beszámoló [koncert] 2018. április 25. szerda 08:38
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloAn Evening with Machine Head 2018 2018. április 20, Barba Negra
Három évvel ezelőtt adott egy monstre bulit a Barba Negrában az amerikai metal színtér egyik legsúlyosabb koncertbandája, az Oakland-i Machine Head. Nagyjából 3 órás koncert, semmi előzenekar, csakis az életmű legjava. Nem meglepő, hogy az összes jegyet elkapkodták, a buli pedig tényleg óriási volt. A csapat ezt a körutat most megismételte 2018-ban, vagyis ismét egy „An Evening with Machine Head” műsort kaptunk, kérlelhetetlen töménységben. Hogy mégse legyen teljes ismétlésről szó, arról az azóta megjelent friss lemez, a Catharsis gondoskodott, illetve az élőben előadott régebbi keltezésű tételekkel is igyekezett erőteljesen variálni a zenekar.
A Catharsis az egyik legmegosztóbb Machine Head album lett a rajongók szemében. Az ezredforduló környéki korongokat fogadta ekkora értetlenség, amelyek után a Throuth The Ashes Of Empires és pláne a The Blackening lemezekkel a csapat visszatalált a rajongók által elvárt útra. Bár sok év elteltével, kicsit más szemmel nézve többen elkezdték elismerni a The Burning Red album erényeit (a Supercharger esetében, pár szám kivételével ez azóta sem sikerült), szóval még nem tudni, hogy az idő vajon a Catharsis esetében is gyógyírt fog-e jelenteni.
Annyit viszont elöljáróban máris elmondhatok, hogy az élő megszólalás és a Machine Head-től megszokott elementáris erejű színpadi munka óriásit dobott azon a néhány új dalon is, amelyek ma napirendre kerültek. Így hát szerintem többen is lesznek, akik a mai este után élményekkel eltelve, a letaglózó hangulatú előadás után kicsit kótyagosan hazatérve, más szemmel (és füllel) fognak tekinteni a Catharsis-ra.
A kellemesen meleg időjárás hatására a legtöbben még a Barba Negra kinti részlegében múlatták az időt a kezdés előtti percekben, így alaposan igyekezniük kellett, hogy megtalálják a helyüket a természetesen idén is teltházasra duzzadt nézőtéren. Az útkeresős ezredfordulós évek utáni atombomba erejű visszatérést önmagában megtestesíti az egyik legjobb valaha volt Machine Head nóta, az Imperium. Nem csoda, hogy ezzel indították útjára a koncertet, már a nulladik pillanatban letaglózva a közönséget. A bődületes erejű dal energiája átmentődött a Catharsis nyitószámára, a Volatile-ra is. Erről a nótáról azért mindenki gondolta, hogy élőben is működni fog, így is történt. A hangzás már az első percektől kezdve bivalyerős és jó hangos volt, de pár szám azért kellett, hogy mindegyik hangszer kitisztuljon a hangfalakban.
Az albumnyitó dalok sorát folytatta a Now We Die, a Bloodstone & Diamonds lemez egyik legütősebb szerzeménye. Legkésőbb ekkorra már a teljes közönség eksztázisban zúzott, csápolt és énekelt. A Machine Head mesterien kombinálta mindig is a dühödt üvöltéseket és az olykor majdhogynem andalító, énekelhető dallamokat, refréneket, így Robb Flynn nem csak a veszett headbang-elésre, hanem az együtt éneklésre is biztathatta a rajongókat.
Ma inkább a gyors, szegelősebb nótáikat vették napirendre, ami miatt természetesen a legcsekélyebb mértékben sem akadékoskodott a közönség. Jött a Beautiful Mourning a The Blackening-ről, amely továbbra sem hagyott nyugtot az izmoknak. Érdekes, hogy bár teltház volt, a keverőpult és a koncert egész ideje alatt örvénylő moshpit között egészen kényelmesen el lehetett férni. Így hát nem kellett félni, hogy a veszett zúzás és hajlóbálás miatt ferde tekinteteket kapnánk a körülöttünk állóktól (bár nem angolkisasszonyok klubjában voltunk, hanem Machine Head koncerten, szóval senki sem róhatta meg a másikat, ha azt az átlagosnál jobban átjárta az adrenalin).
Visszaugrottunk kicsit az időben a The Burning Red albumhoz, amelyet a Catharsis-hoz hasonlóan szintén sok kritika ért annak idején, de azok a nóták, amelyek a mai napig meg tudtak kapaszkodni a koncertprogramban, mégis kiállták az idő próbáját. Kétségkívül ilyen a The Blood, The Sweat, The Tears, amely egy zsigeri, tombolós dal. Nem csoda, hogy bérelt helye van a műsorban, ezúttal is nagyon működött. De működött a Kaleidoscope is, amelyről hazugság lenne azt állítani, hogy így élőben ne hasított volna. Mindegyik tag nagyot játszott az egész koncert folyamán, Flynn-t pedig külön dicséret illeti, mert a dallamos éneket is kifejezetten jól hozta.
A Machine Head nagyon ért a hatásos intro-khoz. Az mai estét nyitó Imperium felütése is óriási, de a most következő Clenching The Fists Of Dissent ugyancsak vasmarokkal szorítja magához a hallgatót. Ez a 10 perc feletti szerzemény is pusztított, a gyors darálás és az észveszejtő súly kombinálódott ebben a számban. A The Blackening tételei szemmel láthatóan élőben is két vállra fektetnek mindenkit.
A csapatban mindig is nagyszerű zenészek játszottak, Robb Flynn mellett Dave McClain dobos és Phil Demmel gitáros tartanak ki a legtovább a zenekar történetében. Mindkettő kapott egy kis szóló lehetőséget is, amire kétségtelenül szükség volt, hogy a többiek szusszanhassanak egy kicsit. Egyikük szólója sem volt különösebben lenyűgöző vagy kihagyhatatlan, de a közönségnek sem jött rosszul a pár perces leállás.
Robb híres a színpadi nagymonológjairól és a szeret a „nagy tanító”, „nagy megmondóember” szerepében tetszelegni, de ma feltűnően visszafogottan és kevésbé terjedelmesen nyilatkozott. Pedig a 3 órás játékidő bőven alkalmat adott volna erre. Ma inkább csak a Darkness Within előtt eresztette kicsit bő lére a mondanivalóját, de mivel a a rajongókat és a városunkat dicsérte, továbbá a zene általi összetartozást hangoztatta a frontember, természetesen nagy elismerést váltottak ki a szavai.
A Darkness Within félig akusztikus, félig hangos, nagy átélésre lehetőséget biztosító témái ezúttal is magával ragadták a hallgatóságot, Demmel gitárszólója pedig egyenesen könnyfakasztó volt. A véget nem érő óóó-zás pedig ismét csak az este felemelő momentumai közé tartozott. Óriási volt a hangulat, ez az életműkoncert az igazi elhivatott rajongóknak szólt, akik aktivitásukkal és az éneklésben való közreműködésükkel meghálálták a bizalmat.
A Catharsis címadója még a kritikusok szerint is egy jobban sikerült darab a lemezről, így nem csoda, hogy ezen az estén is működött, mind a dallamos, éneklős részekkel, mind a dal végi betonba döngölő súlyossággal. Tagadhatatlan helye volt a koncertprogramban. Mint ahogy a From This Day is egy remek nóta, rajta a The Burning Red album minden jellemzőjével. De ma nem azok a rajongók jöttek el, akik szakadatlanul ekézik az ezredforduló rap-es betéteit vagy a Catharsis kissé túlzásba vitt dallamosodását, hanem akik valóban minden pillanatát élvezni akarták ennek az estének. Így minden időszak termései sikert arattak, sőt azok azok a ritkaságszámba menő tételek is, amelyek nem futnak minduntalan szembe az átlag metal rajongóval.
A Ten Ton Hammer mondjuk pont olyan, amit még az is ismerhet, aki csak érintőlegesen van képben a Machine Head életművével. A The More Things Change albumot csak ez a dal képviselte, a 3 órás estén azért juthatott volna idő előszedni még legalább 1-2 tételt róla. A rajongók nem fáradtak, szakadatlanul headbang-eltek és tomboltak a vasbeton súlyú nótákra.
Talán kis kakukktojásnak minősülhet a programban az Is There Anybody Out There?, amely sorlemezre sosem került, mindössze Flynn frusztrációjának nagyvilágba kiáltásaként született meg. Szerintem ez a szerzemény ma kihagyható lett volna, de még ezt a tényleg csak bónusznak felfogható dalt is jól fogadta a közönség.
Ennyi szám már bőven kitett volna egy átlagos koncertprogramot, de hol voltunk még a végétől! Érkezett a Locust, egy remekül eltalált dal a 2011-es albumról. Ma egyszerűen minden működött a társulatnak, a közönség falta az újabb és újabb nótákat. Nagy tombolás fogadta a friss tételeket is, mint a Beyond The Pale és a régi súlyosságokat egyaránt, mint a Bulldozer. Mindegyik nagylemezét megidézte a zenekar, a Killers & Kings például a 2014-es Bloodstone & Diamonds-ről szólt. Talán erről a nótáról tudtam volna azt mondani, hogy egy még emlékezetesebb tételt el lehetett volna képzelni helyette erről a korongról, például az In Comes The Flood-ot vagy a Night Of Long Knives-t.
A színpadon szinte semmi nyomát nem lehetett tapasztalni a fáradásnak. A közönségben viszont a vége felé már kifullasztó volt ez masszív, tömény metal orgia, pláne azoknak, akik a moshpit-ben élték az életüket. De definitív Machine Head számra, a Davidian-re mindenki összeszedte az erejét. Hiába próbál Robb figyelmet felhajtani az olyan nyilatkozatokkal, hogy talán kiveszik ezt a számot a koncertprogramból az amerikai lövöldözések miatt (mi köze a kettőnek egymáshoz!?), a közönség ezt úgyse engedné. Ahogy a – szokás szerint – még inkább belassított levezetése megszólalt ennek a számnak, mindenki tudta, hogy itt nincs kegyelem.
A legtöbb esetben a Davidian szokott lenni a Machine Head bulik zárószáma, azonban ma még mindig voltak további dalok, sőt nem is kevés! Ehhez már tényleg komoly állóképesség kellett a rajongók részéről is, a zenekarról meg nem is beszélve. Minden dicséretet megérdemel a Flynn, Demmel, McClain, MacEachern kvartett, mert estéről estére egy ilyen monstre bulit lenyomni, ráadásul az utolsó pillanatig kiváló minőségben, az közel sem mindennapi!
Robb Flynn és Phil Demmel akusztikus gitárral tértek vissza és a Catharsis album egy merengősebb tételét játszották el, a Behind A Mask-et. Sokan talán nem kedvelik ezt a semmilyennek tűnő nótát, de a mai koncert ívében nagyon jól jött ez a könnyedebb téma, még akkor is, ha leültette a hangulatot. Természetesen nem azt mondom, hogy felérne ez a dal egy Descend The Shades Of Night-tal vagy egy Farewell To Arms-szal, de ez a 4 percnyi lenyugvás tökéletesen lett időzítve.
De tényleg csak erre a pár percre kegyelmezett meg nekünk a Machine Head, innentől ugyanis sorakoztak az életmű legbrutálisabb, legsúlyosabb tételei, amik immár véglegesen ízzé-porrá rombolták a hallójáratokat és a nyakcsigolyákat. A The Burning Red kikezdhetetlen tétele, a bálnasúlyú riffekkel felvértezett Exhale The Vile szó szerint kegyetlen volt, a Catharsis bemutatását pedig a Triple Beam zárta.
A szövegmondós-rapes részek miatt ez az új szerzemény szintén inkább a The Burning Red világát idézi meg, de a dalban fortyogó, elfojtott és kitörő düh alkalmassá tette arra, hogy élőben is beindítsa a rajongókat. Tényleg nem tudott ma semmiben hibázni a zenekar, még azokat a Catharsis-os tételeket is sikerre vitték, amelyektől előzetesen fintorogtak a hallgatók. Úgy gondolom, aki ma itt volt ezen a koncerten, kicsit másképp fog hozzáállni az idén megjelent koronghoz.
És még mindig nem volt vége! Meddig tudják ezt még ragozni!? Jött a Machine Head talán valaha volt leggyorsabb dala, az álomszerű gitárorgiával felvértezett Aesthetics Of Hate. Az előző korongot képviselte a 6 perces Game Over. Talán ez a dal könnyen elcserélhető lett volna valami másra, de voltak a közönségnek olyan tagjai, akik átszellemülten, fennhangon énekelték a sorokat. Szóval a jelek szerint többeknek is nagy örömet okozott a Bloodstone & Diamonds 10-es számú nótája.
Óriási különlegességet jelentett a Burn My Eyes egyik ultra ritka tétele, a rövid, villámcsapásszerű gyorsulás, a Blood For Blood. Ha esetleg az ősrajongók sokallták volna a 2000 utáni szerzeményeket a programban, ezzel a circle pit-es dallal meg volt minden bocsájtva. És az immár zárószámként funkcionáló, óriási dalszerzői képességekről tanúskodó Halo tette fel az estére a koronát. Ebben a nótában mind a basszus mögött, mind a dobok mögött, mind a gitáros posztokon, sőt az ének terén is csúcsteljesítményt hallhattunk. Három óra tömény fémzene után így előadni ezt a dalt, hát nem semmi...
Nehéz szavakat találni erre a tényleg nem mindennapi koncertélményre. Azért akármennyire is megkaptuk a Machine Head legjavát, még úgy is, hogy elképesztő mennyiségben vonultak fel a jobbnál jobb szerzemények, ez a koncert azt is megmutatta, hogy a metal zenének ebből a durva, extrém válfajából 1,5-2 óránál több már kőkemény dózis és nagy állóképességet igényel a közönség részéről is. Senki nem panaszkodott természetesen, de érezhető volt, hogy az utolsó fél órában már senki sem volt olyan fürge a deszkák előtt.
Nagyon együtt van a csapat, és remélem, hogy a Catharsis album korántsem elsöprő sikere nem fogja kedvét szegni a zenekarnak. Mi több, titkon azt remélem, hogy a kritikákat köztudottan nehezen viselő Robb Flynn-ből talán egy igazi dühös, agresszív albumot vált ki legközelebb mindez, amivel mindannyian csak nyerhetünk.
A frontembernek egyszerre kellett összpontosítania az éneklésre és a gitározásra három órán keresztül, így a legnagyobb elismerést talán ő érdemli meg. A banda motorja, Dave MacClain szokás szerint iszonyú húzósan adagolta az ütemeket, borzasztó sokat számít, hogy ő ül a dobok mögött. Phil Demmel pedig kiváló képességű gitáros, a Flynn-nel közös gitárpárbajaik során tökéletes duót alkotnak. Jared MacEachern pedig szemlátomást remekül beilleszkedett a csapatba, nagy elánnal rázta a rőzsét, a basszusozás mellett az éneklésben is besegített. Nem is akárhogy!
Kering egy felvétel a neten, ahol a Chester Bennington emlékkoncerten ő énekli az In The End dallamos részeit, egészen jól. Szóval ha nem megy a súly rovására, én nem bánom a Machine Head dallamosodását, a még több és még merészebb dallamos ének beszivárgását, de ez esetben Jared MacEachern-re még többet kellene alapozniuk.
Még ha a metalos közönség és az úgynevezett szakma nem is fogadta egyöntetű lelkesedéssel a januárban megjelent Catharis lemezt, néhány tétel igenis képes volt bizonyítani az életképességét ezen a koncerten. Minden ízében letaglózó, magával ragadó, bivaly erős, és a végére már talán kicsit kifullasztó előadást láthattunk a Machine Head-től. Ugyebár a nagy lelkendezések során gyakran szoktak olyanokat mondogatni a rajongók, hogy „erre a bulira akár holnap újra elmennék!” Hát, ezt én nem tudnám mondani... 1-2 hét regenerálódásra mindenképpen igényt tartanék. De aztán készen állok, jöhet a folytatás!
08:38
