szerző: AndrásVekeri-tó Fesztivál 2004 június 19, Debrecen, Vekeri-tó
Idén aztán tényleg a bőség zavarába eshet minden nyári-fesztivál-látogató, hiszen rangos külföldi fellépőkben is dömping mutatkozik az amúgy is kedvelt rendezvények szinte mindegyikén. A Debrecen mellett megrendezett Vekeri-tó fesztiválra nem kisebb csapatot sikerült megnyerni headliner-nek, mint a Motörhead-et, amelynek neve méltán fogalom a rockzene világában. Nem is volt kétséges, hogy merre vesszük az irányt a Summer Rocks végeztével, ezen a verőfényes szombati napon.
A hagyományoknak megfelelően idén is már június közepére sikerült néhány sátras- és egyéb zenei fesztiválon megfordulnom, így aztán nagy örömmel és meglehetősen elcsodálkozva léptem a Vekeri-tó mellett elkerített helyszínre. Soha nem látott tisztaság, nyugalom és kies zöldkörnyezet fogadott, ami már eleve szokatlan volt, hát még az, hogy a biztonságiakkal is emberi hangon lehetett kommunikálni, arról nem is beszélve, hogy az árak sem voltak arcpirítóan magasak. Példaértékűen jól szervezett rendezvény vendége volt minden látogató, aminek a műsor élvezetére és az általános hangulatra gyakorolt jótékony hatását gondolom, senkinek nem kell hosszasan magyaráznom.
A tó melletti söröző hűsében megpihenve vártuk ki a zenei program kezdését, amit számunkra végül a Diktátor zenekar koncertje jelentett. Nem láttam őket a régi dicső időkben, de szerintem a Derzsi vezér parancsnoklásával visszatérő banda úgy zenélt a Wild színpadon, mintha ott és akkor folytatták volna, ahol és amikor abbahagyták. Ennyiből remélhetőleg mindenki el tudja dönteni, érdekli-e az újra mozgolódó Diktátor, vagy sem. Szerintem inkább a régi rajongók lesznek azok, akiknek örömet szerez a banda, bennem „újként” legalábbis - a dalszövegek miatt - elég nagy kérdőjeleket rajzolt a Kőcsirkétől a Gyilkos Maciig terjedő műsor.
A Motörhead sajtótájékoztatójára haladtunkban belepillantottunk a számos szállal hazánkhoz kötődő amerikai Rut Host műsorába is. Nem kenyerem egy-két szám alapján ítélkezni, de annyi biztos, hogy ez a rock and roll banda jól illett a nagyszínpad programjába, tökösen reszelték a nótáikat. Bár nem túl eredeti, amit művelnek, egy-egy fesztivál alkalmával nagyszerűen tudják szórakoztatni a gyülekező tömeget, legalábbis most elég jól ment nekik a dolog. Más kérdés, hogy a nagyérdemű ekkor még inkább csak gyülekezett, semmint hogy tömeg lett volna - úgy néz ki, a többség inkább ernyők és ponyvák jótékony árnyában kortyolgatta a söröket, semhogy annak a megterhelésnek tegye ki magát, hogy egy külföldi bandát sasoljon meg.
Mire visszatértünk, a P. Box éppen befejezte a műsorát, de az e feletti bosszúságomat legalább az feledtette, hogy a távollétünkben eltelt idő alatt kellemes nyüzsgés kerekedett a fesztivál területén. Ez persze az enyhülő idő, a laposodó pénztárcák és a nehezedő fejek megsétáltatásának növekvő igénye mellett nyilvánvalóan annak is köszönhető volt, hogy hamarosan elérkezett a Tankcsapda koncertjének kezdése.
Ha jól vettem észre, az együttes a hazai pályán is a Sport-szigeten hallott programmal rukkolt elő, amit részemről javarészt csak üdvözölni tudtam, hiszen olyan klasszikusok is helyet kaptak benne, mint a Gyűrd össze a lepedőt, a Nem ismerek rád, a Világ proletárjai, a Tudok egy munkát, vagy a Kapd be a horgot. Régebben érkezettként számomra ezek a dalok jelentik a Tankcsapda vonzerejét, de azért az újabb nóták hívei sem panaszkodhattak, hiszen megszólalt többek között az Ez az a ház, a Adjon az ég, az Akinek látsz és az Üdvözöl a pokol is. Azért azt örömmel vettem észre, hogy a fiatalok legalább a banda szűkebb hazájában leásnak a csapat múltjába is - a Vekeri-tónál a tizenpár évesek fújták rendesen a velük közel egyidős számokat is, így nem állt elő a néhányszor már megtapasztalt „egyszer mindenki - egyszer meg csak a húsz felettiek énekelnek” effektus. Természetesen minden a szokott profizmus jegyében zajlott, de ezt talán már felesleges is a Tankcsapdával kapcsolatban boncolgatni, hiszen mindenki tudja, hogy hibátlan gépezetként üzemel a zenekar. Meglehetősen jó hangulatban léptek a színpadra (...), aminek eredményeként igen felszabadultan tolták, Lukács még a szokottnál is nagyobb elánnal húzta-rázta, gyakran akkordozva játszott, a végén a Fordulj fel közepén pedig még egy rendesen borult jammelést is elővezettek, legnagyobb gyönyörűségemre. (Erről jut eszembe, a Forrás bekerül még valaha a koncertprogramba?)
Némi átszerelés és a hatalmas koponyás háttérvászon helyre kerülése után már közelgett is a pillanat, a mindenható Motörhead színpadra lépésének pillanata, ami aztán körülbelül hasonló drámaisággal következett be, mint egy héttel korábban Ausztriában: nevezetesen besétáltak a zenészek, Lemmy bejelentette, hogy „We are Motörhead”, aztán nosza, robbant is a citált nóta. A hangmérnököknek körülbelül a dal felére máris sikerült olyan tiszta és élvezhető hangzást kreálni, ami mellett még a fülsorvasztó hangerő sem bántó volt, hanem kifejezetten élvezetes és energikus, s ennek a profi munkának köszönhetően tényleg semmi akadálya nem volt, hogy mindenki teljesen belefeledkezzen a koncertbe meg úgy egyáltalán a rock and rollba. A vérmesebbje pillanatokon belül dülledő szemekkel és vicsorogva kezdte üvölteni a szövegeket, a szerényebbje meg csak lesett, hogy „anyám, ilyen is van”. Hát bizony, van!
A szett nagyjából egyezett az egy héttel korábbi bécsújhelyivel, de azért volt benne változtatás is - bevallom, amikor az általam nem várt Damage Case megszólalt, különösen gyanús ordibálásba és hadonászásba kezdtem; számomra ez volt az est legkellemesebb meglepetése! Persze ment a punkoknak a God Save the Queen, a két jó öreg Ramone-nak meg fel az égbe az R. A. M. O. N. E. S., jött a Shoot You in the Back egyenesen a westernfilmek világából, pofán csapott az Iron Fist, megszólalt a No Class, az Over the Top, a Metropolis, a Civil War, a Dr Rock, a You Better Run és a Going to Brazil is. A trió megint elsöprő formában lépett fel, Lemmy (ezúttal fekete csizmában) megállás nélkül végigakkordozta az összes nótát és reszelte a szövegeket a jellegzetes pózában, a Killed by Death-ben Phil pedig természetesen megfutatta ujjait a hathúros nyakán, habár kicsit visszafogottabban, mint a múltkor. Viszont Mikkey Dee dobszólója a Sacrifice-ban fergetegesebb volt minden elvárásomnál, pedig a lécet igen magasra helyezte magának. Ismét ott voltak benne a bolondos ritmusok, a törzsi ütemek, a veszett tekerések, de valahogy még több energiát préselt a mutatványba, ami így aztán végképp tűzveszélyesre sikeredett. Komolyan mondom, érezni lehetett, ahogy a jól kifeszített bőrök szinte lökték vissza a veszett táncot járó dobverőit, miközben ropogtatta azokat a parádés témákat! És valami hasonló feszesen sodró erő sugárzott az egész őrületes koncertből, aminek hatására mind többen soroltak át a szerényebbjéből a vérmesebbjébe, elvesztve az eszüket. A trió pedig csak lökte az alapműveket nagy vigyorogva, Mikkey Dee röpködő dobverőitől és közönségbiztatásaitól kísérve, megállíthatatlanul, ellenállhatatlanul. Sok banda állítja magáról, hogy szétrúgja a közönsége seggét, de valljuk be: ehhez képest a legtöbbjük maximum paskolgatja a hátsónkat!
A végén a ráadásban persze elhangzott a szertartást lezáró kétrészes ámen is: az Ace of Spades és az Overkill. Előbbi a létező legtökösebb rock and roll himnusz, de ezen az estén szerintem a záró nóta még ennek is fölébe kerekedett: ahogyan a végén újra meg újra beindították ezt a tételt, úgy hullámzott fel újra és újra a lelkesedés is a nézőtéren, megkapaszkodva abban a néhány pillanatban és löketnyi energiában, ami még hátra volt a Motörhead rock and roll-leckéjéből. Aztán megjelentek a színpad szélén sörrel és cigarettával váró technikusok (deja vu), és „csábításukra” lassan le is vonult a trió, ámultan egymásra bámuló emberek sokaságát maguk mögött hagyva. Az ilyesmit hívják úgy, hogy hibátlan koncert.
Az Iron Maidnem műsorára sikerült összeraknom magamat, így a fesztivál zárásaként meghallgathattam jó pár Maiden-klasszikust és egyben örök kedvencet hazánk egyik legjobb tribute bandájának tolmácsolásában. Ezekkel a nótákkal tévedni lehetetlen, ha el tudja őket játszani az adott zenekar, márpedig Töfiék hibátlanul nyomják a 2 Minutes to Midnight, Number of the Beast, Fear of the Dark-típusú slágereket és a 22 Acacia Avenue, Infinite Dreams-féle csemegéket. Velük ezen az estén se volt különösebb gond, de a hangzás gyengesége sajnos elég sokat kivett a produkciójukból. Ennek ellenére lehetetlen volt, hogy bárki is rosszul érezze magát, részemről pedig még egy külön kalapemelés is megy a banda felé, amiért a monumentális Seventh Son of a Seventh Son nótát is elővezették! Ja, és nagyon klassznak tartom azt is, hogy Zoli ruházata lassan teljesen Dickinson-ossá válik (mellényestül, „cifra” bőrnadrágostul), ez még dob a hangulaton meg a hitelességen!
Nagyon kellemes emlékeket őrzök a Vekeri-tó fesztiválról, amiért leginkább természetesen a Motörhead zseniális koncertje a „felelős”, de nagyon fontosnak tartom ismét kihangsúlyozni a szakszerű, körültekintő rendezői munka fontosságát is, aminek szerepe szintén nem elhanyagolható. Nagyszerű élmény volt, sok ilyen bulit kívánok még magunknak!
15:52
