szerző: MorelloSatyricon, Suicidal Angels 2018. március 20, Dürer Kert
Két komoly esemény is volt egyidőben március 20-án a Dürer Kertben: a black metal legendás formációja, a Satyricon a görög thrasher Suicidal Angels-szel, a finn melodikus death metalos Insomnium pedig a szintén death metalos svéd Tribulation-nel lépett fel a helyszín két külön termében. Az érdeklődés természetesen nem volt kicsi, olyannyira, hogy az Insomnium teltházas is lett a Room 041-ben, de a Satyricon-ra ugyancsak rendesen feltöltődött a nagyterem a végére.
A szerencsések kombinált jegyet is vásárolhattak, amivel mindkét terem látogatható volt. Őszintén szólva engem jobban érdekelt volna a Insomnium lemezbemutatója, ahol a legutolsó Winter´s Gate korongjuk hét tételre bontott gigászi szerzeményét játszották el, néhány korábbi dallal karöltve, de végül a Satyricon bulijára jutottam el.
Amikor megérkeztem, a Suicidal Angels játszott éppen, a terem pedig ekkor még eléggé szellős volt. A görög thrasher-ek nem biztos, hogy a legideálisabb választás voltak a Satyricon black metalja elé, de azért sikeresen megmozgatták a legtöbb érdeklődő nyakát. Éppen a Front Gate-et játszották a legutolsó lemezükről, később a Seed Of Evil is előkerült az eggyel korábbiról. Ezek a vészjósló hangulatú, lassabb dalok jobban passzoltak Satyricon koncert apropójához, mint a gyors reszelések. A tempósabb nóták közül az Eternally To Suffer, Moshing Crew és Apokathilosis dalokat játszották még.
Nick Melissourgos becsületére legyen mondva, próbálta fanatizálni és közreműködésre bírni a megjelenteket, de ez azért nem az ő közönségük volt. Némi skandálás még működött, de a mosh-pit, wall of death sehogy se akart beindulni, ezt kár volt erőltetni. Tisztelendő, hogy próbálták a legtöbbet kihozni a bulijukból, de biztosan nagyobb lett volna a pörgés egy hosszú szárú, fehér Puma cipős, felvarrós farmermellényes, fanatikus thrasher közönség előtt.
A Satyricon színpadra lépésére már megteltek a sorok, a megjelentek pedig láthatóan sokat vártak a bulitól. A csapat életműve ugyan megosztja a rajongókat, a 2002-es Volcano album környékétől már egyre kevésbé black metalnak, inkább amolyan súlyos, középtempós extrém metalnak nevezhető a stílusuk, de mindegyik korszakukban írtak igen erős, élőben is remekül működő nótákat. Szóval aggodalomra senki részéről nem volt igazán ok.
Érdekesség, hogy a kéttagú mag, Satyr és Frost köré épülő koncertzenekar tagja lett Vörös Attila, így némi hazai vonatkozása is volt az eseménynek. Bár az ő groove-os zenei világlátását nem igazán tudtam elképzelni egy black metal zenekarban, de a jelek szerint működött ez a történet. Sőt mi több, talán a munkaköri leírásában is szigorú pontok vannak a színpadi jelenlétről és kinézetről, mert Attila igen alaposan odatette magát. Talán ilyen intenzív színpadi zúzást és headbang-elést még sosem láthattunk tőle és végre nem olyan idióta konttyal jelent meg a deszkákon, mint például a Leander időszakban.
Attila mellett Steinar Gundersen (gitár), Anders Odden (basszusgitár) és Anders Hunstad (billentyűk) jelentik a Satyricon turnézenészeit. Utóbbi igen hangsúlytalan volt, a karaktere szinte észrevehetetlenül eltűnt a háttérben. A többiek viszont derekasan lóbálták a hajukat a színpadon. Az első dal után a hangzásra sem lehetett panasz, erőteljesen dörrentek meg az újabb és újabb black metal csapások.
A frontember szerepét természetesen Satyr birtokolta, aki a közönség fölé magasodva, szigony alakú mikrofonállványára támaszkodva zengte az éjsötét sorokat. A kezdeti időszakban a Satyricon is a tipikus, corpsepaint-es, hagyományos black metalt játszotta (amely időszakból persze a mai napon is műsorra került néhány tétel), de ezeket a külsőségeket (a hangzás modernizálásával és a zene groove-osabb irányba térítésével) mostanra már elhagyta a zenekar. Egyedül Satyr hagyott meg némi fehér festéket az arcán, a szemei körül jó nagy fekete folttal. Ezáltal pontosan úgy nézett ki, mint egy morózus pandamackó, aki éppen a John Cleese hasonmásverseny döntőjéről érkezett.
Frost-ból nem sok látszott a dobok és a színpadot körülvevő füstfüggöny mögött, de a dobos elképesztő intenzitással játszott a koncert végéig, egy pillanatra se álltak le se a tagjai, se a feje. A műsor hol a szegelős, reszelősebb, black-esebb, hol a kimértebb, grandiózusabb, döngölősebb technikákat igényelte, ami a zenekar mindegyik tagjánál maximálisan kézre állt. Satyr az utolsó pár számnál gitárt is ragadott, de igazából ennek nem volt igazi jelentősége a hangzás szempontjából. Amit itt előadtak három gitárral, az kettővel is tökéletesen működött volna.
A koncert a legutolsó album, a Deep Calleth Upon Deep lemezbemutatója volt – amelynek gagyi borítóját feltűnés nélkül beválogathatnák a ´80-as évekbeli kongói mozifilmplakátok közé – , ennek megfelelően a tavalyi korong tételeiből válogatták a legtöbbet mára. Élesen elváltak a masszívabb 2000 utáni számok (Midnight Serpent, Our World It Rumbles Tonight, Black Crow On A Tombstone, Deep Calleth Upon Deep, Repined Bastard Nation, Fuel For Hatred, To Your Brethren In The Dark, Now Diabolical, The Pentagram Burns, K.I.N.G.) és a korai zajosabb őrlések (Mother North, Transcendental Requiem Of Slaves, Walk The Path Of Sorrow, Transcendental Requiem Of Slaves). De a közönség szemlátomást mindegyik dalt egyformán élvezte, a szövegeket sokan önkívületben ordították. Nem volt feltűnő, hogy egyesek az egyik, mások a másik időszak alatt látványosan unatkoztak volna.
Aki még bírta és volt jegye, folytathatta az estét az Insomnium programjával a Room 041-ben. Bár maximálisan tiszteletre méltó, hogy a szervezők próbálták összehangolni a menetrendet, így viszont baromi hosszúra nyúlt az éjszaka. De az persze egész biztos, hogy egyik terem látogatói se távoztak csalódottan.
05:22
Nekem nem tűnt volna fel 
