beszámoló [koncert] 2018. március 14. szerda 04:15
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloRhapsody, Beast In Black, Scarlet Aura 2018. március 8, Barba Negra klub
Bivalyerős koncertszezonnal terrorizálják a metalrajongók pénztárcáját a koncertszervezők, de hát ilyen problémáink legyenek mindig... A heavy/power metalosok sem kellett, hogy otthon szobarockerkedjenek, hiszen kifejezetten nekik szólt a Rhapsody 20 éves jubileumi bulija a Luca Turilli-vel és Fabio Lione-val újjáegyesült felállásban, ami ráadásul búcsúturné is egyben. Ez önmagában is egy mérföldkőnek tekinthető esemény a heavy metal műfajban, de a szervezők mindezt megtoldották az all-star válogatottnak is beillő Beast In Black koncertjével, akiknek debütalbuma, a Berserker bombaként robbant a színtéren. Elsőként pedig a Bukarestből származó Scarlet Aura melegíthette fel a deszkákat.
A Rhapsody igen kalandos életutat járt be, a dallamos, szimfonikus hatásokkal tűzdelt heavy metal egyik legfontosabbjának, mi több, stílusteremtőjének számít az olasz csapat. Debütalbumuk, a Legendary Tales 1997-ben jelent meg, de az 1998 és 2002 között kiadott Symphony Of Enchanted Lands, Dawn Of Victory, Rain Of A Thousand Flames, Power Of The Dragonflame korongok számítanak igazán legendásnak a társulatból. Ma pedig kizárólag ezen időszak termése került színpadra, a 2000-es évek elejének és a heavy metal műfaj ´80-as évek utáni másodvirágzásának legkedveltebb tételeivel. Ez azért egy nem akármilyen esemény, így nem is volt csoda, hogy pár nappal a koncert előtt már minden jegy gazdára talált.
A Scarlet Aura indította az estét egy csinos, talpig bőrbe öltözött szőkeséggel a fronton. Már az első zenekarra is egészen sokan előrevonultak a küzdőtéren, így a romániai csapatot lelkes közönség fogadta. Nem állt túl sok idő rendelkezésükre, inkább csak beköszönni volt lehetőségük 5-6 dallal, a megjelenteknek viszont tetszett a műsor, aminek hangot is adtak. Ezért rendkívül hálás volt a zenekar, szemlátomást ők szintén nagy jókedvvel adagolták az újabb és újabb számokat.
A dallamos, olykor egész jó témákkal felvértezett szerzemények jól működtek élőben, Aura Danciulescu énekesnő pedig a maga színpadi elhivatottságával egy kifejezetten figyelemreméltó jelenség. A programjuk vége felé eljátszották a The Cranberries elhunyt énekesnőjének tisztelegve a Zombie feldolgozását, ami egészen jól működött, legalábbis a nézők nagy ovációval fogadták.
Akármennyire is fontos és megkerülhetetlen a Rhapsody ebben a műfajban, őszintén szólva én mégsem elsősorban rájuk voltam kíváncsi, hanem a Beast In Black miatt érkeztem. Nekem nem annyira kenyerem az amolyan „nagyonsárkányos” metal, amiről a Rhapsody szól. Annak idején tettem pár próbát a mára klasszikussá érett lemezeikkel, de nem kötöttek le annyira, hogy életre szóló barátságot kössünk. A Beast In Black azonban kifejezetten lenyűgöző debütalbummal jelentkezett tavaly, így muszáj voltam megnézni, élőben is ennyire műkőképes-e mindez.
A zenekart a Battle Beast-ből kiebrudalt és a magyar Wisdom soraiban megállapodott gitáros, Anton Kabanen hozta létre, de bevonta Molnár Máté Wisdom basszert is, így némi magyar kötődése ugyancsak lett a zenekarnak. Tagnak számít még gitáron Kasperi Heikkinen, akit az U.D.O. soraiból ismerhetünk, a dobok mögött Atte Palokangas ül. Énekesként pedig egy igazi csodatorkot tudtak megnyerni maguknak a görög Yannis Papadopoulos személyében, aki Rob Halfordba oltott Tim „Ripper” Owens-ként elképesztő sikolyparádét művel a debüt lemezen. Néha már olyannyira természetfeletti hangokat présel ki magából emberünk, hogy erre tényleg kíváncsi voltam, vajon élőben is sikerül-e hozni a teljesítményt.
Ezzel nem csak én voltam így, a nézőtéren több helyen is fülembe jutott, hogy a mai eseményen a Beast In Black-et emlegették legfőbb vonzerőnek egyesek. Nos, azt kell mondjam, a Rhapsody talán borzasztóan rossz döntést hozott azzal, hogy a Finnországban székelő csapatot hozta el előzenekarként a turnéjára. Mert a hangulatbomba szinte felrobbant a nézőtéren, és olyannyira fel tudták tüzelni a közönséget, hogy a Rhapsody-nak nem kis erőfeszítésébe telt a magas fordulatszámon pörgő rajongók érdeklődésének fenntartása (mondom ezt úgy, hogy egyébként az olaszok bulija is hibátlan volt).
„Beware the beast in black” - sivította Rob Halford a Night Crawler című számban, és ennél tökéletesebb intro-t keresve se lehetett volna találni a Beast In Black felvezetéséhez. A színpadra nagy átéléssel robbant be a csapat, a hangzásnak viszont még kellett 1-2 szám a kitisztuláshoz. Természetesen a kiváló debütalbum nótáit tálalták a közönségnek. Ezekben a dalokban nem találták fel a spanyolviaszba öntött kanálban a mélyedést, de a dallamok, refrének, remekül megírt dalszerkezetek annyira magukkal ragadóak, hogy azonnal beleragadnak a fülekbe.
A Beast In Black, Eternal Fire, Blood Of A Lion, The Fifth Angel, Born Again dalok egyszerűen letaglózók voltak élőben, Yannis Papadopoulos pedig bebizonyította, hogy ezeket az óriási énektémákat élőben is tudja hozni. A frontember határozott karmesterként vezényelte a bulit, és bár csak tavaly év vége felé került a boltokba a Berserker album, rengetegen énekelték a nótákat, magas fordulatszámon pörgött a nézőtér.
Egyedül egy nóta volt csak, amit semmiképp nem tudtam megemészteni a lemezen, a katasztrofálisan prüntyögős, retro diszkós hangulatú Crazy, Mad, Insane. Erre szokták mondani, hogy remélem ez a dal komoly, mert viccnek elég durva lenne... Nos, a komolyságáról ma meg lehetett győződni, mégpedig a következőképpen:
A gitárosok a háttérbe vonultak, háttal a közönségnek, és amikor a rémes géphangok beindultak, előtérbe léptek a legrosszabb dizsis hagyományoknak megfelelő robot mozgással és fekete LED szemüvegekben, amelyben a Crazy, Mad, Insane feliratok villództak. Az egész kiállásuk, a statikus terpeszek, a robotikus oldalra kinézések és a monoton gitár masszírozások annyira szórakoztatóak voltak, hogy szerintem mindenki nevetésben, de legalábbis derűs mosolyokban tört ki.
Ez a kis geg annyira átjött így élőben, hogy ebben a pillanatban értettem meg, mennyire kell komolyan venni ezt a nótát a lemezen. Most már azt mondom, ezért az előadásért érdemes volt felpakolni a korongra Crazy, Mad, Insane számot, és ha legközelebb hallgatom, már élmény fog kapcsolódni hozzá és szinte biztos, hogy önkéntelenül mosolyra is fakadok...
Két dal még hátra volt a Beast In Black-től, az első videóklipes szerzemény, a Blind And Frozen és az End Of The World. Abszolút működött a kémia a színpad és a közönség között, remek hangzással megtámogatott, erőteljes produkciót láthattunk a csapattól. Egyetlen hiányosságot tudok csak mondani - egy szintisre nagy szükség lenne a maximális élő teljesítményhez.
Olyan szempontból is különleges volt ez a koncert, hogy az utolsó szám előtt Máté ragadta magához a mikrofont, hogy magyarul köszönje meg a közönségnek a részvételt és nem utolsósorban némi ovációt is intézzen a többiek számára. Yannis Papadopoulos egy óriási hang, élőben is maximálisan bizonyított, bízom benne, hogy még sokat fogunk hallani róla. Anton Kabanen-ről tudjuk, hogy kiváló dalszerző, a Berserker albumot bátran tekintheti a mesterművének. A közönség egyértelműen le volt nyűgözve. Van egy olyan sejtésem, hogy fogjuk még őket látni hazai színpadokon...
Bizony nem volt könnyű helyzetben a Rhapsody, hogy ezt a produkciót überelje, ráadásul az ő zenei világuk egy kicsit szellősebb, kalandozósabb, mint a Beast In Black slágerparádéja. A küzdőtér természetesen csordultig tele volt, hiszen mindenki át akarta élni újra az ezredforduló legepikusabb heavy metal nótáit a két ikonikus arc, Fabio Lione és Luca Turilli előadásában. A felállást azok a nevek tették teljessé, akik szintén fontos szerepet játszottak a zenekar valamely inkarnációjában: gitáron Dominique Leurquin, a dobok mögött Alex Holzwarth, basszusgitáron Patrice Guers játszott és az ő összjátékuk, valamint külön-külön az egyéni teljesítményük is magával ragadó koncertet eredményezett.
A program természetesen a legfontosabb korai Rhapsody lemezekről szólt, vagyis a Legendary Tales, Symphony Of Enchanted Lands, Dawn Of Victory, Rain Of A Thousand Flames, Power Of The Dragonflame közötti időszakról. Helyet kaptak gyors, kétlábgépes, jellegzetes power metal témák és nagyívű gitárszólókkal, technikás megoldásokkal fűszerezett epikus történetek egyaránt. De hát pont erről szól a Rhapsody, ezt csiszolta tökéletesre a zenekar vizionáriusa, Luca Turilli, zenésztársaival közösen. A csapat egységének megbomlása, a Rhapsody Of Fire és a Luca Turilli´s Rhapsody különválása persze rányomta a bélyegét a továbbiakra, de ezek a ma játszott korongok tényleg kikezdhetetlenek, a mai napig.
A Dawn Of Victory, Wisdom Of The Kings, The Village Of Dwarves, Power Of The Dragonflame, Beyond The Gates Of Infinity, Knightrider Of Doom, Wings Of Destiny, Riding The Winds Of Eternity fontos pontjai a Rhapsody életműnek, de ebbe a grandiózus koncertbe olyan tételek is belefértek, mint a Symphony Of Enchanted Lands album 10 perc feletti címadó dala, vagy a hasonlóan epikus The Wizard´s Last Rhymes. Azért is volt fontos ez a múltidéző koncert a vérbeli rajongóknak, mert számos tétel mára már kikopott a koncertprogramból, sőt némelyiket talán nem is játszották élőben a megjelenés óta. Nem akármilyen ajándék volt tehát a mai setlist.
Bár Luca Turilli elmondta már párszor interjúkban, hogy ennyi év után nem gondolja úgy, hogy neki a ´90-es évek végi, 2000-es évek eleji nótákat kellene égre-földre játszania, amiket huszonéves fejjel írt, a mai fellépésen mégis óriási lelkesedéssel és átéléssel nyomta ezeket a témákat. Szinte táncolt a színpadon a gitárjával, a szólókat pedig megosztotta Dominique Leurquin-nel. Ő egyébként is csak a „hamarosan jövök” táblába ütközött bele ott, ahol a szépséget osztogatták, ma már szegény úgy néz ki, mintha a többieknek az öregapja lenne. De a gitármunkája ettől még természetesen kifogástalan volt.
Mindegyik poszton magas szintű teljesítményt láttunk, Alex Holzwarth dobos még egy kis szóló lehetőséget is kapott, amíg a többiek szusszantak egyet a monumentális program közepe táján. De Patrice Guers is elkápráztatta a közönséget, az ő basszusszólója egészen kivételes volt. Egyébként is gyönyörűen, tisztán szólt a hangszere az egész koncert folyamán, az ő momentumait ugyancsak jól lehetett követni, pedig ez általában ritkaság.
Ahhoz képest, hogy a 20th Anniversary Tour ötlet- és címadója a 20 (most már 21) éve megjelent debütalbum, a Legendary Tales volt, mégis csak egyetlen tétel képviselte a programban, a Land Of Immortals. Bár a setlist tényleg minden igényt kielégített, azért még el tudtam volna képzelni további 1-2 szerzeményt erről a korongról.
Tudom, hogy a (Luca Turilli´s) Rhapsody (Of Fire) különböző inkarnációinak tekintetében már nem Fabio Lione számít az aktuális énekesnek, számomra ugyanakkor mégis csak az ő személye, az ő hangja marad mindig is „A” Rhapsody hangja... Ugyan nem tartom őt a metalvilág legnagyobb torokcsodájának, de a mai estén kifejezetten nagyot énekelt, ő is szemlátomást szívesen sütkérezett a 2000-es évek eleji sikerdalokban. Viszont számomra valahogy mégis az olasz nyelvű számok előadása tetszett a legjobban tőle ma este, Bocelli klasszikus Con Te Partiró-ját úgy adta elő, hogy abba szerintem mindenki beleremegett. De a később előkerülő Lamento Eroico a Power Of The Dragonflame albumról, az első olasz nyelvű szerzeménye a csapatnak, szintén nagyon tetszett.
Fabio már régi, rutinos frontember, így az kifejezetten meglepett, hogy ennyi színpadon töltött év után kommentátorként nem mindig boldogult a hangulatteremtéssel. Többször is hosszú perceken keresztül beszélt, sztorizott a közönségnek, amivel nem is lenne gond, de a körülményes, elhúzódó rizsa és a különösebb csattanó nélküli történetek inkább leültették a hangulatot, mintsem felszították. Néha még le is intette a többieket, akik már legszívesebben belekezdtek volna a következő dalba. Szimpatikus fickó Fabio Lione, de ezekre a nagymonológokra itt nem volt szükség.
Eljátszotta még a Holy Thunderforce, a Rain Of A Thousand Flames és persze az elmaradhatatlan Emerald Sword dalokat a csapat, ezekkel a szerzeményekkel zárult a koncert és egyúttal sárkányölő fantasy-metal főpapja (vagy inkább paladinja?), a Rhapsody életútja. Persze azt még meglátjuk, lesznek-e még későbbi felbuzdulások, ilyen-olyan újjáalakulások a zenekar főbb szereplőinek valamilyen részvételével, de most egyelőre fogadjuk el, hogy ez a korszak lezárult a zenészeknek. A rajongókat tökéletesen kiszolgálták, a szó szoros értelemben „best of” koncertet adtak a Rhapsody történetének és karrierjének legfontosabb albumairól, nótáiról. Egyedül azt sajnálom, hogy Alex Strapoli nem volt jelen a színpadon, pedig bizony neki, mint konstans tagnak, igencsak itt lett volna a helye, ebben a nagy összeborulásban.
Mint mondtam, én nem vagyok (és ez után a buli után sem leszek) lángoló pallost lóbáló, fanatikus Rhapsody rajongó, de ez a műsor tényleg nem lehetett volna ennél jobb, különösen azok számára, akik tizen-huszonévesen hallgatták papírvékonyra az ezredforduló környéki klasszikus CD-ket, amikor a true heavy metal még egyfajta életstílust jelentett. De egy történet lezárása mindig egy újnak a kezdete is egyben. Ha a Rhapsody végleg el is tűnik a heavy metal színtérről, a Beast In Black új belépőként tökéletesen alkalmas arra, hogy tovább vigye a fáklyát.
04:15
