Az elmúlt napokban igazi amerikai hangulatba kerültem, mivel két nappal ezelőtt még a The Dead Daisies kápráztatott el klasszikus rock and roll hangzásával, most pedig egy másik aspektusból kaptam egy jó adagot az amerikai szabadság érzetéből.
Sajnos 25 évet kellett várni az idei év egyik leginkább várt koncertjére, az Ugly Kid Joe-ra, de megérte türelmesnek lenni. Sokan egy legyintéssel elintéznék, hogy az UKJ egy egyszámos banda, amit a 90-es években rommá játszott az MTV, de ez nem így van, hiszen remek szerzeményekkel rukkoltak elő és egy teljes életutat láthattunk ezen a kora nyári estén. Alapításukkor felrúgták a már jól megszokott metál hangzást, mivel egy ízig-vérig garázs-rock banda jött létre, akik ötvözik a hard rock, a punk, a rap és a thrash vonásokat.
De hogy az este folyamán ne csak egy ilyen hangzásban legyen részünk, ezért bemelegítésként megkaptuk az UKJ torkának, Whitfield Crane-nek nemrég összehozott hobbizenekarát, a Yellowcake-et, amiről sugárzott a profizmus és a tisztelet a legnagyobbak előtt. Az oldschool hangzásra leginkább a Black Sabbath által megalkotott dallamvilág volt a jellemző. Crane mellett alapító tag az ausztrál származású Jeff Curran, aki Raiders sapkájával és kedvenc bandájának, a Sabbathnak a pólójával rögtön elnyerte a szimpátiámat. Kissé lassú tempóban indult a buli, de hát egy olyan dallal, ami az öngyilkossággal foglalkozik, nem is lehet felpörgetni az embereket.
De a jól összerakott számlistának köszönhetően egyre jobban felpörögtek a dalok és egyre tempósabb ütemek következtek. Egy pillanatig sem volt az embernek az az érzése, hogy Crane csak bemelegítésnek szánta ezt a koncertet a fő esemény előtt, hiszen a kezdetektől száz százalékot nyújtott. Egyfajta önkifejezés eszköze volt a Yelowcake, amit az is bizonyít, hogy csak kazettán jelentek meg a dalaik és nem hajlandóak alkalmazni semmilyen más fajta hanghordozót. A dalaik fő témája az elmúlás volt, amit kihangsúlyoztak egyfajta pszichedelikus dallamvilággal is. Igazán jó előkészítették a közönséget arra, hogy mire számíthatnak majd az Ugly Kid Joe koncertjén.
Fél kilenc magasságában elkezdődött az, amire 25 évet kellett várnunk, először lépett fel kishazánkban az Ugly Kid Joe. A nézőközönség igazi fanatikusokból állt, aki úgy várták kedvenceiket, mintha maga a megváltó érkezett volna hozzánk. A kaliforniai lázadó lazaságukat bizonyította a shopban kapható gördeszka és a cinizmussal és társadalmi kritikával ellátott pólóik is. Az intrót követően felcsendült a Neighbour című szerzeményük, és látszott, hogy bizony sokan lennének a tagok szomszédjai, mivel már az első ütemtől kezdve kívülről fújták a dalszövegeket.
Az UKJ számtalan sztárbandának volt az előzenekara, de a Madman minden bizonnyal felcsendülhetett Alice Cooper előtt is.
Nekem az egyik legütősebb cím a Jesus Rode a Harley volt, mert valószínű, hogyha Jézus ma élne, csak a legjobb motorra lenne hajlandó felszállni. Ezzel a közönséget is magasabb fokozatba kapcsolták és a banda a motorozással kapcsolatos szenvedélyét is kifejezte. Ez a rajongás később még kicsúcsosodott az est folyamán, de nem szeretném még előre lelőni a poént. A lázadás és a szabadság szimbóluma a motorozás, főképpen ha ezt egy Harleyn teszed és ezt a lázadás koncepcióját folytatta a C.U.S.T. Hivatalosan úgy van, hogy az első három szám során készíthetnek képeket a fotósárokból a fényképészek és aztán el kell azt hagyniuk, de ez nem így történt egy olyan rebellis bandánál mint az UKJ. Crane eltörölte ezt a szabályt és még néhány fotóst fel is húzott a színpadra, hogy onnan is megörökíthessék ezt az egyszeri és megismételhetetlen eseményt.
Folytatásban eltolták az egyik legkarcosabb dalukat, a Panhandlin´ Princet, amely hallgatása során azt kívántam, bárcsak egy kabrió Musztángban róhatnám a 66-os utat, miközben ez dübörög a magnóból. Egy idő után Crane már nem is énekelt, ezt a szerepet átruházta a közönségre.
A fékevesztett tombolás tovább folytatódott egy gitárpárbajjal, ami a három gitáros Dave Fortman, Cordell Crockett és Klaus Eichstadt között zajlott le. A show tovább haladt, mely során olyan remekművek csendültek fel, mint a Come Tomorrow, a No One Survives, a Devil´s Paradise vagy a So Damn Cool. Dalnokunk a számok közben megpróbálta megtanulni a köszönöm szót. És ekkor elérkezett az este egyik fénypontja a Cat´s in the Cradle, ami egy Harry Chapin feldolgozás és láthatóan a közönség nagyon várta ezt e pillanatot. Bár az este során lehűlt a levegő, Zac Morris mégis egy szál színes alsógatyában dobolta végig a bulit.
Az I´m Alright és a Milkman´s Son alatt jól megmozgatták a közönséget, mivel Crane ugrálásra bíztatott mindenkit, akiket nem kellett kétszer kérni, hiszen rögtön elkezdtek pattogni.
Majd jött egy kis örömzene, mivel felcsendült egy AC/DC klasszikus a Highway to Hell, majd ezt követte egy nagy meglepetés, mivel a Mr. Recordman című szerzemény során Klaus Eichstadt gitáros állt a mikrofon mögé. Egy kissé countrys hangzás vette át a főszerepet úgy ebben dalban, mint a Same Sideban vagy a Goddamn Devilben.
Aztán újra megleptek bennünket azzal, hogy tiszteletadásképpen eljátszották minden idők legnagyobb motoros himnuszát az Ace of Spades-t a Motörheadtől. Zárásként pedig nem is választhattak volna mást, mint a nekik világhírnevet hozó Everything About Yout, amit természetesen könnyekig hatva énekelt a közönség.
Egy lázadó, a szabályokra nagyívben tevő banda jutott el hozzánk 25 év után. Az Ugly Kid Joe tagjaiban közvetlen és kedves fickókat ismerhettünk meg. Mondjuk lehet, hogy én is az lennék, ha az év minden napján sütne a nap egy óceán partján. Így a dalaikkal egy felejthetetlen és egész életre szóló élményt szereztek mindenkinek, aki ellátogatott erre a remek koncertre.
04:20
