beszámoló [koncert] 2018. március 16. péntek 04:13
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloOrphaned Land, Lunarsea, Subterranean Masquerade 2018. március 11, Dürer Kert
A rock/metal stílus, mint alapvetően nyugati zenei műfaj, egykor szigorú szabályokkal, élesen különváló alműfajokkal létezett, amelyek mára eléggé összemosódtak egymással. Így a legtöbb metalzenekar ma már mindenféle (hol életképes, hol hamvába holt) kombinációval, hibrid műfajok közötti kalandozásokkal próbálja felhívni magára a figyelmet. A nyugati fül számára a közel- és távol-kelet hagyományosan cirádás dallamai, különleges hangzásai, speciális hangszerei mindig is izgalmasnak hatottak, így nem túl meglepő, hogy ezek a hangzások is beszivárogtak a keményzene hatásai közé.
A közel-keleties, arabos dallamok metalba való átültetésének legfontosabb nagymestere, az izraeli Orphaned Land mára elég komoly rajongótábort mondhat magáénak, nem kis részben a 2004-es, tökéletes mesterműnek számító Mabool albumuknak köszönhetően. Talán ez a korong volt a legfontosabb mérföldkő az ún. „oriental metal” megszületésében, ami ugyan inkább csak hatás, mintsem valódi műfaj (az Orphaned Land mellett hasonló címkét lehetne ragasztani például a Nile, Myrath, Mezarkabul, Melechesh, Aeternam, Shokran, Nervecell, stb. bandákra, noha zeneileg a keleties hatásokon kívül őket az égvilágon semmi nem köti össze), de ez a kombináció mégis népszerűnek bizonyult.
Ezen kívül az Orphaned Land azzal is felhívta magára a figyelmet, hogy mindig a vallási és politikai megbékélést hangoztatta, rengeteg gesztust tett az arab származású rajongók felé, ami izraeli zenekarként különösen tiszteletre méltó. Magyarországon is többször fellépett már a csapat és mindig mágikus hangulatú koncerteket adtak. Legutóbb 2015-ben, az A38 hajón adtak egy akusztikus koncertet, ami különlegességnek ugyan különlegesség volt, de azért mégis a súlyos hangzás az ő igazi terepük. Most egy frissített programmal jöttek, az új lemezük, a kiválóan sikerült Unsung Prophets & Dead Messiahs főszereplésével.
Az első fellépőre, a Dirty Shirt-re nem tudtam még odaérni, így a Subterranean Masquerade koncertjétől kezdtem felvenni a fonalat. A főzenekarhoz hasonlóan izraeli csapat egészen különleges zenei világot barkácsolt össze magának, amit nehéz is lenne beskatulyázni. Progresszív metalnak lehetne mondani az olykor szokatlan ritmusok és ügyes zenei megoldások miatt, amit áthat egyfajta elvont, atmoszférikus, lebegő hangulat, de néha egészen közérthető, pofonegyszerű riffelésű, már-már slágeres témák is felbukkannak.
Kellett egy kis idő a közönségnek, amíg el tudta helyezni magában a hallottakat, de a lelkesedés aztán beindult. Hangulatteremtésben a két énekes járt az élen, akik gumibolhaként ugráltak folyamatosan a színpadon. Eliran Weizman elsősorban a durvább, hörgős vokálért felelt, Davidavi Dolev pedig az éneklősebb, dallamosabb vonalat vitte. Utóbbi ráadásul nem is hivatalos tagja tudomásom szerint a zenekarnak, de mégis ő volt a csapat bohóca, teljesen őrült volt a fickó. A pattogós ritmusokra szinte amolyan rave táncot adott elő egész végig, de felkapaszkodott a hangfalakra is a két oldalon. Remélem Davidavi Dolev hosszú távon is megállapodik a Subterranean Masquerade soraiban, mert gyakorlatilag egy személyben adta el a bulit.
Persze a sikerhez kellettek a többi zenész ügyes, magas színvonalú témái, gitáron és basszusgitáron egyaránt. Ami pedig a csúcsra járatta a hangulatot, a koncertjük végén a színpadra invitáltak egy csapatnyi rajongót, akik velük együtt tomboltak a deszkákon, sőt még a szokásos zenekari fotózkodásban is szerepelhettek. Nekem nem igazán kenyerem ez a fajta elvontabb zenei világ, de a Subterranean Masquerade előadása kifejezetten jól működött élőben.
A főzenekar előtt kapott helyet a Lunarsea Olaszországból. Ők amolyan melodikus death metalt játszottak, hörgős énekkel. Egy kicsit maszatos hangzást kaptak osztályrészül, ami miatt kevésbé lehetett kivenni a gitárok melódiáit, de leginkább azzal volt a gond, hogy amolyan semmilyen volt a zene... A két gitáros pedig olykor egész ügyes, látványos témákat pakolt (bár a fentiek miatt tényleg inkább volt látványos, mintsem „hallványos”), de nem állt össze a zene olyan kerek egésszé, amibe bele lehetett volna kapaszkodni. Igazából nem volt semmi, amit hazavittünk belőle - ahogy lesétáltak a deszkákról, egyetlen hang sem maradt meg a zenéjükből. Nem teljesen értem, miért ők kapták a főzenekar előtti pozíciót, inkább játszhatott volna többet a Subterranean Masquerade az olaszok kárára.
Az Orphaned Land-nek az Unsung Prophets & Dead Messiahs az első albuma az ikonikus gitáros, Yossi Sassi nélkül. Bár Sassi főszerepet játszott a dalszerzésben, az új lemez ugyanúgy születhetett volna vele is, hiszen jellegzetes Orphaned Land album az eredmény, egyáltalán nem feltűnő a hiánya. Élőben annál inkább, hiszen a két relative új gitáros, Chen Balbus és Idan Amsalem szimpatikus figurák és remek gitárosok, de azt a nyughatatlan örökmozgást és gyermeki elragadtatottságot nem hozzák, mint ahogy Sassi-ra emlékezhetünk a deszkákon.
Ettől még persze a koncert kiválóan működött, az előadás hozta azt a magával ragadó, emelkedett hangulatot, azokat a libabőrös dallamokat, amiket úgy szeret a közönség az Orphaned Land élő teljesítményében. A kemény riffek ötvözete a közel-kelet különleges hangulatával olyan remekül eltalált számokon keresztül, mint a The Cave, vagy az All Is One, már az első percektől lenyűgöző volt. De az igazi libabőrös borzongást mégis a 2004-es Mabool csúcspontjai váltották ki, mint a The Kiss Of Babylon és az Ocean Land. Úgy láttam, nem csak nálam, hanem másoknál is. Ezeknek a számoknak a hangulatát sosem tudta überelni az Orphaned Land, akármennyire is jók az újabb szerzemények.
A közönség imádta a frissebb számokat is, mint a We Do Not Resist, a kiváló klippel megtámogatott Like Orpheus és a kicsit pihentetőbb, cirádás énekdallamokra épülő Yedidi. A 2013-as All Is One lemez mai pályafutása Let The Truce Be Known-nal zárult, amit nagy átéléssel fogadtak a rajongók. A zenekar központi karaktere egyértelműen Kobi Farhi dalnok, aki egyébként fantasztikusan énekelt ma, a legnagyobb kihívást jelentő dallamokat is lemezminőségben hozta. Természetesen a közönséget is sokszor bevonta, mind az éneklésbe, mint az ököllengetős hejjegésbe.
Farhi azt is elmondta, hogy talán sokan félreértik az Orphaned Land lényegét és afféle messianisztikus, kumbaya-t éneklő, „szeressükegymástgyerekek” zenekarnak gondolják őket, noha ez teljes mértékben téves. Való igaz, hogy a békés együttélést hirdetik, de ha valaki megnézi a dalszövegeket, bizony nem egyszer sötét tragédiák fogalmazódnak meg bennük. Én személy szerint azt gondolom, hogy mégis magasabb szintű üzenete van ennek a zenekarnak, mint amit esetleg ők maguk gondolnak bele. De azt el tudom képzelni, hogy Farhi-nak már elege lett abból, hogy állandóan messiásként rajongják körül és a világbéke megoldókulcsát követelik rajta, pedig ők igazából csak egy metal zenekar szeretnének lenni.
Újabb Mabool albumos csúcspont következett a bulin a Birth Of The Three-vel és az Olat Ha´tamid-dal a mára kissé háttérbe szorult OrwarriOR korongról. Inkább a kalandozós progresszív metal jegyében született ez a 2010-es kiadvány, nem igazán voltak rajta slágerek, kivéve a most előkerülő Sapari-t, amire beindult a mozgás is a nézőtéren. Sajnos a turnéra nem jött el női énekes, így ezek a részek sampler-ről szóltak.
Közeledtünk a program végéhez és a közönség mindvégig remekül szórakozott. Két magával ragadó hangulatú tétel következett az új lemezről, az In Propaganda és az All Knowing Eye. Persze a dallamokat, refréneket nem minden esetben olyan egyszerű énekelni a számunkra idegen nyelv miatt, de a következő dalra, az In Thy Never Ending Way-re mindenkit közös éneklésre biztatott Kobi, hiszen itt csak „najj-najj”-ozni kell.
Ráadást is kaptunk az Orphaned Land-től, mégpedig nem is akármilyet. Pont azon gondolkoztam, hogy szépen felidézték az utóbbi lemezek legjobb tételeit, de az első két korongjukat, a Sahara-t és az El Norra Alila-t teljesen hanyagolták, 1-2 dal ezekről is elhangozhatott volna. Nos, mit ád Isten, épp a The Beloved´s Cry került elő így a végére egy szép, akusztikus verzióban Kobi Farhi és Chen Balbus előadásában. Ráadásul ez afféle ajándék szám volt Budapestnek, hiszen elmondásuk szerint nem volt benne a tervezett programban. A Norra El Norra viszont benne volt, ez az együtt ugrálós, éneklős nóta ezúttal is tökéletes volt koncertzárásnak.
Aki volt már Orphaned Land koncerten, az pontosan ismeri azt a mágikus hangulatot, ami körbelengi ezt az eseményt. Ma is így történt, a kelet és a nyugat zenéje itt találkozott, pontosan a Dürer Kert nagytermében és egy nem akármilyen élményt hagyott maga után. Az Orphaned Land talán olyanoknak is ajánlható, akik nem kifejezetten vannak oda a metal zenéért, de egy különleges keleti utazást szívesen bevállalnának.
04:13
