beszámoló [koncert] 2018. július 28. szombat 06:08
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloFEZEN 2018 – 1. nap (Helloween, Epica, Delain) 2018. július 25, Székesfehérvár
A Fezen hosszú ideje megbízható pontja a magyarországi könnyűzenei életnek. Rock/metal rajongóként nyilván az a legfontosabb szempont, hogy azon kevés fesztiválok egyikéről van szó, amely a műfaj legnagyobb nemzetközi neveit is képes Magyarországra csábítani. Idén óriásit gurított a Fezen az újraegyesült Helloween leszervezésével, akik Pumpkins United alcím alatt jöttek össze újra Michael Kiskével és Kai Hansennel, és közösen adják elő a klasszikus Helloween éra legfontosabb szerzeményeit. Ugyanezen a napon még két női frontemberrel ellátott szimfoniukus metal csapat, az Epica és a Delain is tiszteletét tette a nagyszínpadon. De a rock/metal közönségnek olyan nevek is megdobogtatták a szívét a hét folyamán, mint az Accept, a Ministy, a DragonForce, a Korpiklaani, Richie Kotzen vagy az Enter Shikari. Esetleg ide sorolhatjuk a Prodigy-t is, mert érdekes módon őket is nagy arányban csípi a rocker közönség.
Mindezzel együtt nem lehet nem észrevenni, hogy elkezdte a „nagyonmainstream” pop és elektronikus műfaj keze betenni a lábát, és mivel kereslet nyilvánvalóan van rá, kérdés hogy a folyamat mennyire fog tovább eszkalálódni. Olyan fellépő, mint Pitbull, pár évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna (igaz, végül nem is lett semmi a Fezen-es fellépésből, de az más sztori). Azért még közel sem vészes a helyzet, hiszen a legtöbb színpadot még mindig a rock/metal bandák uralják, de jó lenne, ha nem indulna be itt is a Sziget-szindróma. A Fezen mindig is híres volt arról, hogy kellemesen megfért egymással az alteros, pop-rock rajongó a metalarcokkal, de amíg mindez arányban marad, úgy igazi hiányérzete senkinek nem lehetett. Én magam csak a Fezen első napjára látogattam ki, így ennek a napnak a rock/metal programjáról fogok beszámolni.
Úgy tűnik, mára hozták össze a „legdögösebb frontcsajok a metalban” közönségszavazás döntőjét a Fezen-en, ugyanis a Delain és az Epica üdvöskéje, Charlotte Wessels és Simone Simons egyaránt kihagyhatatlan szereplői az ilyen válogatásoknak. Rajtuk kívül a főattrakció volt még a Helloween, bár kétlem, hogy őket valaki is benevezte volna a fent említett szavazásra (bár ha Michael Weikath-ot nézzük, valakinek utolsónak is kell lenni...)
Amikor megérkeztem, a Delain készülődött a nagyszínpadon, rövidesen bele is kezdtek a programjukba. Ekkor még viszonylag korán volt, a színpad előtti tér sem telt meg túlságosan, de Charlotte-ék nagyon odatették magukat és remekül kiszolgálták a közönséget. Ha valaki azt hiszi ezekről a csajos bandákról, hogy amolyan gótikus, szimfonikus, áriázós andalgás az egész, óriásit téved (ez az Epicára is igaz)! Persze vannak könnyen dúdolható énekes részek, de kőkemény riffekből és headbang-elős súlyosságokokból egyaránt táplálkoznak ezek a bandák.
A Delain tagság szinte az egész koncert alatt lóbálta a haját, az igen dekoratív Charlotte Wessels pedig végig uralta a színpadot. Hol itt-hol ott jelent meg, de olykor egészen előre jött a kifutón, ahol már szinte a rajongók között érezhette magát. Sok mosolyt, sok szívecskét formáló kezeket kaptunk tőle, de ugyanezt vissza is kapta a közönségtől Charlotte. Még egy fonetikusan leírt „szeretlek titeket” vallomást is felolvasott a frontasszony, mondanom sem kell, mekkora ovációt kapott érte.
Ahogy látható, a koncert remek hangulatban zajlott. Charlotte-on kívül a húros hangszerek képviselői voltak igazán aktívak a deszkákon, Otto van der Oije basszer, Timo Somers gitáros és az apró termetű Merel Bechtold, ugyancsak gitáron. Ők bizony sűrűn rázták a rőzsét a színpad előterében, de hátul a billentyűknél Martijn Westerholt szintén nagy élvezettel bólogatott. Ő a valódi létrehozója a Delain zenekarnak.
A csapat viszonylag bő programot játszott, majdnem minden albumukról mutattak valamit. A főszerepben mindenesetre a legutolsó Moonbathers lemez állt, a Hands Of Gold, Suckerpunch, The Glory And The Scum, The Hurricane, Danse Macabre és a Fire With Fire dalokkal. De a korábbi szerzeményekből is napirendre került néhány, a Get The Devil Out Of Me, Pristine, Sleepwalker´s Dream, The Gathering, Not Enough, Mother Machine, Don´t Let Go, We Are The Others, The Monarch nóták erejéig. Bizony kemény felvezetést jelentett a Delain erre a szerdai napra, de még súlyosabbnak bizonyult az Epica.
A törékeny alkatú, libbenő vörös sörényű Simone Simonst elnézve nem biztos, hogy mindeni tisztában van vele, hogy az Epica sem az a nyafizós csajmetal. Már a Delain basszer Otto is szolgáltatott itt-ott némi hörgést, de az Epica-ban Mark Jansen még több hörgős/károgós vokállal operál. Talán azt lehetne gondolni, hogy ez és a még vaskosabb, gyorsabb, darálósabb zene elriasztja a Fezen szendébb ízlésű látogatóit – de nem, Simone-ék előadására még inkább megtelt a küzdőtér. És szemlátomást más közegből érkezett érdeklődők, a zenekar munkásságát nem ismerők is bólogatva figyelték a színpadi zúzást, nem egyszer megemlítve, hogy ez mennyire jó (más jelzőt használtak, de a lényeg gondolom érthető...).
Ez a holland csapat is karrierjük eddigi legsúlyosabbjának tekinthető új albumát állította előtérbe, a The Holographic Principle-t, ennek megfelelően a gyorsabb, darálósabb nóták vitték a prímet ezen az estén. De összességében is remek programot építettek fel az Edge Of The Blade, Sensorium, The Essence Of Silence, Storm The Sorrow, Ascension - Dream State Armageddon, Dancing In A Hurricane, Cry For The Moon, The Obsessive Devotion, Unchain Utopia, Once Upon A Nightmare, Sancta Terra, Beyond The Matrix, Consign To Oblivion dalokból. Különösen a majdhogynem végtelenítetten játszott Cry For The Moon és a 2007-es The Divine Conspiracy album zászlóshajójának számító The Obsessive Devotion párosa jelentette ma a csúcspontot.
De az elejétől a végéig teljes fordulatszámon pörgött a csapat, és olyan óriási hangulatot varázsoltak nekünk, hogy az utóbbi évek legjobb Epica koncertjének kell értékelnem ezt a mostanit, pedig voltam már néhányon. Simone természetesen elbűvölő volt, de nagyon aktív volt még a háttérben a billentyűzetével vonatozó Coen Janssen, aki néhányszor előre is jött egy hordozható, furcsán íves kialakítású szintetizátorral. Sőt, egyszer a közönségben is meghempergőzött.
A két gitáros, a feltűnően megőszült Isaac Delahaye és Mark Jansen szórták a riffeket és pörgették a hajukat. A vokálba Isaac is betársult, de főleg Jansen-é voltak a hörgős énekrészek. A kezdetekhez képest eléggé besúlyosodott az Epica, az újabb tételeknél olykor nem is volt Simone a színpadon, majdhogynem hörgős death metalt hallhattunk. Viszont Mark Jansen-nek azért szólhatna valaki, hogy az ő károgós énekhangja elég béna, (személyesen) neki nem kéne ezt nagyon erőltetni.
Amikor már maximális fordulatszámon pörgött a közönség, Simone vezényletével még egy wall of death-szel is megpróbálkoztak. Talán még ilyennel se nagyon találkozott sok, a metal világában járatlan Fezen látogató. Mindig megmosolygom, amikor teljesen oda nem illő bandák próbálkoznak meg ezzel az össznépi összeeresztéssel, de az Epica-nak mégis sikerült ezt jól megvalósítania. Egyáltalán nem volt ciki, sőt a közönség kifejezetten élvezte. Szóval az Epica is rendesen letett a névjegyét a mai nap.
Akármennyire jó bulit csinált a két holland társulat, ez a szerda azért mégis a Helloween nevével volt egyenértékű. Bár az utóbbi években feltűnően sok a „nagy dobás” a rockszakmában, a HelloweenKiskével és Hansennel ismét a fedélzeten, szintén a kihagyhatatlan alkalmak sorát gazdagítja. Különösen Michael Kiske tekintetében nagy dolog ez, hiszen az aranyhangú énekes a ´90-es évek eleje óta távol tartotta magát a metal zenétől, csak majdnem 20 év múlva kezdett újra közeledni a műfajhoz, közben számos alkalommal hangoztatva, hogy a metal világába való visszatérése és a Helloween reunion a teljességgel kizárt kategória nála. De aztán a vaskos pénztárcájú szervezőknek izé, a zene szeretetének és a bajtársiasság újra fellángolásának engedve újra itt van a Helloween-nel egy színpadon.
Hansen esetében ez nem annyira földrengésszerű, hiszen ő a Gamma Ray-jel folyamatosan kitartott a műfaj mellett, közös turnét is csináltak a Helloween-nel, sőt pár szám erejéig fel is lépett egykori társaival. Mi több, már Kiskével is közösen zenélt újra Unisonic néven, szóval nagyjából idő kérdése volt, mikor áll össze mindenki mindenkivel. Hát most.
A grandiózus eseményhez méltó színpadi látvány fogadta az érdeklődőket. Már eleve brutálisan festett Dani Löble négy (!) lábdobja a színpad fölé magasodva, de több pódium is rendelkezésére állt a zenészeknek, illetve a háttérvetítésnek is megadták a módját.
Természetesen óriási ováció kísérte az egyesült tökfejek színpadra lépését, az első hangtól kezdve az utolsóig az élmény garantált volt. Amit rögtön az elején le kell szögeznem: talán 2002-3 óta járok aktívan koncertekre, de ennyire tökéletes, arányos, tiszta hangzást nem is tudom mikor hallottam életemben... Egyszerűen gyönyörű volt a megszólalása ennek a bulinak, minden tiszteletem a hangmérnököké.
És persze a zenekaré, akik szintén óriásit zenéltek. Nem meglepő, hogy főleg az első három nagylemez, vagyis a két Keeper Of The Seven Keys rész és a Walls Of Jericho adta a koncert gerincét. De az Andi Deris éra fontosabb Helloween nótái is napirendre kerültek, hiszen az ő munkássága ugyanúgy elengedhetetlenül fontos a zenekar karrierjében, mint a két egykori dalnoké.
A program minden igényt kielégített. Már az „ááááááá – it´s halloween!”, vagyis a Halloween című nótát is rengetegen énekelték együtt, de a Keeper albumok további iskolapéldái, mint a Dr. Stein és az I´m Alive ugyancsak nagyot szóltak. A mikrofon mögött Deris és Kiske mellett Kai Hansen is nyomta a vokálokat, sikolyokat, bár ő elsősorban a gitármunkára koncentrált.
A Helloween mai magja, vagyis Michael Weikath (gitár), Markus Grosskopf (basszus), Sascha Gerstner (gitár) és Dani Löble (dob) a tőlük megszokott óriási rutinnal tolták a dalokat, mint egy olajozottan működő gépezet. De részükről sem volt „gépies” a játék, hiszen rengeteg apró nüanszot, egymással való bolondozást, humorizálást figyelhettek meg a nézők, vagyis ez azt mutatta, hogy ők is rendkívül jól szórakoztak a színpadon. Ebben különösen Grosskopf vitte a prímet.
De ez a nap nem csak a klasszikus felállásról szólt, ugyanis az Andi Deris-szel felálló Helloween időszakából is előkerült néhány fontos dal. Megidézték az egész zenekar történetének legsúlyosabban szóló lemezét, a 2010-es 7 Sinners-t az Are You Metal? című nótával, amely során Deris megbizonyosodhatott, tényleg mindenki elég metál-e ma Székesfehérváron. Zeneileg kifogástalan, ütős riffekkel felvértezett nóta, de a bugyuta szöveg miatt én valamelyik másikat választottam volna erről az albumról.
A rá következő Perfect Gentleman remekül működött, Andi Deris nem felejtette el megemlíteni, mennyire fontos neki az 1994-es Master Of The Rings korong, hiszen ez volt az első kiadványa a Helloween élén. A nótának megfelelő ruházatban pompázó frontember kedélyesen, humorosan, nagy grimaszokkal vezényelte a bulit.
Ezen a közös összejövetelen nem volt helye az egózásnak, a szembenállásnak. Ez egy össznépi örömzene volt. Jól mutatja ezt, hogy az énekesek egyáltalán nem csináltak presztízskérdést belőle, melyik időszak nótáit éneklik. Kiske és Hansen is vidáman énekelte a Deris éra nótáit, ami szerintem nagy dolog, példaértékű, még egy ilyen közös turnét figyelembe véve is. Kiske nem volt a színpadon minden egyes dalnál, de Kai Hansen pláne lazára vette a figurát – ő aztán végiggitározott minden dalt, az első perctől az utolsóig.
Ne felejtsük el, hogy volt olyan időszak, amikor egyedül Hansen volt a fronton énekesként a Helloween soraiban. Deris humorizált is rajta, miféle marha írta akkoriban a dalszövegeket. De ez az éra is felidézésre került, név szerint a Starlight, Ride The Sky, Judas, Heavy Metal (Is The Law) dalokkal, amikből inkább csak részleteket mutatott be a zenekar. Ekkor természetesen egyedül Hansen énekelt, a valósághűséget ez prezentálta a legjobban.
Persze elég hamar kiderült, hogy hangi adottságok tekintetében nem ő a legélesebb kés a fiókban... De olyan kaliberek mellett, mint Michael Kiske és Andi Deris, akik az egész este folyamán óriásit énekeltek, ez egyáltalán nem szégyen. Nyilván elénekelhette volna ezeket a dalokat bármelyikük jobban, de a Walls Of Jericho és a Helloween EP tételei Kai Hansen-nel voltak hitelesek.
Aztán Deris nótájával folytattuk, az If I Could Fly-jal 2000-ből. Ezen a dalválogatáson nagyon jól kijött, a Dark Ride korongra mennyivel komorabb, sötétebb hangulatú dalokat írtak, mint korábban. Természetesen ez a szám is nagy közönségkedvenc, de mindegyik nóta működött, amit ma elővettek.
Még a Pumpkins United is, ami egy vadiúj szerzemény, a most színpadon látható társulat közös munkája. Ezt nyilván nem ismerték annyian, páran amolyan rutinmunkaként tekintettek rá, de szerintem egy remekül összerakott, vérbeli Helloween nóta, amely szintén emelte az este fényét.
Egyértelmű, hogy ebben a nagy összeborulásban mindenki Kiskére és Hansenre figyel, de ne feledkezzünk meg azokról, akiket hajlamosak vagyunk „háttérembernek” tekinteni a Helloween-ben, pedig az ő munkájuk is elengedhetetlen volt a sikerhez. Sascha Gerstner-nek elfelejtették megmondani, hogy a lelógó emós haj már 10 éve nem menő (akkor se volt az...), ilyen fizimiskával inkább a The 69 Eyes soraiban lehetne elképzelni. De a viccet félretéve, Sascha természetesen remekül gitározott és vokálozott, sokat tett hozzá a színpadi munkához.
Dani Löble pedig egy kis szólóblokkot is kapott, amit különösen látványosan és méltóságteljesen oldottak meg. A háttérben ugyanis felvillantak a tragikusan fiatalon elhunyt korábbi dobos, Ingo Schwichtenberg pillanatai, később pedig tulajdonképpen felváltva vívott dobszólót Schwichtenberg a lejátszóról és Dani Löble élőben. Ez nagyon hangulatos megemlékezés volt Ingo-ról, ügyes megoldás. Mondjuk Ingo felvételei túl jól szóltak ahhoz, hogy valóban az ő egykori játékának digitalizált változatának gondoljam, lehetséges, hogy ezt újra feljátszotta valaki, de összességében tényleg tökéletes megemlékezés volt.
Jó néhány nóta hátravolt még, és bár a közönség kezdett egy kicsit fáradni, az élmény továbbra is lebilincselő maradt. Hallhattuk a Livin´ Ain´t No Crime és az A Little Time dalokat, a Keeper 2-esről érkező March Of Time-ban pedig valami óriásit énekelt Michael Kiske. Őt láttam már kevésbé meggyőző teljesítményt nyújtani (például az Avantasia-val fellépve nem tetszett annyira), de ezen az estén végig brillírozott. Mindenki számára bizonyította, hogy nem véletlenül volt a ´90-es évek legnagyobb torka a heavy metalban.
Következett néhány Deris-es nóta, a Sole Survivor és a Power, majd pedig az olyan klasszikusokkal közeledtünk a buli vége felé, mint a szintén kőkemény énektémákkal felvértezett How Many Tears és az Eagle Fly Free.
A végére elhangzott a monumentális Keeper Of The Seven Keys-ből is egy részlet, miközben bemutatták a zenekart. Ez az előadás egy igazi közös munka volt, amelyben minden tagnak fontos szerep jutott. A leglátványosabban persze a gitárosok játszottak: Kai Hansen sokszor előre jött, olykor fél térdre ereszkedve, máskor vállvetve pengetve szólózni Michael Weikath-tal.
Az öreg Weiki-ről tudjuk, milyen karakter – láttam már olyan frissen kiásott egyiptomi múmiát, amely élettelibb arckifejezéssel rendelkezett –, de ha valakinek, neki van a legnagyobb szerepe a Helloween töretlen létezésében, és a maga hanyag eleganciájával, egykedvűségével is fontos pontja volt a gitárhangzásnak. A szép arányos hangzás miatt mindegyikük (Weikath, Gerstner, Hansen) gitárjának játékát nagyon jól ki lehetett venni és el lehetett különíteni.
Ráadás nélkül persze nem maradhattunk, igazi örömünnepként szólt a Future World és az I Want Out, utóbbinál még felfújt tökfejes lufikat is behajigáltak a közönségnek. Letaglózó, lenyűgöző, kicsit már-már túlságosan hosszúnak is mondható előadást láthattunk a Pumpkins United-tól, de ez az élmény biztosan magával kíséri a hallgatóságot. Különösen azokat, akik életében, és „fémzene-szocializációjában” megkerülhetetlen szerepe volt a német csapatnak. Az év egyik legfontosabb metalzenei eseményét láthattuk.
A Helloween azt is bebizonyította, ha esetleg egyesek amolyan bohókás, komolyan vehetetlen, kínosan hangzó móka-metálnak gondolták volna az együttest, nagyot tévednek. A Helloween-ben mindig is óriási zenészi teljesítmény volt, a Keeper lemezek néhány száma (szigorúan akkori szemmel nézve) még akár progresszív muzsikának is tekinthető. A mai koncerten felsőfokú zenélést, óriási élményt kaptunk, a heavy metal korai éveinek egyik legfontosabb figuráitól.
06:08
