kultúra [kiállítás]  2018. június 15. péntek   04:36

nincsen hozzászólás

  Átjárja a tájat, a messzeséget is, talán mindenhol és mindenre ráül egy végtelen kikötő keserű, sós levegője. Felettünk gomolyog e pára. Öntörvényű, áldott és vert Szindbádok vitorláit tereli a kíméletlen, s csak ritkán kedvező szél. Huszárik Zoltán hajóját is löki, veti, ő mégis egyenes irányt tart. Veszni látszó értékek hordozóit keresi: tiszta tekintetüket felénk fordító, az ősi ösztönt követve társainkká szegődő, szabad lovakat; törődött, kitartó szeretetet sugárzó öregasszonyokat; mulandóságukban is fehér hóembereket; a teljességet megélő örök hajóst; a megváltó művészetről prófétáló festőt.
  
  Huszárik Zoltán nem vész bele kora ködébe ‒ nem leng, hanem száll. Alkotói pályája igen rövid, a létrehozott művek azonban a filmművészet remekei: Elégia, Capriccio, Tisztelet az öregasszonyoknak, Amerigo Tot, A piacere, és a két nagyjátékfilm ‒ Szindbád és Csontváry. És a filmekkel együtt születő rajzok, rajzok, rajzok. Eddig nem látott képi univerzumot teremt, sűrített képszavakkal fogalmaz, új nyelvi logika, új ritmus szerint. A filmművész-grafikus minden kincsét ránk hagyva indul a jeges vizek felé. Nagy László metaforáját használva: Huszárik havazik.
  
  Medve Mihály, a kiállítás kurátora
  
  „Vándorol a nagy szomjazó az évszakok hajóján, hétrétű szivárványon, lángpalotában. Hajózik a szerelem harmatán, kínok tuskóin át a végleges télbe. És csak árnya zuhan vissza a csókok és borok poharába. Szindbád havazik.” (Nagy László: Szindbád)
  
  Huszárik Zoltán rajzai
  
  Aki Huszárik Zoltánra emlékezik, életművét értelmezi, vagy éppen csak érinti, meg kell említenie sokoldalúságát, a képzőművészeti, írói tehetséget, mely a filmművészetben nyerte el végső kifejezési formáját. S nem hagyhatja említetlenül a próteuszi, alakváltoztató személyiséget, miként filmművész munkatársa és barátja, Tóth János mondta: „Az volt benne felemelő, hogy sohasem tűnt egyhangúnak, mert igen gazdag volt a változatokban.” Egy sokoldalú tehetség állt döntés előtt az érettségi után, mert éppúgy fölvehették volna a Képzőművészeti Főiskolára, mint ahogy a filmrendező szakra, ahová került. Ha a pálya alakulását folyamatában próbáljuk látni, mindig a rajzaival kezdjük, s ha filmjeit a személye felől szeretnénk megközelíteni, grafikáit vesszük a legelső bizonyítékul képességére. „Képzőművészeti tehetsége korán megmutatkozott – mondta Schéner Mihály festőművész a Petőfi Múzeum 1986-os kiállításán –, s én mint az aszódi gimnázium tanára, megfigyelhettem és támogathattam az akkor tizenhat éves, nagyon szenzibilis és kiemelkedően tehetséges diák képzőművészeti törekvéseit.” Természetes volt, hogy már halála első évfordulóján grafikai kiállítással emlékeztünk rá Gödöllőn. Legalább nyolcszáz rajzból kellett válogatni az irodalmi múzeum munkatársainak, s ez a bőség arra is utalt, mintha folyamatos elfoglaltsága lett volna a rajzolás, s valóban a képi gondolkodás rögzítése volt, ha akadt valami felület, papírfecni, ceruzacsonk, vagy beszerezhetett finom olasz rajzlapokat, melyeken a vonalat arany Parker tollal húzta meg. Így lett a rajzolás alkalmanként kikapcsolódás, játék, baráti gesztus, a rendezéshez szükséges fölkészülés, jelmezterv, díszletkereső kaland, pénzkereset a szegénységben, könyvillusztráció, borítóterv, újságrajz.
  
  S bár a modellhez való hasonlóság fontos, a művészet mégis ott kezdődik, amikor a saját létét viszi át a vonalba, egy görbülettel vagy hajlítással lelket lehel bele, a pont dimenziójából kiszabadul a síkba, miközben a tér illúzióját is kelti, így lesz a képzőművészeti alkotómunka alapja a világ vizuális birtokbavétele. Ha arra keresek választ, mi volt rajzainak jellemzője, akkor nem a stílust említeném először, mert éppúgy lehetett szecessziós, főleg a nőalakokban, mikor a szeretett nők ajándékba kapták tőle önmagukat, vagy súlyosan realista egy-egy annak tetsző figurában. Tűnhet ironikusnak is éppen a Korányi kórház megmentett öngyilkosairól készült tanulmányokban.
  
  A sokoldalú tehetség sokféle megjelenése gyakran, inkább a megtervezett alkotómunka lehetetlenségére, állandó akadályoztatásra vallott. Nem tudom, kellett-e még művésznek, talán mert a zsenik sorsrontó útján járt, ennyi és ekkora falakba ütköznie? A féltékenységgel, az irigységgel, a deviancia vádjával, az egzisztenciális megsemmisítés fortélyaival kellett szembe néznie már a főiskolától kezdve haláláig, melynek másnapján kezdte volna el egy rákényszerített film forgatását.
  
  Nagyon fontos anyag Huszárik Zoltán személyének megértéséhez a grafikája, ahogy Csoóri Sándor gyászoló verse is ezt bizonyítja, a költő látomásának utolsó képében: „Azt mondják: vékony, szélcibálta férfi volt, / hóna alatt fekete mappa - /- - egyszerre csak megindult futva lefelé - - - / s mappája lapjai szétszóródtak a bokros lejtőn, / s rajzokon nők, nők, egy szecessziós édenkert bentlakói, / combok és ernyedt kezek a délután lusta sugarában.” Summázta a vers a különben rengeteg témát és változatot. Míg az örökkévalóságnak készült filmek, mint a világ filmművészetének részei, fölszívódtak a köztudatban, színházi és rádiós rendezései is talán archiválva elérhetővé válhatnak, mintha csak a rajz maradt volna az egyetlen, mint költőnek a vers, a fekete mappa, széthullva, mégis megmaradva. És még a legenda, mely egyedül csak az övé lehet, s mások is a legenda titokzatos félhomályában szeretik látni, miként azt Csoóri Sándor versbe foglalja. Annyi legenda vette körül, mintha az lenne való élete. Okot is adott rá, bár maga is kitalálta és hagyta terjeszteni.
  
  S hozzánk, barátaihoz, ismerőseihez is legendáival kötődik még, Huszárik Zoltán így a miénk. Világosan él emlékezetemben, de ahogy a vízbe dobott kő terjedő gyűrűje egyszercsak elhal, ahogy mi is eltávozunk, és már csak a följegyzésekben lesz jelen, majdnem személytelenül, miként Krúdy legendás párbaja a katonatiszttel. De az a nyom, amit hagyni akart az időben, a filmjei által bizonyosan megmarad.
  
  Ágh István

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: