beszámoló [koncert]  2004. július 8. csütörtök   16:13

nincsen hozzászólás

  Szeretem a Marco Polo klubot, sok egyéb ok mellett leginkább azért, mert rengeteg izgalmas bandát láttam itt - hogy csak néhányat említsek: Julith Krishun, Junkfood, Orodruin, de a sor még könnyűszerrel folytatható volna. Május 29-én ismét bővült egy névvel a gléda: a Phoenix Bodies-éval.
  
  Az este megnyitását az analcore jeles hazai képviselője, a The Taktika vállalata magára. Ezúttal ismét egy áttekinthetőbb megszólalás támogatásával hallgathattam meg a csak koncertről, de onnan azért egyre inkább ismerős dalokat. Én minden körülmények között híve vagyok annak a zenei vonalnak, amit ők képviselnek, de azért a legjobban mégis ilyen formában szeretem hallgatni őket, amikor ki lehet venni a szimplán kaotikusnak csak felszínesen bélyegezhető dalokat felépítő jól megírt témákat. Külön nagyszerű volt, hogy ez alkalommal az énekes Attila a szokottnál jóval erőteljesebben süvöltötte a szövegeket, amitől még inkább életre keltek a nóták. Bár elhangzott, hogy (az általam múltkor pedzegetett) hanganyag felvételére pénzügyi okokból nem valószínű, hogy egyhamar sor fog kerülni, én azért nem teszek le a dologról, addig meg remélhetőleg még jó párszor láthatom őket élőben, elvégre az sem egy utolsó dolog.
  
  A Phoenix Bodies gátlástalan zenekar, úgy zeneileg, mint a megjelenést tekintve. A zaj szempontjából - ahogyan az meg is történt a buli beharangozójában - nem volt alaptalan a Converge-et említeni velük kapcsolatban: a bevett formulák, szokványos dalfelépítések és fülbemászó melódiák hátán taposva jár őrülten vonagló táncot e négy megátalkodott fiatal muzsikája is. Élőben pedig ráadásul - még bőgő hiányában is - death metal bandákat megszégyenítő gonoszsággal dohogtak a szerzeményeik - ehhez a megszólaláshoz képest az a néhány dalnyi stúdiófelvétel, amit van szerencsém ismerni tőlük, bizony még barátságosnak is nevezhető, pedig fülápolásra olyan formában sem éppen alkalmasak ezek a másfél-két perces kaotikus dörgedelmek. Talán sokak számára furcsán fog hangzani, de az effajta produkciók is tudnak ellenállhatatlanok lenni, s a Phoenix Bodies-é az is volt. Amellett, hogy a belőle áradó hév lecsavarta az emberek fejét, át is sugárzott az egybegyűltekre, ezt szinte tapintani lehetett. Többnyire persze a megrökönyödöttség miatt nem váltott ki senkiből fékevesztett tombolást az előadás, inkább csak elismerően bámulva csillogó szemekben, kaján vigyorokban és élénk bólogatásban, meg persze a dalok közti ovációban nyilvánult meg a közönség elragadtatottsága, de a lényeg az, hogy nem volt hasztalan az együttes által az előadásba préselt erő és őszinteség, értő fülekre találtak. Megérdemelt sikert aratott ez a leplezetlen ösztönök fűtötte parázs előadás, csak az a kár, hogy ilyen kevés néző körében.

  Mint már utaltam rá, ez a csapat nem csak zenei értelemben gátlástalan, s az emlegetett megrökönyödöttség sem csak a daloknak volt köszönhető. Tán nem meglepő, hogy effajta zenét nem feltétlenül hétköznapi arcok csinálnak - a Phoenix Bodies esetében azonban senki ne gondoljon tömeggyilkosokra, vagy megszállott vademberekre: a srácok inkább néhány osztálykiránduláson lévő, infantilis gimnazistára emlékeztettek. A két gitáros meglehetősen hagyományos módon, hangszerével kaszálva, hadonászva gyalulta-facsarta az elképesztő témákat, ezen már senki nem lepődik meg, viszont a másik két tag tett a nem mindennapos vizuális „élményről”. Az énekes bokszeralsóban üvöltötte-tombolta végig a koncertet, de még így is jobban fel volt öltözve, mint dobos kollégája, aki a dalok között gondoskodott róla, hogy az esetleg figyelmetlenkedő jelenlévőknek is tudomására jusson: nem különösebben szégyellős. A szünetekben székéről felemelkedve riszálta magát, a dobverőkkel emelgette a heréit, közben pedig le nem hervadt volna az arcáról a farkasvigyor... A prímet így sem ő vitte, hanem a mikrofonnál álló gatyás barátunk, aki két sikítás között az előrébb álló férfinézőknek igyekezett hatalmasnál hatalmasabb cuppanósokat osztogatni... Te jó ég! Meglehetősen éles kontrasztot képzett ez a morózusan tébolyult zenével, de ami rendhagyó, az legyen tényleg minden tekintetben az, nemdebár?
  
  Úgy ment át a publikumon a Phoenix Bodies, mint egy lökhajtásos úthenger: fennakadás nélkül, ráadásul villámgyorsan vasaltak ki minket - egy ráadás erejéig még sikerült visszacsábítani őket a színpadra, aztán meg ottmaradtunk az élménnyel és az ilyenkor állandóan felvetődő kérdéssel: miért csak ennyien voltak képesek eljönni megnézni ezt a két bandát?

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: