lemezajánló [nagylemez] 2004. július 12. hétfő 15:17
nincsen hozzászólás
szerző: DinoThe Cure: The Cure Universal Music
Robert Smith és csapata nem mondhatni, hogy túlzottan elkényeztette rajongóit az elmúlt időben: míg az 1992-es Wish lemezig 1-2 évente követték egymást a nagylemezek, az ezt követő tizenkét év alatt mindössze két új stúdióalbummal álltak elő. A többi megjelent kiadvány a kislemez-gyűjtemény (Galore), a válogatás (Greatest Hits, valamint a kislemezes számok és ritkaságok gyűjteményeként megjelent négylemezes Join the Dots) vagy a koncertfelvétel (Paris és Show CD-k, és a nagyszerű Trilogy DVD) kategóriába volt sorolható. Így aztán nem meglepő, hogy igen nagy várakozás követte az újabb album megjelenését.
Miután jól megmosolyogtam a borító szó szerint gyerekes mivoltát, és megállapítottam magamban, hogy az album elnevezése is igen fantáziadúsra sikerült, beraktam a CD-t a lejátszóba, és onnantól kezdve nem volt megállás, napokon keresztül nem sok más lemez szólt mellette, és azóta is többször kikerül tokjából, egyenesen a CD játszó tálcájába.
Egy kicsit nyersen indul a lemez a fokozatosan erőteljesebbé váló Lost című számmal, melyet kis túlzással akár Trent Reznor is magára vállalhatna. A kissé monoton számot a Labirynth követi, mely hangulatában a Snakepit-et idézte fel bennem. A torzított gitár és énekhang, valamint a visszhang effekt nagyszerűen megadja hozzá a megfelelő atmoszférát. Könnyedebb stílus és szövegében is vidámabb dal következik ezután: a Before Three dallama elsőre a Bloodflowers album Maybe Someday számát juttatja az ember eszébe. Egyetlen zavaró momentumot egyes szavak végének üvöltésbe nyújtása jelenti, ezt leszámítva ez se egy rossz szám.
Az első kislemez a The End of the World-ből készült, mely valóban az egyik legkönnyebben megkedvelhető szám az albumról. Első hallgatásra furcsa a mondatok széttöredezettsége és különösen idétlennek tűnik az ooo-eee-ooo szövegrész, de mindez megbocsátható, az összhatás remek :-). Egyik kedvencem követi ezt, az Anniversary. Egy újabb nagyszerű hangulatú szám, melyben végre több szerepet kap a szintetizátor is. A háttéreffektek kicsit űrbéli atmoszférát adnak az egésznek, mely különösen élvezetessé tette számomra a dalt. (Eddig a The Smashing Pumpkins egyik száma, a Behold! The Night Mare jelentette számomra a teret legjobban kitöltő dalt, erről az albumról kettő is került mellé a listára.)
Eleinte nem túlzottan tetszett az Us or Them. Robert Smith kiabálása és a f*ck szó feleslegesnek tűnő beiktatása valahogy túl negatívan hatott. Többszöri hallgatásra aztán indokolttá vált mindkettő, és bár nem került a legjobb számok közé, véletlenül se ugrom át az album hallgatása során. Egy kellemesen könnyed szám ad kontrasztot az üvöltözésnek: az alt.end jópofa gitárdallammal indul, melyet jól követ az egész dal stílusa is. Az album legjobbjai között szerepel képzeletbeli listámon.
A következő három szám (I Dont Know Whats Going) On, Taking Off és Never igazából nem emelkedik ki semmivel se az albumon. Átlagos, hallgatható számok a The Cure megszokott stílusában, és ezekben is visszaköszön de legalábbis felsejlik egy-egy korábbi szám dallamrészlete, hangzása (például a Friday Im In Love vagy a Just Like Heaven). Az utánuk következő The Promise viszont ismét egy erőteljesen atmoszférikus szám, különösen talán a háttérben visszhangzó csattanások miatt, de minden hangszer jól összhangban van: erőteljes basszus, jó vezérdallam, melyeket remekül kiegészít a dob és a csilingelő ütősök. Egyetlen baja, hogy kissé elnyújtották: a több mint tíz perces hosszúság feleslegesnek tűnik, ennek ellenére ez is egyik kedvenc számom lett a lemezről. Az album utolsó száma egy lassú, melankolikus dal, a Going Nowhere, mely remek zárása a lemeznek.
Nem mondhatnám, hogy új lemezükkel a The Cure igazán újat alkotott volna, mégis egy újabb nagyszerű lemez jelent meg tőlük, melyen vegyesen találunk borongós és vidám, bánatos és szerelmes dalokat, felidézve egy-egy korábbi szám vagy album hangulatát, mintegy összefoglalva az együttes 25 éves múltját.
15:17
