beszámoló [fesztivál]  2004. július 14. szerda   13:52

nincsen hozzászólás

  Ötödik alkalommal volt Summer Rocks fesztivál a Petőfi Csarnokban, s ötödszörre is igen rangos fellépő-gárda sorakozott fel az ezúttal megint háromnapos rendezvényre. A hagyományokhoz hűen igen változatosnak ígérkezett a legkülönbözőbb stílusú bandákat felsorakoztató program, s a hagyományokhoz hűen a zenekarok nagyjában-egészében eleget is tettek az elvárásoknak, így aztán élményekkel gazdagon távozhatott minden látogató, aki valamelyik (vagy akár mindhárom) napon a PeCsa felé vette az irányt.
  
  1. nap
  
  A fesztivál műsorát nyitó Nemesis az egyik legmegbízhatóbb magyar koncertbanda, ők tényleg mindig maximális teljesítményt nyújtanak. Ezúttal sem csalódtam a játékukban (és újra elismerően bólintottam a frissen érkezett Krecsmarik Gábor bőgőzése, kimunkált vokáljai és lendületes mozgása láttán-hallatán), és a program összeállításával is elégedett lehettem: mindegyik albumukról csemegéztek, s olyan nagy kedvencek hangzottak el, mint a Vérző hold, a Másik lét, a Négy tükör vagy a Predesztináció. A méretes színpadon a két külföldi fellépő díszletei és felszerelései miatt ugyan kicsit össze kellett húzódniuk, de azért nem gyökerezett földbe a lábuk sem. Az egyetlen kivetnivaló a hangzás gyengélkedése volt, azonban egy kis helyezkedéssel erre a gondra is gyógyírt találtam tökéletes így sem lett a dolog (főleg annak fényében, hogy a Nemesis nagyon erősen szokott megszólalni élőben), de szerencsére az élvezhetőség határain belül maradt a koncert. Számtalanszor láttam őket fesztiválokon, klubokban, legutóbbi találkozásunkkor éppen hajnalban zenéltek, öt banda után, ezúttal meg a délutáni órákban nyitottak, de az eredmény most is az volt, ami mindig: nagyszerű koncert.
  
  Ahogy a Black-Out színpadra lépett, igencsak meglepődtem: a fejkendős-napszemüveges Kowa elég rendhagyóan festett mintha valami régi hardcore banda frontembere állt volna a színpadon. Ettől még persze a Black-Out maradt, ami volt (hazánk egyik legszínvonalasabb rockzenekara), sőt, még egy kis visszarendeződés” is történt a bandában. Számomra nagy öröm volt viszontlátni Fehérvári Attila bőgőst a zenekar soraiban, mivel a vele teljes felállásban ismertem meg annak idején az együttest, és rengeteg emlékezetes koncertélményem is fűződik ehhez a Black-Out tagsághoz. Kellemesen kiadós programmal kényeztették az igényes rockmuzsikára vevő füleket, s bár a hangzás még náluk sem volt tökéletes, hamarosan könnyedén belefeledkeztem a koncertbe. A lemezekről ismerős régi és újabb dalok (pl. Fekete-kék, Spirál, Ne hidd el, Legyen, Maya, Szabadlábon) mellett három friss szerzemény is bekerült a műsorba, s ezek alapján biztos vagyok benne, hogy a sorban következő Black-Out album is sűrűn fog vendégeskedni minden rajongó lemezjátszójában, így az enyémben is. Karakteres, változatos nóta mindegyik, leginkább talán a Szabadlábon albumon találhatókhoz hasonlíthatók, de persze önismétlésről szó sincs, ahogy soha nem is volt a Black-Out esetében. Javaslom, a nyári fesztiválok során győződjön meg erről mindenki saját maga is, hiszen a Black-Out-ot mindig öröm a színpadon üdvözölni!

  Akinek a Queensryche fellépése hallatán nem esett le az álla, az vagy egyáltalán nem ismeri a zenekart, vagy nem volt ott a koncerten. Már az gyanús volt, hogy az átszerelés alatt szóló zene elhallgatása után az I Remember Now szólalt meg intro-ként, aztán a színpadra felsorakozó zenészek belekezdtek az Anarchy-X-be, majd pedig Geoff Tate színpadra lépésével jött a Revolution Calling. Mikor ezután egyből megszólalt az Operation: Mindcrime, soha nem látott ívbe szaladt a szemöldököm, és tréfálkozva meg is jegyeztem, hogy még a végén hasonló koncertnek leszünk tanúi, mint a Dream Theater-től a Metropolis turné keretében. Nem gondoltam komolyan, de ezek után csak azt tudom kérni, hogy így legyen ötösöm a lottón, ugyanis valóban megkaptuk a teljes Operation: Mindcrime albumot! Erre azért alig hiszem, hogy bárki is számítani mert volna (még a fesztivál programfüzetében is teljesen jogosan - az állt, hogy amit biztos nem várhatunk a Queensryche-tól, az a teljes Operation lemez élő előadása), és tessék: mégis!
  
  Aki ismeri ezt az alapvető albumot, annak azt hiszem, már mindent elmondtam azzal is, hogy az összes dal elhangzott róla egy The Needle Lies-t, egy Breaking the Silence-et vagy egy I Dont Believe in Love-ot élőben hallani már önmagában is páratlan élmény, de így egymás után nos az már valahol az álomszerűség határán van. Köszönhető ez persze elsősorban annak, hogy olyan kiváló zenészek kezében vannak ezek a dalok, mint amilyenek a Queensryche-ot alkotják. Külön is ki kell emelni Scott Rockenfield dobost, akit élőben hallva az ember kénytelen azonnal átértékelni a pontos” és az ízes” játékról addig magában dédelgetett, hányaveti módon kialakított fogalmat amit ez az ember a szép színes burkolatba öltöztetett szerelésén művelt, annak takarásában dobosok százai bújhatnának el feltűnés nélkül a teljesítményükkel együtt! A szilárd alapokra érkező kimunkált basszus- és gitárjáték sem hagyhatott kívánnivalót maga után - különösen a fantasztikus szólók simogatták a hitetlenkedő füleket -, ilyen hangszeresekkel a háta mögött pedig az aranytorkú Geoff Tate igazán kiélhette magát a hátborzongató énekdallamok interpretálásában. Eleinte kissé furcsa jelenségnek tűnt a kifestett szemhéjaival és a szinte már zavaróan peckes tartásával, de ahogy teltek a percek, egyre inkább átéreztem, hogy a figurának a kiállásában is tökéletesen egyedi és magával ragadó stílusa van, ami nem mellesleg pedig rendkívül szimpatikus gesztusokkal is párosul. Ahogy egyenes háttal, széles mosollyal rótta a deszkákat, s minden elöl állóhoz volt egy kedves pillantása, kacsintása, abból pontosan az látszott, amit én egy zenész viselkedésében igazán látni szeretek: hogy számára legalább akkora öröm előadni a dalokat, mint nekünk végighallgatni. Ugyan a magasaknál el-eltűnt a hangja az egyenetlen megszólalásnak köszönhetően, így is egyértelművé vált, hogy élőben is - nemes egyszerűséggel a világ egyik legjobb énekese ő, aki szívét-lelkét beledalolja a nótákba minden egyes koncerten. Nagyon tetszett az is, hogy sok zenésszel ellentétben nem állt neki papolni az amerikai kormányzat mocskos politikájáról, hanem a maga frappáns módján fejezte ki az üdvözlendő véleményét: a műsor közepe táján eltűnt egy pillanatra, hogy aztán egy olyan farmerdzsekiben térjen vissza, amelynek hátán egy Bush-t ábrázoló felvarró díszelgett, hatalmas LIAR felirattal. Szerintem ez mindennél többet mondott, és vérbeli Tate-es húzás volt.

  Volt ennek a fellépésnek még egy különleges meglepetése: a Mindcrime albumon fontos szerepe van egy hölgynek is, s bizony ő sem maradt távol ettől a koncerttől számos dalban a pódiumon üdvözölhettük magát Sister Mary-t, azaz Pamela Moore-t, aki kristálytiszta énektémáival feltette az umlautot az y-ra, teljessé és tökéletesé téve ezt a felejthetetlen eseményt. Több dalban is színpadra lépett, tehát nem csak a lemezen hallható témáit énekelte el, de a csúcs persze itt sem lehetett más, mint az ő dala”, a Suite Sister Mary Tate-tel közös duettjük egymagában számos zenés színmű teljes egészét utasította maga mögé. Nem egyszerűen elénekelték, hanem előadták a dalt, de úgy, hogy abba minden épeszű és lelkű jelenlévő beleremegett!
  
  A záró Eyes of a Stranger végeztével tulajdonképpen már akkor is több mint elégedett lett volna mindenki, ha vissza sem jönnek, vagy ha két Limp Bizkit-dallal állnak ki a ráadásban, de a reprízben még elővezették a Best I Can-t és az Empire-t is! Ha valaki ezek után még nekiáll követelőzni, fanyalogni, hogy ez meg az kimaradt, az tényleg egy telhetetlen gazember. Ez a koncert a legtöbb volt, amit 70 percben élőben a Queensryche-tól halandó ember kaphat, egyben pedig a Zene erejének legteljesebb és legtisztább megnyilvánulása.
  
  Ha a Queensryche műsora a meglepetésé volt, akkor a Judas Priest-ét borítékolhatónak nevezhetem, de hát kérdem én: mi mást várt bárki is a világ két legnagyobb heavy metal zenekarának egyikétől, amelybe épp most tért vissza a legendás frontember, mint egy kizárólag a legnagyobb slágerekből álló programot? Pláne, ha olyan dalokról van szó, mint amelyek itt elhangzottak!
  
  Az előzenekarok alatt félig-meddig takarásban lévő kulisszák a leleplezésük után meglehetősen impozáns látványt nyújtottak: a dobszerelés egy a színpad teljes szélességében húzódó magas lépcsősor tetején foglalt helyet, kétoldalt pedig a lépcsők tetejétől a színpad elejéig érő kifutók álltak, amelyeknek lábazatát méretes Priest-logók alkották. A háttérben két hatalmas függöny lógott oldalra húzva, ezek közül furcsa módon azonban csak az egyik terült ki a műsor vége felé. Mindenesetre a látvány így is remek volt, s nem hiányzott az az elem sem, aminek elmaradása jogos reklamációt válthatott volna ki, hiszen a Hell Bent for Leather elején begurult a pódiumra a dübörgő Harley Davidson hátán Halford. A fények is méltó módon festették alá a koncertet - már a The Hellion intro alatt számos csóva pásztázta a színpadot és közönséget, fokozva a fokozhatatlanul magasan tanyázónak tűnő hangulatot.

  Aztán robbant a töltet: a felvezető utolsó hangjai már élőben szólaltak meg, és az Electric Eye-jal kezdetét vette a parádés műsor. A mindent elsöprő tisztasággal és bődületes erővel megdörrenő dal visszafogott verzéit még a háttérből, láthatatlanul énekelte a visszatérő Rob Halford, aztán egyik pillanatról a másikra az emelvény tetejére repítette egy lift, s ezzel együtt óriási üdvrivalgás tört ki mindenkiből: bizony, újra együtt a legendás Judas Priest, és együtt nyomják a színpadon elsöprő erővel a legtökéletesebb heavy metalt!
  
  Lehet epéskedni, pénzszagról beszélni, de aki mindenáron ezzel akar foglalkozni, az megfeledkezik róla, hogy rajongóként elsősorban azért a zenével szokás törődni, itt pedig abban hiba nem volt. Hogy is lehetett volna, amikor a klasszikus felállású Judas Priest tolta a színpadon a metal legalapvetőbb himnuszait? Minden úgy volt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: a Turbo Lover- és Breaking the Law-féle himnuszokat egy emberként énekelte az egész egybegyűlt tömeg, húszévestől negyvenesig, a Victim of Changes (részemről egyértelműen a koncert csúcsa) és Beyond the Realms of Death-típusú monumentális gyöngyszemek hallatán pedig libabőrbe öltözött az egész PeCsa. Scott Travis dobjai mennydörögtek, a háttérbe húzódva headbangelő Ian Hill megbízhatóan alapozott, Glenn Tipton és K. K. Downing riffjei hasítottak, a kimunkált szólók pedig visítottak és daloltak, mikor éppen hogy kívánta meg az adott dal. Mindezt persze a többség már lemeózhatta a SAP csarnokban is. Amit viszont magyar fülek ekkora tömege még nem hallhatott élőben, az Halford teljesítménye. Nem gondoltam volna, hogy túl lehet szárnyalni azt, amit Ripper bemutatott a Priest-dalokban itt Budapesten, de ez talán még annak is fölébe kerekedett. Dallamok, sikolyok, visítások, bömbölések, hörgés (igen, még az is becsúszott egy pillanatra, s szerintem még John Tardy is bólintott volna rá), mély és magas, finoman előkúszó és orkánként süvöltő melódiák mind-mind előbújt Halford torkából, méghozzá erőlködés nélkül és hibátlanul. Kifogástalan és közel hihetetlen teljesítményt nyújtott erre, gondolom, hozzám hasonlóan mindenki számított, de abban is biztos vagyok, hogy a többség azért velem együtt mégis meglepődött. Megdöbbentő volt, erre készülni nem lehetett!

  Viselkedését nézve meglehetősen visszafogott volt a frontember, sőt szerintem eleinte kicsit morcos is keveset beszélt a dalok között és nem szántotta fel a színpadot, még annak ellenére sem, hogy meglehetős alapossággal bejárta annak minden szegletét. Elég gyakran el is tűnt a kulisszák mögött, habár ilyenkor mindig át is öltözött, szóval semmi rosszra nem kell gondolni. Ráadásul szerintem látványos is volt az a kevés mozgása (főleg a robotszerű mozdulatok tetszettek), s a koncert hevében azért láthatóan megjött a jókedve is, a végére meg már kifejezetten vidámnak tűnt. A produkció egészét pedig végképp nem lehetett tartózkodónak minősíteni, hiszen a többiek is rendesen kivették a részüket a nyüzsgésből, élen a virgonc K. K. Downing-gal, aki egymagában egy egész banda helyett elfutkározott, -pózolt és -headbangelt.
  
  Néhány elhangzott dalt már említettem, s ha valaki nem tudott ott lenni, hát könnyűszerrel kitalálhatja, mely szerzemények csendültek fel egyedül talán a United jelentett meglepetést, bár ezen a turnén az sem volt annyira váratlan -, de azért a rend kedvéért álljon itt a teljes elhangzott szett. Electric Eye, Metal Gods, Heading Out to the Highway, The Ripper, Touch of Evil, The Sentinel, Turbo Lover, Victim of Changes, Diamonds and Rust, Breaking the Law, Beyond the Realms of Death, Green Manalashi, Painkiller. A ráadás: Hell Bent for Leather, Living After Midnight, United, Youve Got Another Thing Coming.
  
  Mit is mondhatnék zárásul? Ha a Judas Priest ebben a kitörő formában menetel tovább, akkor nem volt hiábavaló a reunion, s egy nagyszerű lemezre készülhetünk. A megjelenése után pedig remélhetőleg az elhangzott ígéretnek megfelelően - egy újabb magyarországi koncertre!

  2. nap
  
  A középső napi kapunyitás csúszása miatt alig pár tíz ember előtt csapott a húrok közé a How Long Do We Have to Bear Our Crosses-el a Bridge to Solace, de ahogy egymás után gördültek a számok, szépen gyülekezett a közönség, és ezzel együtt a hangulat is oldódott. Persze olyan dalokkal, mint amilyeneket az Of Bitterness and Hope-ról előhúztak Ádámék (These Maps are Written with Blood, Deathrace with Dimension Four, Rethink Redefine Revolt, In the Shadow of Death), meg a vadonatúj tétellel egyáltalán nem nehéz lázba hozni azokat, akik a szélvésztempók és a dallamos gitártémák iránt egy kicsit is rajonganak. Minden esetre azért ehhez szükség volt arra is, hogy némi birizgálás eredményeként legalább a felismerhetőségig javuljon az eleinte bizony csapnivaló hangzás. Mivel a hazai fülek nyilvánvalóan edzettek a mísz megszólalások megemésztésében, merem remélni, hogy a zenekart nem ismerőknek így is leesett, micsoda óriási dolgokat művel a Bridge to Solace! Ahogyan Zoli megjegyezte, a PeCsa szabadtéri színpada majdnem akkora, mint némelyik klub, ahol az eddigi pályafutásuk alatt játszottak, mindenesetre egyáltalán nem vesztek el a deszkákon (mutatna nekem egyébként valaki egy hardcore brigádot, akik elveszettek” tudnak lenni?), mentek az ugrások, a pózok, a záró Paper Bags and Plastic Cups alatt pedig Zoli megostromolta még a fotósárkot és a közönség első sorait is. Summa summarum: a Bridge to Solace pont olyannak mutatkozott be a Summer Rocks közönsége előtt, amilyen: egy energiától feszülő, kiváló dalokból álló repertoárral rendelkező vérbeli hardcore-metal csapatként.

  Nagyon örültem neki, hogy két olyan banda is lehetőséget kapott a Summer Rocks-on bemutatkozni, mint a Bridge to Solace és a Walls of Jericho. A hardcore és a metal az utóbbi időkben egyre közelebb kerül egymáshoz, az egyik színtérről érkezett bandák inspirálólag hatnak a másik szcéna csapataira és viszont, s a két közönség is keveredni látszik némileg, amit a magam részéről csak üdvözölni tudok. Ettől még egyik stílus sem veszti el az identitását, a jellegzetességeit, viszont azok, akik tényleg a zenéért élnek-halnak, és nem hajviseletekért, ruhadarabokért, sokkal nagyobb lehetőséget kapnak, hogy még több zseniális muzsikát ismerjenek meg. Nos, a detroiti Walls of Jericho alaposan kihasználta a szélesebb közönség előtti bemutatkozási lehetőséget: kegyetlen vehemenciával tálalt rövid műsorukkal sec-perc alatt összecsomagolták és megették uzsonnára a teljes publikumot. Nagyon szeretem ezt a zenekart, de a dolgot objektíven szemlélve sem tudom elképzelni, hogy erről a produkcióról bárki is negatívumot tudna megállapítani. Meglepően tiszta hangzással vágtak bele az All Hail the Dead-be, és a játékuk is hozta a lemezminőséget: tökéletes pontossággal vezették elő a szaggatott témákat és a tekeréseket, a színpad felől áradó energia pedig játszi könnyedséggel két vállra fektetett. Egytől-egyig hibátlanul teljesítettek, Alexei Rodriguez dobosról pedig külön is el kell mondanom, hogy embertelen, amit bemutatott, a tamozásától, a pörgetéseitől, de főleg a duplázós játékától igencsak kikerekedett a szemem. Őket sem kellett félteni a nagyszínpadon, főleg az énekesnő, Candace élt nagyon: tavaly a Vörös Yuk zsebkendőnyi pódiumán nem igazán volt lehetősége kimozogni magát, ezúttal azonban bepótolt mindent. Ugrálva, csípőjét riszálva, kezeivel gesztikulálva, hadonászva pörögte végig az egész fellépést, néha már-már olyan volt, mint egy önfeledten bulizó tinilány, ami meglehetősen éles, de éppen ennél fogva nagyon is megnyerő kontrasztot alkotott dühös hörgő-károgó üvöltésével. Az összes téma kegyelmet nem ismerő szigorúsággal és gonoszsággal szakadt elő az egyébként kedves és mosolygós lány torkából, lazán kelve birokra a vastag riffekkel és a sodró ritmusokkal, egyszóval minden a helyén volt a produkcióban, ahogy azt el is vártam. Metalcore bandától én többet nem tudnék követelni, mint a Fixing Broken Hearts-ot, az A Little Piece of Me-t, a Theres No I in Fuck You-t, vagy a Why Father-t ilyen izmos előadásban. A rövid fellépést tökéletesen zárták az egyik legjobbjukkal, a Playing Soldier Again-nel, Candace pedig később azt ígérte, hogy jövőre ismét eljönnek Magyarországra, aminek én már most örülök - nyugodtan beállhatnának a Darkest Hour hazai látogatásainak sűrűségére, az ilyen koncertekből ugyanis sosem elég!

  A Sear Bliss nem egy napfényre termett banda, kicsit féltem is a délutáni fellépéstől, ami azonban végül meglehetősen jól sült el, köszönhetően annak, hogy szokatlanul jó megszólalású koncertet kaptunk tőlük. Nem egyszerű kikeverni azt a fajta gazdag és rétegzett muzsikát, amiben ők utaznak, és pont ezúttal vártam a legkevésbé, hogy ez sikerülni fog, de mégis: egy rendkívül jól áttekinthető és ennek megfelelően élvezetes sound-dal tálalták a kiváló dalaikat (pl. Where the Darkness Always Reigned, Far Above the Trees, She Will Return), így könnyen lehetett feledni a körülményeket. A My Journey to the Stars című nótát Nagy András a nemrég az élők sorából eltávozott Quorthon-nak ajánlotta, s szerintem ez a kompozíció valóban méltó módon búcsúzott a mestertől, aki a Sear Bliss tagjai közül is többeknek az egyik legnagyobb zenei hatása volt. A legnagyobb sikert természetesen ezúttal is a záró 1100 Years Ago aratta, mely dal valóban a Sear Bliss-repertoár egyik legékesebb darabja, de én személy szerint még ennél is jobban örültem a Death in Torment és a Twilight felbukkanásának. Hazánk vezető black metal zenekara a legjobb formájában szerepelt a Summer Rocks fesztiválon, jelentősen emelve ezzel az este hangulatát.
  
  A Testament-tel kapcsolatban meglehetősen aggasztó hírek érkeztek a fesztivál előtt: 13-án Szlovákiában Eric Peterson gitáros elesett egy lépcsőn, és három helyen eltörte a lábát. Azonban ahogyan a zenekar honlapján áll, a Testament ezt az akadályt is legyőzte, ahogy minden mást is az eddigiek során, ezért a koncert elmaradásától az események ellenére sem kellett tartanunk. A Bécsben gyógyuló Eric távollétében kvartettként folytatta a zenekar a turnét, amíg a nemrég távozott Steve Smyth-tel kiegészülve ismét ötösben nem állhattak ki, így tehát a Summer Rocks-on is a Paul Bostaph Steve DiGiorgio Mike Claschciak Chuck Billy felállás vezette elő a létszám megcsappanása miatt rövidebbre fogott műsort. Amit egyből le kell szögeznem, az az, hogy hiába kaptunk kurtított szettet, ezen koncert után senki sem tudott azzal foglalkozni, hogy mi nem volt, csak és kizárólag arról beszélt mindenki, hogy micsoda bulit csapott a Testament!

  A D. N. R. Low Practice what You Preach háromelemű energiabombával robbantó csapat a létező legpontosabban mutatta be, milyen is egy ellenállhatatlan” metalkoncert. Kivédhetetlen dalok, emberileg és hangszeres tudásukat nézve egyaránt fantasztikus zenészek és óriási hangulat a recept egyszerű, de olyan jót kevesen tudnak kotyvasztani belőle, mint a Testament. Vegyük sorra az egyes hozzávalókat! Olyan dalok hangzottak el a már említett nyitótriászon kívül, mint a The Haunting, a Sins of Omission, az Electric Crown, az Over the Wall vagy a Disciples of the Watch, amelyektől minden normális thrashernek/metalosnak össze kell, hogy fusson a nyál a szájában. A zenészek játékának minőségét már a nevük és a múltjuk borítékolja. Paul Bostaph ugyebár a Forbiddenből és a Slayerből ismerős mindenkinek, amely bandákba soha nem engedtek be akárkit az ütősök mögé, s a fickó persze ezúttal sem fogta vissza magát: folyamatosan headbangelve, bólogatva küldte a pörgetéseket, break-eket, a cinjei állandóan csilingeltek, az állak pedig már csak ettől is a földön landoltak. Társa a ritmusszekcióban Steve DiGiorgio (csak két zenekarnév: Sadus és Death), akinek láttán-hallatán majdnem sírva fakadtam: fretless bőgőn, kétnyakú basszusgitáron, pengetővel, ujjal, a létező összes módon mindent bemutatott, amit azon a hangszeren el lehet követni a teljes elképedés pedig akkor lett úrrá rajtam, amikor lazán végigkövette bőgőjén a szólógitár futamát, beleértve még a nyújtásokat is A hathúroson ezúttal egyedül bárdoló Metal Mike (Halford, Pain Museum) kinézetre kiköpött Dimebag Darrel, de tudásban is felveszi az említett zenésszel a versenyt: hanyag eleganciával, simán állt helyt egyedül is, a szólói pedig egyszerűen káprázatosak voltak. Végül pedig ott a banda szíve-lelke, az énekes Chuck Billy, akiről most már mindenki tudja, hogy még a Halálnak is az arcába nevet és visszazavarja oda, ahonnan jött kérem szépen, ami hangorkán ennek a kedves óriásnak a torkából kiszakadt e rövid idő alatt, azzal egy szélmalmot hónapokig lehetne működtetni! A legnagyobb természetességgel és könnyedséggel törtek elő belőle a D. N. R. hörgő-bömbölő témái éppúgy, mint az Electric Crown bődületes dallamai, erőlködés sehol, csak az állandó, őszinte, széles mosoly az arcán, csakúgy mint a többiekén. A jókedv persze másodpercek alatt átragadt mindenkire - hátra ugyan nem nagyon néztem, de az biztos, hogy az első sorokban a festett arcú Cradle-rajongók éppúgy üvöltötték a szövegeket, mint a kitérdelt thrasherek, s a színpadon és a nézőtéren összeszámolható vigyorokat egymás mellé rakva lazán körbeérhettük volna az Egyenlítőt. A pokol akkor szabadult el végleg, amikor Chuck az Over the Wall előtt némi stagedive-olásra bíztatta a jelenlévőket az eredmény ugyan kicsit más lett, de a hangulat így is tovább fokozódott: az invitálásra rajongók tömege áradt a színpadra, eltakarva az énekesen kívül a teljes zenekart, hogy ott folytassák a fejrázást, léggitározást, miegymást. Mondjuk jobb lett volna, ha egy szám után mindenki maga veszi észre, hogy itt az ideje távozni, és nem a biztonságiaknak meg a technikusoknak kell letessékelni a nagyérdeműt a világot jelentő deszkákról (amik azért mindezek ellenére is a zenekarnak vannak kitalálva), de kit is érdekel ez, amikor egy ilyen koncertet láthattunk! A tavalyi Sziget-buli alapján igazán sokat vártam tőlük, de ők megint minden elvárásomat felülmúlták. El lehetne esetleg intézni valahogy, hogy a Testament ezentúl minden nyáron fellépjen úgy három-négy hazai fesztiválon?

  Sokan jegyezték meg: nagy bennük a kételkedés arra nézve, hogy a Cradle of Filth képes lesz-e valami igazán emlékezeteset és figyelemre méltót nyújtani ezután az elsöprő előadás után. Nos, az én válaszom igen, de egyből hozzáteszem, hogy azért nem egészen a várt módon tette meg ezt a zenekar. A show már az előkészületi munkálatok alatt elkezdődött a színpadon ténykedő vérbeli brit technikus produkciójával: a figura a mikrofonok beállítása címén előbb egy Michael Bolton-dalrészlet éneklésébe fogott bele, aztán az angol válogatott svájciak feletti győzelmét is megünnepelte, végül átváltott a One, two, testicles” (Egy, kettő, heregolyók”) szövegre, egyszóval, aki odafigyelt rá, az élete legjobb soundcheckjét hallgathatta végig, az egyszer biztos. Közben a lassan aláereszkedő sötétségben helyére került a Damnation and a Day album pompás borítóképét mintázó háttérvászon, végül aztán valamikor negyed és fél tíz között felhangzott az említett lemez intrója, melyet követően a Promise of Fever-rel színpadra lépett a zenekar. A produkció zenei oldalát nézve a csapatot csak dicsérően, a technikát pedig kizárólag elmarasztalóan értékelhetem. Kezdjük a pozitívumokkal: remekül összeállított műsorral állt elő a banda, az összes lemezüket megidézték, s igazán jól válogattak a gyenge pontokat amúgy is mellőző pályafutásukból, aminek eredményeként olyan remekbeszabott darabjaikat hallhattuk élőben, mint pl. a Twisted Nails of Faith, a Dusk and Her Embrace, a Gothic Romance, vagy éppen a Nocturanal Supremacy. A zenészek pedig egy igazán profi brigádtól elvárható módon tálaltak ezeket a monumentális, összetett kompozíciókat: játékukat egyszerre jellemezte pontosság, kidolgozottság és intenzitás, ráadásul a méteres hajaik is folyton lengtek-lobogtak egy szó mint száz, sütött a produkcióból, amit régóta tudhattunk: a Cradle of Filth egy nagybetűs Metal-zenekar. Ugyanakkor keserűen kellett tudomásul vennem, hogy a keverő mögött tevékenykedő hangmérnök nem tudott felnőni az együtteshez: a folyton változó hangzáskép szinte soha nem vált teljessé és markánssá, valami mindig eltűnt, elmosódott belőle, ráadásul nem egyszer a lehető legszerencsétlenebb módon éppen az adott pillanatban vezető szerepet vivő hangszer. Hogy csak egy példát említsek: a Cthulu Dawn-ban pont a dal fénypontját jelentő horrorisztikus billentyűfutamot voltam kénytelen jobb híján odaképzelni a többi instrumentum által szolgáltatott melódiák mellé, hallani ugyanis semmit sem lehetett belőle. Ennek ellenére azért egy kis beleéléssel átadhatta magát az ember annak a speciális hangulatnak, amit a Cradle of Filth képes teremteni ugyanakkor néhányan ezt talán egy kicsit túlságosan is komolyan vették. Nálam az este egyik csúcspontja volt, amikor is két elsősegély-nyújtó aggódva kérdezgetett egy nézőt: megsérült-e, és miben segíthetnek, pedig csupán annyiról volt szó, hogy a delikvens művér-kapszulára harapott, majd a veres nedvet végigcsorgatta fehér ingjén Tényleg hihetetlen atmoszférája van a Cradle zenéjének, de ennyire még a muzsikusok sem vették komolyan a dolgot.

  Illetve, hogy egész pontos legyek, az énekes Dani semennyire sem vette komolyan a dolgot, azon túl, hogy a dalokban éppen úgy ezer hangon szólalt meg, mint ahogyan azt a lemezeken megszokhattuk tőle. Ez persze már önmagában is hatalmas teljesítmény (szerintem nem sokan tudnák olyan változatossággal végigacsarkodni mondjuk az egyik legjobb számukat, a Cruelty Brought Thee Orchids-et, mint Dani tette ezen a koncerten), de amellett így sem lehet elmenni, hogy a viselkedésével inkább egy glam vagy rock and roll bandába illett volna a srác, mint a Cradle-be. Meglehetősen ittas (vagy nem is akarom tudni, milyen) állapotban lépett a pódiumra, s ennek megfelelően magáról teljesen megfeledkezve minden egyes szám után kitartóan Make some fucking noise”-ozott vagy két percet, aztán pedig bejelentette, hogy a következő dalt Báthory Erzsébetnek küldi. Ha éppen nem volt énekelnivalója, a mikrofonnal próbált zsonglőrködni, de a harminc próbálkozásból csak egyszer (igaz, elsőre) sikerült elkapnia, úgyhogy huszonkilencszer irgalmatlan kopogás és ropogás volt az eredmény. Egy idő után aztán már nem is kísérletezett, inkább jól odavágta a mikrofont a földhöz, a színpad hátuljához, a saját fejéhez, ahova éppen sikerült. Magát sem kímélte amúgy: ha éppen olyan kedve támadt, hát bizony fejjel rohant neki a hangfalak egyikének. Hmmm Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem volt szórakoztató, mert akadt ugyan néhány tényleg elvetélt próbálkozása (mondjuk amikor egy zavaros történetet próbált elmesélni valami sztriptízbárról meg 500 font elvesztéséről), de én bizony sírva röhögtem, amikor például bekonferálta a Her Ghost in the Fog-ot a következőképpen: Her Ghost in the Fucking Semi-Final!”
  
  Nagy sikert aratott a Cradle of Filth, de gondolom, sokakat meglepett ez a produkció. A dalok magukért beszéltek (főleg az Ebony Dressed in Sunset The Forest Whispers My Name kettős a záró From the Cradle to Enslave előtt!), ilyen tekintetben s azért ez a legfontosabb nem is volt semmi kivetnivaló a koncertben. Az előadásmódot és a színpadi viselkedést ítélje meg mindenki maga vérmérséklettől függően lehet ez kaján vigyorral kísért elismeréstől a közömbösségen keresztül a megbotránkozásig bármi. Amiben biztosan megegyezhetünk: nem éppen hétköznapi élmény volt ez a koncert.

  3. nap
  
  Meglepő módon a zárónapot a Kalapács együttes műsora nyitotta, aminek oka az volt, hogy a banda a buli után sietett is a Vekeri-tó mellé, ahol aznap még egy koncertet adtak. Ehhez képest kapkodás vagy nemtörődömség jelei egyáltalán nem mutatkoztak az előadásban, legfeljebb a program relatív rövidségében különbözött ez a fellépés a vérbeli Kalapács-buliktól. Azért így is sok jóval halmoztak el bennünket: úgy a banda saját remek dalaival (Sebek, Itt leszek, Bűnöm a Rock), mint az Omen Fagyott világával és számos Pokolgép klasszikussal (A háború gyermeke, Jel, Gép-induló, Bűn, Cirkusz és rács, Mindhalálig Rock and Roll). Lassan gyülekezett csak a közönség (gondolom, sokaknak eszébe sem jutott, hogy hamar kéne megérkezni, ha őket akarják látni), de Józsi és társai pontosan olyan jókedvvel és elánnal muzsikáltak, mint amikor telt háznak húzzák, s a közönség becsületére legyen mondva, hogy már a legelső percekben is ment a hangos együtténeklés, az ováció. S persze egyre csak fokozódott, ahogy mind többen lettünk a program előrehaladtával aki csak megérkezett, mind a színpad előtt ragadt a szimpatikus és profi előadás láttán-hallatán. A Bűnben egy vendéget is üdvözölhettünk a pódiumon, Molics Zsoltot a Cool Head Clan-ből, aki öblös orgánumát kieresztve egy remek duettet adott elő Józsival, tehát még meglepetés is fért a műsorba azt hiszem, ennél többet már mohóság is lett volna követelni. A Kalapács zenekar előkelő státusza a hazai heavy metal mezőnyben megkérdőjelezhetetlen és vitathatatlanul megérdemelt, erről tanúskodik minden egyes megmozdulásuk.

  A soros Hollywood Rose egy Guns n Roses tribute-banda, és én egyből leszögezem, hogy soha nem voltam nagy Gunner, még akkor sem, amikor mindenki az volt. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy a Guns előtt tisztelegni, ezeket a dalokat játszani igenis érdemes, hiszen megannyi olyan nótát írt ez a banda, ami ott van az egyetemes rocktörténet legfontosabbjai között. A Hollywood Rose pedig mondhatni küldetésének megfelelően - pont ezek közül válogatott ezen a péntek délutánon: olyan nóták kerültek elő, mint a Night Train, a Sweet Child O Mine, a Welcome to the Jungle, a Dont Cry, a Paradise City, a You Could Be Mine, de persze elhangzott a Knockin on Heavens Door is. Ez az együttes az a fajta tribute-zenekar, amely külsőségeiben is igyekszik megidézni a példaképeket, amit én igazán pozitívnak tartok, de azért lehet még csinosítani a produkció ezen részén is, csakúgy, mint a dalok előadásán (még több lendülettel és nagyobb precizitással). A Hollywood Rose még nem egy Kiss Forever Band vagy egy Iron Maidnem, de azért a Guns kedvelői nyugodtan tehetnek velük egy próbát.
  A Dirty Dance zenéje nem vág az én ízlésembe, de kötözködni a világ minden kincséért sem fogok, mert profizmusban nem volt hiány, s a színpad előtt csápolókra pillantva az is egyértelmű volt, hogy a hangulatnak sincs híján a koncert. Egyértelmű, hogy jól csinálják, amit csinálnak, tényleg hatalmas feeling rejlik a produkciójukban (még ha gyűlölöm is ezt a szót), az meg teljesen más tészta és a magam baja, hogy ettől még nem vagyok oda értük (nem vagyok az az igazi baby-zős arc, na). Ez a fajta muzsika szerintem inkább a Wigwam-ba való, ugyanakkor az is igaz, hogy a Twisted Sister elé illett a Dirty Dance rock and roll-ja. Mint arra már utaltam, igen nagy volt a sikerük is, ami szintén az utóbbi megállapítást támasztja alá. Mindenestre én már tűkön ülve vártam a nagy attrakciót, s lassan el is érkezett az idő, hogy átadják a helyet minden dőre anyaszomorítók legdőrébbjeinek, amivel párhuzamosan én is kezdtem újra felvillanyozódni.

  A Twisted Sister az a banda, amelyiknek teljes joggal szerepel megannyi számcímében a rock and roll vagy a rock szó. Ennél rock and roll-abb rock, vagy rockabb rock and roll ugyanis a világon nem létezik, erre mérget vehet mindenki. És a látott élő teljesítmény maradéktalanul meggyőzött mindenkit arról is, hogy a hétvégekre szóló reunion minden nosztalgia-jellege ellenére sem meglett emberek munka utáni fáradt emlékezőestjeit jelenti, hanem egy energikus, nagyon is jelen idejű együttes bombasztikus koncertjeit. A 2004-es Twisted Sister nemcsak azoknak szól, akik annak idején odavoltak a csapatért, hanem mindenkinek, aki manapság szereti a húzós rockzenét. A Twisted Sister munkássága” és a slágergyűjtemény” kifejezések szinonimák, úgyhogy tényleg csak az volt kérdéses, milyen formában toppannak a színpadra, a válasz pedig körülbelül 30 másodperccel azután megszületett, hogy felhangzott a Good evening! Welcome to our show!” szöveg és beindult a What You Dont Know nóta: elementáris formában.
  
  A Twisted Sister frontembere az a Dee Snider, aki frontemberebb minden frontembernél, de ez a banda igenis öt emberről szól, akik öten együtt mutatták be azt, amit a másodikként elhangzott daluk is állít: The Kids Are Back. Hangszerén a legkiválóbb teljesítményt A. J. Pero dobos nyújtotta, aki nagyszerű játékát a vége felé a Burn in Hell-ben egy remek szólóval koronázta meg. Nagyon sokszor úgy érzem, hogy az ütősök magánszámai csak a felesleges időhúzás szerepét játsszák egy-egy koncertben, de amit itt hallhattunk, az valóban lenyűgöző volt, egyszerre technikás, húzós és szórakoztató is. Eddie Ojeda és Jay Jay French gitárosok az egyszerűségükben örökérvényű témák lendületes pengetésén kívül a vokálozásból is rendesen kivették a részüket, sőt, Jay Jay a színpad bemozgásában is jeleskedett, egy ízben pedig még a konferálás feladatát is átvette Dee Snider-től. Mégis a basszer Mark Mendoza volt az, akit legalább annyit figyeltem, mint az énekest szerintem sokan voltak még így ezzel rajtam kívül. A figura nem véletlenül hallgat az Animal becenévre: a cuccát már a koncert első felében sikerült majdnem teljesen gallyra tennie. Ez persze a kifinomult játékstílusát tekintve nem is csoda: gyakran az öklével ütötte a basszusgitárját, egyet a testre, egyet a nyakra, egyszer pedig még a keze ügyébe akadó technikust is felhasználta pengető gyanánt. A buli végén előbb a mikrofonállványát hajította a színpad hátuljába, aztán megemelte a bőgőjét (kábé olyan könnyedén, mint én a fogkefémet) és az is röpült Hatalmas showman a fickó! A leghatalmasabb persze Dee Snider, aki amellett, hogy az összes témáját hibátlanul kiénekelte, maratoni távot futott és kétheti intenzív gimnasztika-edzést mutatott be másfél órában a PeCsa szabadtéri színpadán. Máig sem tudom megfejteni, hogy miért, de tény, hogy tőle még a legsablonosabb dumák és húzások (tapsoltatás, közönségénekeltetés) is teljesen eredetinek és lelkesítőnek hatnak. Kicsit ugyan furcsálltam abbéli meggyőződését, hogy Magyarországon senki sem beszél angolul, de végül is némileg igazolta magát: amikor az Értitek, amit beszélek?” kérdésre hatalmas ordítás volt a válasz, megkért mindenkit, aki tud angolul, hogy ne üvöltsön nos, mégis valóban jó páran felkiáltottak erre is. Minden esetre a kulcsmondatokat (pl. Were Not Gonna Take it”, I Wanna Rock”) mindenki magabiztosan tudta üvölteni, s ennyi is éppen elég volt ahhoz, hogy a zenekar és a közönség a hatalmas hangulatban feloldódva egy óriásit bulizzon közösen.

  Visszatérve a bandához, ez a koncert azt is megmutatta, hogy a színpadi munka is olyan, mint a biciklizés: elfelejteni nem lehet. Egy Twisted Sister koncerten valószínűleg még az sem tűnne fel senkinek, ha egy tevekaraván átvonulna a színpadon, mert egyrészt az öt figura teljesen leköti az ember figyelmét, másrészt pedig biztosan rutinból reagálnának az eseményre a legnagyobb természetességgel. Nem kevés technikai probléma nehezítette a dolgukat, de ott és akkor ez szinte jelentéktelennek tűnt, ha elnémult egy mikrofon, azonnal ott volt egy másik Snider kezében, a hangszeresek pedig megosztották egymással a sajátjukat; ha a számok közt a felszereléssel kellett bíbelődni, Dee-nek azonnal volt valami mondanivalója, amire oda is kellett figyelni, és így tovább. Olyan olajozottan működött együtt az egész banda, hogy már ez a szenzációs profizmus is felejthetetlen élménnyé tette a koncertet. Ugyanakkor mindvégig ordított róluk, hogy élveznek minden színpadon töltött percet, örömmel és örömből, nem pedig megszokásból zenélnek, és a spontánság is ott volt a produkcióban.
  
  Ahogy lehetett is rá számítani, óriási himnuszgyűjteménnyel álltak a színpadra: a már említett két nyitónóta után elhangzott a Stay Hungry (Dee Snider: Húsz éve várok erre. Hungary! Stay Hungry!”), a Destroyer, a Knife in the Back, a Cant Stop Rock and Roll, a Fire Still Burns, a Shoot em Down, az I am (Im Me), az I Believe in Rock and Roll, az Under the Blade, s már a koncert közepe felé elnyomták a definitív TS-nótát, a hatalmas közönségénekléssel kísért Were Not Gonna Take It-et is. A sok sebes tempójú és döngölős rock and roll-himnusz között megbújt egy líraibb jellegű gyöngyszem is, a The Price című ballada képében, mely nálam csúcspont a csúcspontok közt is. A koncert vége pedig a legtutibb befutóké volt: előbb jött a gonosz Burn in Hell, amelyben Snider arcát alulról vörös fénybe burkolták, frappánsan alátámasztva a dal hangulatát, aztán megdörrent az újabb hatalmas együttdalolást hozó I Wanna Rock is. (A dal felkonferálásánál Snider-t megzavarta valami, amire elejtett egy bosszús fuck-ot, majd röhögve jegyezte meg, hogy Yeah, I wanna fuck!” a Mendoza arcán ekkor elterülő kaján és mohó vigyor örök életemben az emlékezetemben marad.) A levonulást követően megszólalt a Come Out and Play intrója, majd maga a dal is, a zárást pedig mi más is jelenthette volna, mint az S. M. F. állásfoglalása, ahol utoljára engedhette ki mindenki a hangját Twisted Sister illusztris társaságában.
  
  A koncert előtt valaki azt mondta nekem: akkor hiszi el, hogy a Twisted Sister fellép Budapesten, ha már hazafele gyalogol a koncertről. Nos, nekem még akkor is elég nehéz volt elhinni, hogy tényleg megtörtént az esemény álomszerűen nagyszerű buli volt ez egy fantasztikus zenekartól!
  
  2004-ben is nívós esemény kerekedett a Summer Rocks fesztiválból, a hagyomány idén is tovább nemesedett. Remélem, hogy a következő években is folytatódik ez az örvendetes folyamat, újabb színvonalas koncertek öregbítik majd a rendezvény hírnevét s szereznek örömet a rajongóknak!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: