szerző: MorelloTrivium, Power Trip, Venom Prison 2018. március 29, Akvárium klub
Fergeteges koncerttel mutatkoztak be Magyarországon az amerikai metalos titánok, a Trivium tagjai 2016-ban, a Barba Negra Track-ben. Nagy létszámú közönség előtt, bomba hangzással játszottak egy igazi „best of” programot. Önmagáért beszélő buli volt. A srácok most visszatértek Budapestre, ám 2 év óta történt egysmás a zenekar háza táján.
Először is, friss lemezzel jöttek ki idén. A The Sin And The Sentence egy valódi slágerparádé lett, húzós, emlékezetes nótákkal, amelyek közül több is ordít azért, hogy a koncertprogram része lehessen. Másodszor, új dobos lépett a fedélzetre Alex Bent személyében, aki képességeit meggyőzően bizonyítja az idei nagylemezen. Harmadszor pedig a helyszín is változott, ezúttal az Akvárium klub látta vendégül a Triviumot és előzenekarjait.
Először is pár szót a klubról, lévén jómagam először jártam az egykor Gödörnek nevezett helyszínen. Remekül megközelíthető, kellemesen (és nem ízléstelenül) modern berendezésű, nagyjából a Barba Negra klubhoz hasonló befogadóképességű, jó hangcuccal megáldott helyet kell elképzelni. Amit külön kiemelnék, hogy a klímaberendezés hatása azonnal érezhető a koncertterembe belépve. A buli után pedig adott a lehetőség kicsit lecsüccsenve, pár sört elkortyolva élvezni a pesti belváros hangulatát.
Mindent összevetve nekem megnyerte a tetszésemet a klub. Örülnék neki, ha hosszabb távon is felfutna a nevesebb metal produkciók helyszíneként, mert sajnos ebben a műfajban nincs túltengés a komolyabb befogadóképességű klubok terén, sőt inkább bezárásokra emlékezhetünk az utóbbi évekből.
Az első zenekar a Venom Prison volt Nagy-Britanniából. A csapat amolyan death metal, metalcore, grind műfajban utazik, egy eszelősen acsarkodó kishölggyel a mikrofon mögött. Vagyis súlyos, darálós, olykor breakdown-okba forduló betonozást kaptunk tőlük, elég erőteljes megszólalással. Bár olykor egész jó riffeket, témákat is el lehetett csípni, az egész zene amolyan kaotikus morajlásként folyt össze, és ez az énekesnőjük rikácsolására is igaz volt. Vagy képeznie kellene még a hangját, vagy még a hörgős műfajban is emlékezetesebb, közérthetőbb (ha úgy tetszik, együtt üvöltözős, ököllengetős) vokálokat kellene írnia a csapatnak, mert így tényleg eléggé befogadhatatlan volt a programjuk, még a death metal/grindcore-hoz szokott füleknek is.
A másodikként fellépő Power Trip Texasból érkezett, ők az oldschool thrash metal műfaji paneljeit adagolták a közönségnek. Ez már jobban bejött a jelenlévőknek, rögtön az elején egy óriási circle pit nyílt és a továbbiakban is lelkesen rohangáltak, tomboltak a legelhivatottabb koncertlátogatók. A Power Trip nevéhez több EP és két nagylemez fűződik, kb. 40 percben adhatták elő a programjukat.
Utólag nézve azt tudnám mondani, hogy a texasi csapat zenéje nem volt más, mint egyetlen nagy (és nem mellesleg, kiváló) riffgyűjtemény. Remek érzékkel pakolgatták a legjobban eltalált thrash riffeket egymás után, itt-ott némi gitárszólóval megbolondítva, de mégsem azt éreztem, mintha kerek egész dalokat hallanánk. Mindig jött egy-két bivaly riff, némi adrenalin forraló gitárkiállás, és... a katarzis valahogy mindig elmaradt! A srácok egyszerűen nem tanultak meg dalokat írni. Elsőrangú riffmesterek, az tagadhatatlan, de attól, hogy egymás mellé pakolnak 3-4 világbajnok riffet, az még nem lesz egy dalként értelmezhető szerzemény.
A közönségnek ettől függetlenül bejött a műsor, legalábbis a Venom Prison-nél biztosan jobban. A dalszerzésen túl még abban próbálhatnának fejlődni, hogy kicsit nagyobb változatosságra is szükség lenne. Az alapvetően középtempós riffek közé pár igazán gyors témát is bepakolhatnának, ha már thrash metalról van szó. A riffgyárosok mellett az énekes majdhogynem csak muszájból volt ott, ráadásul annyira enerváltan, belassultan létezett a figura a színpadon, hogy ezen a téren is lenne hová fejlődni. Én inkább csak a potenciált éreztem a Power Trip-nél, mintsem kiforrott produkciót, de ebből az alapanyagból – némi ügyességgel és fantáziával – még sokra lehetne vinni.
Végső soron mindenki a Trivium-ra várt, a teltház miatt alaposan feltöltődött a terem. De ez csak a koncertnek kb. a 3. másodpercéig volt így, onnantól azonnal szétszakadozott a küzdőtér a beinduló nyomulástól és circle pit-től. Már a Run To The Hills bevonuló zenét is óriási ováció fogadta (sosem értettem, mi értelme egy teljes dalt bejátszani intro-ként!? Pár jellegzetes téma felvezetésnek kiváló, de egy 3-4 perces teljes nóta, gitárszólókkal, mindennel együtt teljesen felesleges időpazarlás), a The Sin And The Sentence címadójára pedig máris megőrült a közönség.
A hangzás már az első pillanattól kezdve jó volt, mindegyik hangszert és az éneket is jól lehetett hallani. Az új album slágerei élőben is remekül működtek, a The Sin And The Sentence, a később előkerülő Betrayer, Beyond Oblivion, The Heart From Your Hate akár hosszú távon is a programban maradhatnak. A klipek is megtették a hatásukat, a rajongók fennhangon énekelték ezeket a pár hónapja ismertté vált dalokat.
Helyet kaptak persze a régebbi szerzemények is. Sőt, némelyik egészen meglepetésszámba ment. Előkerült a Throes Of Perdition a Shogun-ról, aztán minden Trivium albumok legjobbikáról, az Ascendancy-ről a címadó dal, az Inception Of The End pedig az In Waves lemezt képviselte. Ez utóbbi a vérbeli rajongóknak szóló, kevésbé egyértelmű választás volt. Ehelyett és az új lemezről szóló Sever The Hand helyett tudtam volna még ütősebb tétel találni, bár utóbbinak a gyorsulós része és a szép gitármelódiái azért nagyon ott voltak. Főleg az idei nótákban mutatkozott meg az új dobos, Alex Bent technikai fölénye, a cinezéseit egyenesen imádtam, a lemezen is.
Az előző korongot, a Silence In The Snow-t ma már csak az egy szem Until The World Goes Cold képviselte. Vicces, mert a legtöbb rajongó szemében (nálam is) ez a lemez tűnt a legkevésbé sikerült Trivium albumnak, de pont a 2016-os budapesti koncert szerettette meg velem ezeket a dalokat. Szóval most még legalább egy nótát szívesen meghallgattam volna tőlük, például a címadót vagy a Dead And Gone-t.
Jött viszont a Becoming The Dragon, ami szintén meglepetésnek számított. A 2006-os The Crusade is eléggé kiment a köztudatból, de erre a lemezre ugyancsak azt tudnám mondani, további 2-3 számot simán elbírt volna a program. Ennél a dalnál viszont Paolo Gregoletto bűvészkedhetett egy kicsit a basszuson, szépen csengett-bongott a hangszere. A Thrown Into The Fire aztán ismét egy új dal volt, a Strife viszont a 2013-as Vengeance Falls album talán legütősebb tétele. Ez a korong szintén kaphatott volna valamivel több játékidőt.
Amit Matt Heafy és Corey Beaulieu összegitározott, azt élmény volt hallgatni. Remekül érzik egymást, nagyon jól egymásba simul a játékuk és az ének terén is kiválóan kisegítik egymást. A dallamok, refrének természetesen mind Heafy-é voltak, de az üvöltős, hörgős témákban mindketten részt vettek. A Strife hejj-egős, ököllengetős része pedig a koncert egyik csúcspontja volt.
Aztán ismét megidézte az In Waves albumot a csapat, mégpedig A Caustic Are The Ties That Bind-dal. Őszintén szólva ez a tétel nem durrant akkorát számomra, mellőzhető lett volna. A The Heart From Your Hate viszont kimondott sláger lett a The Sin And The Sentence-ről, a rajongók kívülről fújták, óriási nóta. Szerintem ez a szerzemény hosszú távon is bent marad az élő programban. Hasonlóképpen jól működött a Beyond Oblivion is, szintén remekül sikerült új dal és a közönség is nagy ovációval fogadta.
Ezt tartogatta ma az „alapszakaszra” a Trivium, de a közönség lelkesedését látva természetesen a ráadásra is maradt még néhány sláger. A rajongók egyébként tényleg megérdemelnek minden elismerést, rendkívül forró hangulatot varázsoltak az Akvárium klubba. Levezetésként az In Waves egy nem túljátszott tétele, az olykor egészen brutális mészárlást rendező, máskor melodikusabb részekkel rendelkező Shattering The Skies Above került elő, majd az Ascendancy elmaradhatatlan metalcore slágere, a Pull Harder On The Strings Of Your Martyr, végül pedig az In Waves földre ültetős, remekül eltalált címadója mozgatta meg utoljára a közönséget.
Akárcsak a 2016-os, ez a koncert is remekül sikerült, Matt Heafy sűrűn hálálkodott a magyar közönségnek az elképesztő teljesítményért. A frontember kiválóan vezényelte a bulit, jó néhány magyar kommentárral lelkesítve a megjelenteket. A The Sin And The Sentence albumuk több tétele is meggyőzően prezentálta létjogosultságát élőben, ugyanakkor mindent összevetve nekem a korábbi, Barba Negra Track-es koncertjük hangulata egy Paolo Gregoletto-hajszállal nagyobbat ütött...
Nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy miért. Talán azon a koncerten tényleg egy „best of” parádét adtak elő nekünk, a mostani setlist ugyan bátor volt és nem félt kevésbé nyilvánvaló dalokhoz is hozzányúlni, de mégis jobban tetszett a 2016-os felhozatal. Az akkori közönség és a mostani is kihozta a maximumot, a hangzásra se lehetett panasz, szóval ezen a téren komoly különbség nem volt. Mindenesetre a modern metal szerelmesei, akik esetleg a mai koncertről a telt ház miatt távol kellett maradjanak, igencsak bánhatják, ugyanis a Trivium önmagában személyesíti meg, mi is az, ami a mai tengerentúli metal zenében igazán „menő”. Egyszerre zúzós, egyszerre dallamos, magával ragadóan slágeres, ugyanakkor komoly hangszeres teljesítménnyel fűszerezett fémzene szólt a Bajcsy-Zsilinszky út alatt.
06:14
