aki nem akart. Aki jó hangulatú, baromi intenzív bulira vágyik, kőbalta egyszerűségű hardcore számokra, a Don Gatto-nál a legjobb helyen jár!
  
  07.13 – péntek
  
  A mai nap az éjsötét black metal legendás képviselőit hozta el a Rockmaraton közönsége számára. Mivel én magam a műfajnak távolról sem vagyok a megszállottja, – fájdalom, de – a kultikus Tormentor és az ugyancsak klasszisnak mondható Carpathian Forest, Sear Bliss, Christian Epidemic, stb. előadásairól nem ezeken a hasábokon fogtok részletesebben olvasni. Az ő blokkjukban ugyanis voltak más, ugyancsak sokak érdeklődésére számot tartó fellépők, akik szintén alaposan letették a névjegyüket Dunaújvárosban.
  A Tales Of Evening kezdte a nagyszínpad programját. Valahogy úgy jött ki a lépés, hogy csak úgy érintőlegesen hallgattam bele a koncertjükbe, pedig Dudás Ivették éppen új albummal jelentkeztek, amit szívesen kipróbáltam volna élőben, a korábbi slágernótáik mellett. Majd talán legközelebb.
  Az orosz Arkona jól bejáratott társulat mindenféle hazai színpadon, az utóbbi 5-6 évben csak az nem látta őket élőben, aki nem akarta. Nekik is idén jött új lemezük Khram címmel, így volt lehetőségük pár friss nótával megismertetni a közönséget.
  
  Vegyesek a tapasztalataim az Arkona élő fellépéseiről. Vannak lazább, bulizós hangulatú nótáik, mint a ma is elhangzott Stenka Na Stenku, ezekkel mindig megmozgatják a rajongókat. De némelyik szám elvontabb, olykor kaotikusabb hangulatú, amelyek nem annyira jönnek át élőben. Pláne egy fesztiválon. Szóval egyes dalokba bele tudott kapaszkodni a hallgatóság, másokba annyira nem.
  Masha Scream ettől függetlenül megszállottként dobálta magát a színpadon, teljes átéléssel süvöltötte és énekelte az orosz nyelvű szövegeket. A fiúk morózus fejjel adagoltak a hol black-esebb, hol folk-osabb témákat, csak a mosolygós arcú Volk-nak nem sikerült magára erőltetnie az egyen-szigort – ő vígan villázott és biztatta a közönséget. Fesztiválokon is tud működni az Arkona zenéje, de én úgy érzem, egy klubkoncerten, az életművük részletesebb ismerői között tudnak ők igazán emlékezeteset alkotni.
  
  A Barba Negra színpadon ma elsősorban a Depresszió, Road és a Paddy And The Rats zenekarok voltak reflektorfényben. Ők szokás szerint széles tömegeket vonzottak és megcsinálták a jó hangulatú bulit. Én viszont a Szurkolók Az Állatokért sátorhoz vonultam, ahol a Skyforger készülődött. A Lettországból származó folk/black metal csapatot el lehetett már párszor csípni itthon, több emlékezetes fellépés is fűződik a nevükhöz.
  Amit egy kicsit sajnálok, hogy a bandának az utóbbi időkben (pláne élőben) egy kicsit háttérbe szorult a folkos vonulata és inkább a black metalos megszólalás az erőteljesebb. Ennek megfelelően főleg a csépelősebb szerzeményeiket adták elő ma. A program az első teljes nagylemeztől, a Kauja Pie Saules-től a 2015-ben megjelent utolsó korongig, a Senprusija-ig terjedt a Kauja Pie Saules 1236, Sesas Arprata Dienas, Kalejs Kala Debesis, Noburtais Mezs, Kad Usins Jaj, Melnais Jatnieks, Melnas Buras, Ramava című dalokkal.
  Ha még valaki nem látta a társulatot, biztosan figyelemre méltó a Gyűrűk urás törpre hasonlító frontember Peter és a mellette magasodó, olykor kifordult szemekkel pengető, hegyomlásnyi basszusgitáros Zirgs. Szimpatikus társulat, akik az ősi baltikum és az egykori poroszok (akik a ma ismert poroszoknál egy ősibb balti nép voltak) misztikus világát idézik meg a zenéjükkel. Jó hangulatú koncert kerekedett a programjukból, még a pogó is beindult az első sorokban. Szeretettel várjuk őket legközelebb is.
  
  Vissza a nagyszínpadhoz, ahol az Iced Earth kezdett bele a műsorába. Ma már nem annyira unikum Jon Schaffer-ék magyarországi fellépése, de a hazai rajongók mindig kitüntetett figyelemmel fogadják az amerikai társulatot. Az Iced Earth-ben 2015 óta frontemberként szereplő Stu Block hosszú távú megoldásnak tűnik, ami legalábbis szokatlan a sűrű tagcserékkel operáló bandában.
  De még a legvérmesebb rajongóknak is el kell ismernie, hogy a zenekar két utolsó lemeze, a Plagues Of Babylon és az Incorruptible legjobb esetben is jól megírt, de sok kiemelkedő pontot nem tartalmazó iparosmunkák. Jon Schaffer-éknél viszont sosem lehet tudni, mikor állnak elő valami nagyobb durranással, szóval talán a legközelebbi alkalomkor további ütős nótákkal is bővíteni tudják a szetjüket.
  
  A mai estén inkább egy best of-ra lehetett számítani a csapattól, ehhez képest a legtöbb dal az Incorruptible albumról érkezett. Eljátszották a Great Heathen Army, Black Flag, Seven Headed Whore, Raven Wing és a hosszadalmas Clear The Way (December 13th, 1862) dalokat, amelyek közül néhány tényleg adja magát élőben, de ma este kicsit soknak találtam őket.
  A korábbi, bátran mondható, hogy klasszikus US power metal szerzeményekből hallhattuk a Burning Times, Dystopia, Vengeance Is Mine, The Hunter számokat, amelyek szemlátomást sokkal jobban működtek a közönségnél is. Meglepetésként két igen régi nóta is terítékre került, az 1991-es Night Of The Stormrider album két harapós szerzeménye: az Angels Holocaust és a 9 perc feletti Travel In Stygian. Ezek mindenképpen unikumnak számítottak. Utolsó számként, a ráadásban a Watching Over Me került eljátszásra, ami nélkül nem érhet véget Iced Earth koncert.
  
  Bár a híresen maximalista Jon Schaffer és a többiek mindig igyekeznek a legtöbbet kihozni magukból, a mainál talán emlékezetesebb Iced Earth buli is eszünkbe juthat az utóbbi jó pár évből. Nem a zenekar hibája, de a legtöbb koncertnél megfelelő hangosítás az esetükben nem állt a helyzet magaslatán. Kásásan, életlenül szóltak a gitárok, míg a mélyek túlságosan elnyomtak mindent. Ez rányomta a bélyegét a legtöbb dalra. A közönség azért összességében nem távozott csalódottan, de egy kicsit „fesztiválbarátabb” programot is hozhattak volna mára.
  Schaffer talán túlzottan bízik az új lemezben, ami kétségtelenül nem rossz, de szerintem hibás döntés volt ma ennyire előtérbe tolni. Mert bizony pár olyan szám kimaradt most, amire ácsingóztak a rajongók. Sebaj, a jelek szerint a hangulat a zenekaron belül töretlen, remélhetőleg egy következő alkalommal még teljesebb képet nyújtanak az életművükből.
  
  Számos látogató várta izgalommal a sátornál készülődő Carpathian Forest és Tormentor zenekarokat, akik kétségkívül az egész fesztivál legkultikusabb fellépői közé tartoztak. De mint fentebb említettem, személyesen engem nem hozott lázba a két társulat. A sátorból kiszűrődő hangok, és a nevetségesen sokszor ismétlődő „széjtán-széjtán” visítások is megerősítettek abban, hogy ma se leszek a disznóvérrel összekent, pandamackó festékes trúúúú blekkmetál hithű katonája...
  Sújtson a trúúúú arcok örökös megvetése, de én bizony az Alestorm bulijára igyekeztem. A kalóz-metalos csapat pontosan tudja, hogy hol a helye és mennyire vegyék komolyan magukat – ők egy percig sem akartak többnek látszódni, mint amik. Márpedig mint tudjuk: „ami ami, az az!”
  
  A sűrű itthoni fellépések és Bodor Máté gitáros csatlakozása után miatt egyébként is tiszteletbeli magyarnak tekinthető skót dilinyósok óriási utat jártak be a kezdetek óta. Én emlékszem, amikor még viszonylag félszegen, különösebb felhajtás nélkül prüntyögték az első 2 album szerzeményeit, azóta viszont sokkal gátlástalanabbak lettek a színpadon: ráéreztek, hogy a népnek show kell és cirkusz és immár ösztönösebben érzik, hogyan lehet igazán megteremteni és fel is pörgetni a hangulatot.
  A színpad háttereként szolgáló óriási felfújt gumikacsa máris megmutatta, mennyire komolyan vehető társulatról beszélünk. Még szerencse, hogy a keményvonalasok éppen a Carpathian Forest-en őrjöngtek, mert biztosan elaléltak volna az igaz metal ilyen szintű árulása láttán...
  
  Az Alestorm azonban fittyet hányt az öniróniára képtelenekre, rögtön az egyik legnagyobb slágerükbe csaptak bele, a 2009-es Keelhauled-ba. Az igen szép létszámú közönség azonnal felvette a fonalat, pláne hogy folytatódott a szet az Alestorm-mal és az Over The Seas-zel. A zenekarnak általában az elégséges szintet alulról karcoló vokális teljesítményt szokták felróni, de Christopher Bowes krákogós kalózhangja pontosan elég ezekhez a grogban áztatott, lőporfüstös kalóznótákhoz. Ha valahova, hát pont ide nem illene torokgyilkos heavy metal ének. Ráadásul Elliot Vernon billentyűs csatlakozásával olykor hörgős ének is felbukkan a dalokban.
  Az Alestorm-ot tehát így szerette meg az, aki megszerette. És hogy hogy mi a jó ebben a viccbandában, azt tökéletesen megmutatta a legújabb slágerük, a Mexico. Innentől korbácsolták fel igazán a hangulatot a nézőtéren. Ezeket a nótákat a jókedv, a humor, az egymást átkarolós ugrálás és éneklés járja át, vagyis az önfeledt bulizás egy Alestorm koncert lényege. Ami ma teljesült is.
  
  Mindegyik lemezüket megidézték, így hallhattuk a The Sunk´n Norwegian, a No Grave But The Sea dalokat, az andalgósabb tempójú Nancy The Tavern Wench-et pedig egymást átkarolva dajdajozta a közönség. Voltak még Alestorm szinten is dilisebb szerzemények, a Rumpelkombo-t például tovább tart leírni, mint eljátszani...
  Ami aztán újra felszította a hangulatot és a közös éneklést, az a Hangover volt – az a Taio Cruz feldolgozás, ami újabb csúcspontnak bizonyult ezen az estén. Chris a ma jelenlévő németekhez címezte a szintén elég lökött Bar Ünd Imbiss című dalt (mondjuk nem tudom, mennyien érezték találva magukat, vajon mennyi burkus látogatja a Rockmaraton fesztivált...)
  Mivel ők voltak ennek a napnak a főbandája, így volt még idejük jó néhány nótára. Hallhattuk a Wolves Of The Sea-t, a Captain Morgan´s Revenge-et, a Shipwrecked-et (outro-nak nagyon elkellett volna ennek a dalnak a remix változata, ez sajnos elmaradt), az újkori slágernek minősülő Drink-et, levezetésül pedig szólt a hejj-hejj-ezős Wenches & Mead és az agysorvasztó Fucked With An Anchor.
  
  Ha ezek a bulis hangulatú nóták nem lettek volna elegek, az utolsó percekre Bowes-ék az eddig statikus díszként funkcionáló óriási gumikacsát is behajították a közönségbe, így az eksztázisban úszó rajongók egymásnak pattogtatták a nézőtéren. A frontember a végső roham során a nagy játékszer lezúzására hívott fel, majd pedig megszeppenten kiáltott fel, amikor (életlen) műanyag kardok, bicskák kezdtek villogni a nézők kezében: „de hát gyerekek, csak vicceltem! Nekünk erre a kellékre még szükség van a következő koncerteken!” De ekkor már késő volt – a tomboló közönség cafatokra szaggatta a sárga kacsát. Persze csak műfelháborodás volt mindez az énekes részéről, hiszen a következő fellépésen már ismét ott volt nekik a kellék.
  De mindez jól példázza azt a fenomenális hangulatot, amit az Alestorm prezentált nekünk ma. Óriási hangulatú, évek múltán is emlékezetes előadásnak bátran nevezhetjük a mait. Aki pedig volt olyan ügyes, hogy pár cafatot el tudott rakni a lezúzott gumikacsából (mint én), az elmondhatja magáról, hogy egy darabka történelmet vitt haza magával.
  Akárhogy is nézem, el kell ismerni: a mai estén az Alestorm pusztítóbbnak bizonyult az éjsötét black metalnál. Előbbihez egy felfújt kacsa szörnyű halála kötődik, viszont ha jól tudom, a Carpathian Forest-nél és a Tormentornál nem volt semmilyen disznóbelezés, szűzlányok feláldozása, karóba húzás, stb. Ejnye, már a black metal sem a régi…
  
  07.14. – szombat
  
  Elérkeztünk az utolsó naphoz. Ma főleg a darkos hangulatú zenék rajongóinak kedvezett a nagyszínpad programja, de akinek ez esetleg nem feküdt, a többi helyszínen bőven csemegézhetett. A Nova Prospect kapta a 17:00 órás blokkot a fő színpadon. Őket láttam már egyszer, nagyon jók voltak, de sajnos a Rockmaratonos előadásukat nem tudtam végigkövetni.
  Az Omen-be inkább csak úgy belenéztünk, pedig Nagyfi Laciék szokás szerint magas minőségben hozták az itthon megszokottnál keményebb kötésű heavy metaljukat. A Könnyű Szívvel, Eltűnt 2007-ben, Vámpírváros, Fagyott Világ, Pokoli Évek dalok ezúttal is működtek Kori előadásában, aki remekül vezényelte a bulit. A közönség ekkor még nem pörgött fel igazán, inkább csak csápolással és énekléssel élvezte a számokat, de ez inkább a korai időpont rovására írható.
  
  A másik színpadon jött a Leander Kills, akik ugyan nem töltötték meg a színpad előtti teret, de azért sok nézőt tudtak a deszkák elé szegezni. Lehet őt szeretni/utálni, de Köteles Leander egy egyedi jelenség a hazai rock/metal palettán, különös érzéke van ahhoz, hogy dalaival felhívja magára a figyelmet. Akármilyen formáció is legyen mögötte, mert a Leander Rising-gal is sikerült nagyjából mindent elérni, amit Magyarországon el lehet, de a Leander Kills-ben sem kellett a nulláról építeni a népszerűséget.
  Ma persze a Czifra Mikivel, Vermes Andrással, Jankai Valentinnel közös számokat játszották elsősorban, vagyis a Leander Kills 2016-17 során megjelent szerzeményeit. Elhangzott többek között az Egy Hónapja Nem Láttalak, Te Leszel A Párom, Madár, Élet, Lopott Könyvek, Nem Szól Harang, a korábbi formációból a Csak Te és a Viharom Tavaszom maradt a programban.
  Leander frontemberi képessége elviszi a hátán a koncerteket. Néha az énekteljesítményét szokták kritizálni élőben, de ma szerintem ez teljesen rendben volt. És bár tömegek rajonganak érte, mégis megmaradt egy szerény, hétköznapi srácnak. Lehet, hogy csak nekem tűnt fel az az apró momentum, amikor Leander basszusgitárja rakoncátlankodott, ezért egy technikusnak kellett a színpadon megigazítani. A frontember pedig egyáltalán nem tartotta degradálónak, hogy illedelmesen köszönetet mondjon a segítőnek.
  Valószínűleg soha nem tudjuk meg, mik voltak a konkrét okok, amiért szétmentek Vörös Attiláékkal, de a mostani formációban Czifra Mikivel és Vermes Andrással jól érződik a kémia, látszik rajtuk, hogy közösen gondolkodnak zeneileg. Jankai Valentin pedig egy állat, valami eszelősen csépelte a dobokat, kifejezetten látványosan játszott.
  
  Percre pontosan kezdett a Carmina Burana introval a Pokolgép a Barba Negra színpadon. Náluk nagyjából borítékolni lehet a koncertet, ahogy azt is, hogy (stílszerűen) kirobbanó siker lesz a közönség szemében. Azért egy picit megvariálták a bejáratott programot a Gépészek, ami kifejezetten frissítően hatott. A már szokásos Pokoli Színjáték kezdés után nagyot szólt a Győzd Le A Gonoszt, később pedig a legelső nagylemez, a Totális Metal két ritkábban játszott szerzeménye, a Mennyit Érsz? és az Átkozott Nemzedék színesítette a műsort. Sőt, a hosszas vajúdás után végre 2016-ban megszületett Metalbomba lemezről két dal is előkerült, a Ringben és a Véssétek Fel. Nekem tetszett, hogy a Pokolgép nem csak a magától értetődő dalokkal készült erre a fellépésre.
  Persze nem maradhattak el azok a nóták se, amikért az egyre inkább őszülő halántékú törzsközönség érkezett, vagyis az Így Szép Az Élet, A Háború Gyermeke, Ítélet Helyett, Újra Születnék, Hol Van A Szó, Mindhalálig Rock And Roll-nak szintúgy helye volt Dunaújvárosban.
  
  Aki Tóth Attilát látta már élőben, soha többet nem sírja vissza Kalapácsot (és Rudánt sem), a dalnok ma is ereje teljében énekelt. Az örökké jókedvű Pinyő és a Kukovecz / Kiss Zalán páros megbízhatóan hozták a formát, de a legnagyobb karakter talán Kleineisel Márk a dobok mögött. A srác teljesen meg volt vadulva ott hátul, folyamatosan pörgette a haját dobolás közben, miközben rendkívül erőteljesen és feszesen játszott. Kár, hogy a dobosok mindig úgy el vannak dugva a háttérben, pedig Márk teljesítményét egyszerűen élmény volt figyelni.
  Igaz, hogy a Pokolgép az első heavy metalok egyike volt és legnagyobb sikereik immár 30 évekre nyúlnak vissza (bakker, ezt annyira furcsa kimondani! Még mindig 10-20 év távlatának érzi az ember a ´80-as éveket!), de mégis a mai napig frissnek hat az élő teljesítményük. Ebben Tóth Attilának elévülhetetlenek az érdemei. A közönség viszont látványosan kezd elöregedni, szükségük lenne pár olyan dobásra, amely a mai színtéren is figyelemfelkeltő hatású. Mert a Pokolgépben több van attól, hogy nosztalgiazenekarrá váljon, nem kényelmesedhetnek bele a korai időszak folyamatos felidézgetésébe.
  
  21:00 órakor kezdett a Tiamat a nagyszínpadon, akik a sötét tónusú, gothic vonulat egyik fontos bandája, úttörője voltak. Azért csak voltak, mert a Tiamat már régóta nem tud semmi értékelhetőt összehozni, ma is a két legfontosabb albumuk, az 1992-es Clouds és a két évre rá következő Wildhoney szerzeményeire épült a műsoruk.
  Ez még önmagában nem lenne baj, de a zenekar lelke, Johan Edlund frontember már maga sem tudja, mit akar csinálni. Egyszer a zenekar feloszlását hangoztatja, másszor teljesen vállalhatatlan állapotban áll a színpadra – szóval akárhogy is, inkább csak pótcselekvésnek érzem a koncertezésüket. Még ha Edlund nagyjából magánál is lenne ma Dunaújvárosban, akkor sem különösebben villanyozott volna fel a vontatott tempójú, éteri hangzású gothic rock világ, így inkább az Evil Invaders-re mentem a sátorba.
  
  A belga banda teljesen más dimenzióban mozgott, mint a Tiamat (ezt lehet képletesen és szó szerint is érteni). Itt csak gyors és még gyorsabb tempók váltották egymást, egészen eszelős színpadi kiállással. A három tag szinte egy pillanatra se állt le a deszkákon, hol jobbra, hol balra rohantak, vadul headbang-eltek, olykor nem is pengették, hanem csépelték a hangszerüket. Kaotikus, de vérpezsdítően zsigeri thrash/speed metal szólt a hangfalakból, a közönség pedig óriási circle pit-tel vetette bele magát a bulizásba és a kör nagyjából csak a koncert legvégén zárult be ismét.
  A nyers erőt még az sem vette el (sőt, talán az emelte ki igazán), hogy elég kásás, torz hangzást kapott a csapat. Így valóban az ösztönre hatott ez a zene és nem igazán a fülekre, mert a gitárszólókat és az olykor kimunkáltabb témákat nem nagyon lehetett kihallani. De ennek az őrült pusztításnak az erejét, amit az Evil Invaders rendezett a sátorban, semmi nem volt képes elvenni.
  
  22:00 óra után az Ossian szórakoztatta a rajongótáborát a Barba Negra színpadon, a záró fellépő pedig az Akela volt ugyanitt. Egyik zenekart se hallgatom különösebben, mindketten kiszolgálták a közönségüket. A Hammerworld nagyszínpadon a The 69 Eyes zárta az idei Rockmaratont, vagyis a gótikus rock egyik legfontosabb zenekara. A műfaj ma már közel sem annyira népszerű, mint a 2000-es évek legelején, de a finn csapat továbbra is tolja az ipart változatlan felállásban és adják ki az újabb és újabb zenéket. Ez minimum megsüvegelendő! Nem csoda, hogy jó sokan érkeztek a koncertjükre, várva a gótikus varázsra.
  Nyilván a lányokat kellene meginterjúvolni az ügyben, de azért a srácok sem azok az acélos legények már, akik a csúcsidőszakban voltak. Megereszkedett tartás, pocak, kis toka itt-ott, de azért természetesen hozzák a formát, az egységes kiállás és a zenei elhivatottság látványos színpadi jelenséggé teszi a The 69 Eyes-t. Még mindig a frontember Jyrki az, aki a legjobb kondiban van (tudom, „hivatalosan” Jyrki69 lenne a megnevezése, de nekem ez annyira olyan érzet, mint valami fórum kommentelő, Tibcsy666 néven, valahonnan Salakszentmotorostól, vagy mittudomén…), de hát egy szívdöglesztő gothic bulit neki kell eladni.
  
  Ezt sikeresen meg is tette. Kicsit sok volt egyébként a póz meg a manír, ez lehet, hogy nem volt szimpi egyeseknek. De a zenekar védelmében hozzá kell tenni, hogy ez bizony a műfajhoz hozzátartozik. Egy szívdöglesztő gothic rock nótát nem lehet a színpadon toporogva előadni, ehhez bizony széles gesztusok és teátrális előadás kell, mert másképp nem érdemes.
  Nem lehetett nem észrevenni, hogy elsősorban a lányok várták a The 69 Eyes koncertjét. Körbenézegetve az a jellegzetes kép fogadott, hogy a fiúk hátulról átkarolva a párjukat, üveges tekintettel meredtek előre, míg asszonypajtás remek hangulatban csápolt és énekelt. De nem akarok igazságtalan se lenni, természetesen sok srác is élvezte a komor dallamokat, pláne hogy a zenekar majdnem a teljes életművét felidézte. A Framed In Blood, Perfect Skin, Betty Blue, Jet Fighter Plane, Dance D´Amour, Sister Of Charity, Dead Girls Are Easy, Feel Berlin, Wasting The Dawn, Dolce Vita, The Chair, Never Say Die, Brandon Lee dalok kerültek terítékre, a ráadásra maradó Devils, Gothic Girl, Lost Boys számokat pedig még én is ismertem, pedig én aztán abszolút világtalan vagyok ebben a gothic rock műfajban...
  
  Részemről mintegy levezetésként már csak a Scary Guyz Metallica tribute-ja volt hátra, akik szokás szerint baromi jók voltak ezúttal is. Remekül idézték meg az amerikai legenda szellemét például a Hardwired, Creeping Death, Fuel, The Memory Remains, Moth Into The Flame, Hit The Lights, Sad But True, One, Master Of Puppets, Enter Sandman, Battery, Seek & Destroy számokkal.
  Hát ez volt részemről az idei Rockmaraton. Persze jó lett volna még pár további zenekar előadását figyelemmel kísérni, de így is elég hosszú már ez a rizsa. Aki a Rockmaratonra jön, szerintem mindig tudja, mire számíthat, és általában azt is kapja. Ez a rendezvény egy elég jól behatárolt kört akar (és tud) megszólítani, de nem is vágyik ennél többre. Ha a körön belül érzed magad, biztosan jól fogod érezni magad a fesztiválon, ha nem, bőven van másfelé is kínálat számodra.
  


Kulcsszavak:
  rockmaraton     apey & the pea     madball     sick of it all     don gatto     tales of evening     arkona     skyforger     iced earth     alestorm     omen     leander kills     pokolgép     tiamat     evil invaders     the 69 eyes 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó előadók: 

Pokolgép

 kapcsolódó cikkek: 

Rockmaraton 2018 - 1. rész

EFOTT ´18

Arkona lemezbemutató és Dalriada Szelek 10 éves születésnapi koncert a Barba Negrában

Insane: speciális jubileumi buli a Rockmaraton nyitónapján

Rockmaraton a Szalki-szigeten
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Rockmaraton 2018 - 1. rész
EFOTT ´18
FEZEN 2018 – 1. nap (Helloween, Epica, Delain)
Judas Priest, Ordog
Joe Satriani - What Happens Next World Tour 2018
Exodus, Savage Messiah
Bullet for My Valentine, Asking Alexandria, Caliban és a többiek
Kigombolt blues - Joe Bonamassa
Rise Against
Ensiferum, Ex Deo
A jó, a rossz és az Ugly Kid Joe
 kapcsolódó fotók: 

Apey & The Pea - 2018. július 9-15. Rockmaraton 2018, Dunaújváros

APEY & THE PEA - 2018.július 25-28. FEZEN

Madball - 2018. július 9-15. Rockmaraton 2018, Dunaújváros

Sick Of It All - 2018. július 9-15. Rockmaraton 2018, Dunaújváros

Tales of Evening - 2018. július 9-15. Rockmaraton 2018, Dunaújváros

TALES OF EVENING - 2018.július 25-28. FEZEN

Arkona - 2018. július 9-15. Rockmaraton 2018, Dunaújváros

Skyforger - 2018. július 9-15. Rockmaraton 2018, Dunaújváros

Iced Earth - 2018. július 9-15. Rockmaraton 2018, Dunaújváros

LEANDER KILLS - 2018.július 11-15. EFOTT 2018 - VELENCE
Tiamat - 2018. július 9-15. Rockmaraton 2018, Dunaújváros
| The 69 Eyes - 2018. július 9-15. Rockmaraton 2018, Dunaújváros
 kiemelt 
Il Divo - Timeless Tour
  
30 millió eladott album, 160 arany-, és platina-díj 33 országban

Jethro Tull 50th Anniversary - Tour Budapest 2019
Nazareth: 50-es jubileum az A38-on
Godsmack: novemberben budapesti koncert
Decapitated, Hatesphere a Durer Kertben
 friss hozzászólások 

A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Könyvtárban forgatott klipet az Emma Undressed (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 charlize theron    dwayne johnson    motörhead    lantos zoltán    soulmirror    psycho mutants    angerseed    europica    high on fire    foster the people    artus társulat    run with the hunted    billy talent    suffokate    mortiis    heidenfest    poison of marvel    scorsese    new roses    katy perry    il parto delle nuvole pesanti    the amazing spider-man    marco mendosa trio     over the rainbow    il divo  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2018 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!