beszámoló [koncert]  2004. július 17. szombat   11:54

nincsen hozzászólás

  Amellett, hogy most már heti rendszerességgel üdvözölhetjük hazánkban a legnagyobb és legnépszerűbb kortárs külföldi csapatokat és a sorra újjáalakuló, ismét egymásra találó és eredeti felállásukba visszarendeződő legendás bandákat, igen sűrűn kijut igazi csemegének minősülő vérbeli „földalatti” alakulatok Magyarországi látogatásaiból is. Az ilyen koncertek szervezésében élen járó Planetnoir Industries ezúttal egy idén 13 éves osztrák csapat, az undergroundban igen jól csengő névnek számító Belphegor felléptetésével lepett meg bennünket.
  
  Az estét a Turulvér nyitotta egy hosszú és színvonalas koncerttel, melyben a 2003-as anyagukról ismerős nóták mellett (A hős éneke, Meótisz, Ima, Pro Patria, Vezérek vezére) számos új tétel is felcsendült a decemberre várható nagylemezről. Izgalmas, fordulatos zenéjük ezekben az új dalokban még inkább kiteljesedni látszik, a zenekar kedvelői tehát nagy reményeket táplálhatnak a soron következő felvétellel kapcsolatban. Váltásokban gazdag, mozgalmas számaikat nagy pontossággal vezették elő ezúttal is, kicsit talán „szögletes” is a játékuk, de ez korántsem zavaróan, inkább érdekesen, különlegesen hat ebben a közegben, és e sajátosság ellenére sem hiányzik belőle az erő. Ennyiből talán hallatlanban is megállapítható, hogy a hangszeres tudás mindannyiuknál nagyon rendben van. Meglepő módon egyébként a koncert felénél-kétharmadánál Orosz Richárd és Kulcsár Ádám hangszert cserélt, s az így módosult felállásban folytatták a játékot, ám ez a minőségen mit sem változtatott.
  
  Egyedül a mozgást tekintve tétova talán egy kicsit az együttes, de ezen a legegyszerűbb és talán a legkevésbé égető fontosságú - de azért nagyon is érdemes! - egy csapat esetében változtatni. Ami a zene élvezetéhez egy black metal-hallgatónak szükséges, az a stúdiófelvételekhez hasonlóan élőben is mind sajátja a Turulvérnek, így tehát remek koncert kerekedett a Vörös Yukban, amit a közönség hatalmas ovációval, az Ima elhangzásától fogva pedig heves mozgolódással is honorált, mindenki elégedetten vonulhatott tehát az előzenekartól meglepően hosszú előadás végén a klub fojtogató gyomrából a friss levegőre.

  Rövidesen színpadra lépett a Tesstimony, akikkel manapság meglehetősen sűrűn futok össze koncerteken, ennek ellenére nem tudom megunni őket. Köszönhető ez annak is, hogy évtizedes múltú banda létükre is - talán az új és még nemrégiben is módosult felállásnak eredményeként - minden egyes alkalommal jobbak, mint előzőleg. Mostanra már ott tartunk, hogy élőben hihetetlenül magával ragadó, áramló dinamizmussal tálalják a nagyszabású, tartalmas dalaikat, amelyeket így mindinkább megéri koncerten is hallgatni. A műsor nagyjából a szokásos volt, kicsit kevesebb dallal, de azért a fontosabbak - Mankind, Voice from Within, Scars of My Christ, A Főnix éjszakája - így is ott voltak. Engem ezúttal a Firstborn Chaos áramló témái fogtak meg leginkább, még a saját színvonalas repertoárjukból is kiemelkedik ez a remek kompozíció. Mozgás tekintetében is egyre jobban belendül az együttes, amiben főleg Forray Tom basszer és Tóth Balázs énekes játszanak aktív szerepet, így aztán a koncertlátogató a színpadra pillantva is azt az energiát tapasztalhatja meg, amit a zenéből hall és érez. A koncert a múltkor még nyitódalként funkcionált At the Gates-feldolgozással zárult, amit a magam részéről csak üdvözölni tudtam, lévén minden idők egyik legjobb metal-daláról van szó. Tóth Balázs a Casketgardennek küldte a Blinded by Fear-t, megjegyezve, hogy ugyan olyan jól nem tudják eljátszani, mint Cseh Istvánék, azért mégis megpróbálkoznak vele. Szerintem bizony derék módon megbirkóztak a nótával, Csurka Zoli egyenesen egy az egyben úgy kalapálta végig a nótát, mint az az eredetiben hallható. Remek zárása volt ez egy remek koncertnek.

  A büntetőkkel eldőlő angol-portugál futballmérkőzés feszült záró percei szinte a teljes közönséget az előtérben lévő TV elé szegezték, így aztán a Belphegor is kivárta a végkimenetelt a kezdéssel, amikor viszont eljött a pillanat, akkor egyszerre mérhetetlen és kérlelhetetlen energiával zúdították a nyakunkba egyedülállóan intenzív black-death metaljukat. A hangtechnika korántsem dolgozott a kezük alá e tekintetben (a gitárok - főleg eleinte - eléggé hátul szóltak, a hangerő ellenben az elviselhetetlenség határát súrolta), ennek fényében pedig különösen nagy elismeréssel kell megállapítanom, hogy szó szerint letaglóztak az előadásukkal. Mérnöki precizitással és egy végre prédához jutó, kiéhezett farkasfalka vehemenciájával gyúrták az elsőre „csak” csupa váltásnak és tekerésnek tűnő, valójában azonban rengeteg ízes kiállással és lendületesen technikás megoldással fűszerezett, izgalmas és elsöprően kegyetlen dalaikat. Lévén az új lemezt bemutatni érkeztek Magyarországra, egy híján az összes tételt megkatuk a friss Lucifer Incestus-ról - a címadón túl a Demonic Staccato Erectiont, a Fukk the Blood of Christ-ot, a Diaboli Virtus in Lumbar Est-et, a The Goatchrist-ot és a Paradised Regained-et, de nem hanyagolták az olyan régebbi monolitokat sem, mint pl. a Blackest Ecstasy, a Necrodaemon Terrorsathan, a Vomit Upon the Cross, vagy az egyetlen ráadásként elhangzó, és talán a legnagyobb üdvrivalgást kiváltó Swarm of Rats. Csupa robosztus, monumentális, erőtől duzzadó, féktelenül agresszív tétel, melyekben mind a négyen szabadjára engedhették a bennük lappangó energiát, s nem is voltak restek így tenni. Helge dobos a lendület és a pontosság motorja a bandában: a leghosszabb és leggyorsabb blastbeatet is takra pontosan ütötte le, és a díszítéseiről, cinezéseiről is csak felsőfokú jelzőkkel nyilatkozhatok - mindemellett pedig láthatóan még csak nem is feszült meg az intenzív játékban. Elöl Sigurd gitáros és Barth bőgős a két szélen pillanatnyi szünet nélkül a hajába burkolózva fűrészelt (az arcukat alig lehetett látni, a két egyszerre mozgó és majdnem egyforma frizura a széleken viszont igen impozáns látványt nyújtott), középen pedig Helmuth gitáros-énekes darált és köpte magából a bestiális vokálokat. Hármuk húros játéka még az el-eltűnő, hátraszoruló hangzáson keresztül is acsarkodóan agresszív erővel tört elő, s a bőgőkiállások és az időről-időre felvijjogó szólók is pontosan ültek, további halálbiztos csapásokat mérve a hallgatóságra.

  Helmuth egyébként igen jókedvűnek tűnt, gyakran széles és kaján vigyorral pásztázta a publikumot, a ráadásban felharsogó Swarm of Rats-et pedig úgy konferálta be, hogy „Következik a Smoke on the Water.. őőő, illetve a Swarm of Rats”. Zeneileg, hangulatilag mindenesetre hiába is keresnénk bármi humorosat ebben a bandában - engem ugyan a szövegeik rendre megmosolyogtatnak, de ezen túl tudom tenni magam, a lényeg a zene, abban pedig tényleg sem viccet, sem kompromisszumot nem ismernek. Az atmoszférát tovább súlyosbítandó több ízben templomi kórusokat, énekeket játszottak be intróként, amelyek után különlegesen nagyot robbantak a gyilkos dalok. Hihetetlen és a szó legszorosabb értelmében véve brutális előadás volt ez, amelyhez foghatóval tényleg csak és kizárólag a legjobb underground bandák képesek előállni.
  
  Hatékony és kíméletlen harci gépezet a Belphegor, mely egyértelmű sikerrel igázta le a hazai közönséget. Remek koncert volt ez, mind a zenét, mind pedig a rendezvény unikális jellegét tekintve, hallatán csak remélni tudom, hogy számos hasonló kaliberű banda teszi még tiszteletét nálunk a jövőben, s ha az efféle események sűrűségét nézem (Extrém Death-grind Attack, Aborym, s most a Belphegor, rövidesen pedig a Vader), akkor nincs is okom kételkedni.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: