beszámoló [fesztivál]  2004. június 30. szerda   11:21

nincsen hozzászólás

  Május végén egy estére New York hardcore történelme leköltözött a Süss Fel Napba. Az esemény apropóját a new jersey-beli Ensign sokadik magyarországi látogatása adta, akik éppen Love the Music... Hate the Kids című feldolgozáslemezükkel szántották végig Európát. A mögéjük felsorakozó hét hazai csapat mindegyike klasszikus new york-i bandák dalaival érkezett a Süsibe, hogy rövid műsoridőben tisztelegjen a nagy ősök munkássága előtt. Azt hiszem, mindenki boldog lehetett ezzel a kínálattal, hiszen a New York-on nevelkedett öreg rókák minőségi nosztalgiázásban vehettek részt, a magamfajta, göteborg-i és egyéb bekötőutakon idekeveredett új gyerekek pedig bepillantást nyerhettek a dolgok mélyére, oda, ahonnan ez az egész elindult.
  
  Kis kakukktojásként ugyan az indítás pont egy későbbi fejezetet lapozott fel, azt azonban senki sem vitathatja, hogy ez az epizód is igen fontos, s az interpretáció is hitelesnek bizonyult. A Velvet Stab a crossover legenda Life of Agony dalait játszotta, szám szerint három tétel fért a nyúlfarknyi műsorukba: a River Runs Red (ó, az a riff!!!), a This Time és a Weeds, melyek közül az utolsó dal talán egy kicsit meglepő választás volt, mindenesetre ez is nagyon ült, köszönhetően annak, hogy Zoli pompásan hozta ezt a zeneileg meglehetősen egyszerű nótát eladó remekbeszabott énektémákat. A többiek inkább a másik két tételnél élhették ki magukat, s az itthon ezzel a fellépéssel bemutatkozó másodgitárosuk, Viktor munkáját is itt lehetett jobban megfigyelni, bár az igazi viszonyítási alap úgyis a saját dalokban nyújtott teljesítménye lesz. Mindenesetre itt klasszul helytállt, akárcsak a többiek, szerintem pompás választás volt részükről a LoA, s szívesen is hallgattam volna még őket (meg néztem volna a kibontott hajjal és elszánt tekintettel, grimaszolva püfölő Ajtony dobos vérbeli cro-magnoni produkcióját). Nem véletlenül kaptak fellépési lehetőséget ilyen fiatal csapatként ezen a bulin - kár, hogy csak kevesek voltak tanúi ennek a profi kis koncertnek.

  Másodikként a New Fight lépett a színpadra, akiknél az egyik gitáron ékeskedő méretes Down logo is egyből elárulta, hogy New York mellett azért például New Orleans-ra is gyakran vetik vigyázó tekintetüket, s ezt az énekes sem rejtette véka alá. Ahogy megjegyezte: „Tessék nyomulni, ez old school buli, nem olyan metalos szar... amit egyébként mi játszunk...”. Mindenesetre a kérés teljesült: hamarosan megindult a vad mosholás. Ebben persze a felszólításnak volt kisebb szerepe, nagyobbrészt inkább attól indultak be a kezek és a lábak, hogy a New Fight cáfolhatatlanul bizonyította: a metalos beütések nélküli színtiszta hardcore-t is elsöprő módon képesek játszani. Hatalmas erő rejtőzik az arcok játékában, és ezt a feldolgozásokba is belevitték: olyan elánnal lökték-öklelték a Gorilla Biscuits klasszikusokat (New Direction, Competition, stb.), hogy számomra az eddigi egyik legjobb koncertjüket adták ezen az estén, pedig ugye sosem finomkodnak a saját öles dalaikkal sem. Előttem ismeretlen okból a dobok mögött ez alkalommal az egyik énekesük ült, de ez semmit sem befolyásolt a produkción: impozáns volt!
  
  A büntetőt aznap Madball-lal rúgták, és a találat hálószaggatónak bizonyult. A Penalty Kick-ről jól tudhatja minden ismerőjük, hogy szívós és energikus zenekar, a megújult felállás is bebizonyította már létjogosultságát, s a múltban azt is igazolták, hogy jó érzékkel nyúlnak feldolgozásokhoz (Agnostic Front, Darkside NYC). Akik ennyire tudnak, azok olyan dalokkal, mint a Pride, az It´s My Life vagy éppen a Down by Law, kizárt dolog, hogy tévedjenek. Én mondjuk már a koncert előtt 100%-ig biztos voltam benne, hogy ütős percek tanúi leszünk, mondtam is az egyik hevesebb vérmérsékletű barátomnak, hogy még a kezdés előtt pakoljon le nálam telefont, szemüveget, mert ha megszólal a zene, úgyis egy perc alatt a moshpit közepén fog kikötni, mire ő: „nem, nem, ma nem”... Na persze... Nem mintha nem lett volna szórakoztató látvány, amint az első szám felénél villámként rámolta a kezembe a törékeny holmikat, majd eltűnt a vadul gyurmázó tömegben, de azért lehetett volna hallgatni rám. Lényeg a lényeg, a hibátlanul tálalt hardcore monolitok hallatán fergeteges nyomulás támadt (amiből természetesen a Penalty énekese is rendesen kivette a részét), sőt, talán itt fortyant fel a legjobban a t. publikum a Fallen into Ashes és a Bridge to Solace produkciója mellett, ami szerintem legalább akkora részben tudható be a kifogástalan tálalásnak, mint az alapművek okos kiválasztásának. Zabálnivaló műsor volt!

  A sorban következő Sedative Bang-nek a magyar hardcore-ban legalább akkora szerepe volt, mint annak idején a new york-iban a Cause for Alarm-nak. Ők már a 90-es évek legelején is zenéltek, szervezték a koncerteket, elindították az első magyar hardcore fanzine-t, egyszóval minden bizonnyal egész máshogy (rosszabbul, szegényesebben) néznének ki errefele a dolgok, ha ők nem lettek volna. Magyarul tényleg megemelte az esemény rangját, hogy ők is felléptek, „eszmei” értelemben éppúgy, mint zeneileg, hiszen évtizedes névhez méltó rutinnal és eleganciával gördítették végig a megállás és konferanszok nélküli, sallangmentes műsorukat, mely talán a leghosszabb volt a hazai bulik közül aznap este, s olyan számokból állt többek között, mint a Reflection vagy az Eyes of War. A beállásban egyébként némi Dire Straits-et is pengettek, zárásul meg AC/DC-be csaptak bele egy kis zenei humorizálás gyanánt - minden szempontból pazar produkció volt ez, részemről biztos, hogy nem fogok késni a Terror előtti fellépésükről!
  
  A Fallen into Ashes-re különösen kíváncsi voltam, mert már az idejét sem tudom, mikor láttam őket utoljára, valamilyen ok folytán mindig máshol kellett lennem, amikor ők játszottak. Nos, még egy feldolgozásműsorral is messzemenően kárpótoltak. Ahogyan Zoli megjegyezte néhány héttel korábban, tényleg jól álltak nekik a Judge dalok (Take Me Away, Bringin´ it Down, Where it Went... - mellesleg az eredetinél kicsit gyorsabban nyomták őket) - s ezek tolmácsolásából is világosan levonható volt a tanulság: az egyik legjobb hazai bandát látjuk éppen a pódiumon vetődni. Tisztességesen feltúrták a Süsi színpadát, ehhez kétség sem férhet, főleg Csaba mozdult be igen rendesen, ahogy láttam. Persze nem mindig láttam, mert odalent is újra feldühöngött az istenadta nép, így néha csak kezek, lábak, baseballsapkák borították be a látómezőmet, de hát egy ilyen előadás hallatán nem is könnyű türtőztetni magukat a táncos lábúaknak, arról nem is beszélve, hogy Zoli aztán az a fajta frontember, aki úgy tudja megkérni némi mocorgásra az embereket, hogy annak eredménye is van. Fájdalmasan hamar lett vége a lendületes fellépésüknek, olyan volt, mint egy másfél perces menet egy igazán jó hullámvasúton: megugrik az ember adrenalin szintje, aztán egyik pillanatról a másikra már kell is kiszállni. Még szerencse, hogy a Hold X True hamarosan ismét megkezdte a „pumpálást”, ha mégoly rövid időre is.

  „Napjaink (hazai) ifjúsága” a szokott módon ugyanis sec-perc alatt letekerte a műsorát. Szerintem aki rosszul időzítve hagyta el a termet, hogy mondjuk vegyen valami innivalót magának, az könnyen meglehet, hogy annak is örült, ha a záró Together-t hallotta a még ezen az estén is feltűnően rövid fellépésből. A tőlük ismerős jókedvben vették be a színpadot, megjegyezve, hogy megint nem próbáltak, aminek jegyében kétszer is futottak neki a kezdésnek, de aztán már minden ment a szokott módon - már csak abból a szempontból is, hogy a feldolgozások náluk amúgy is szerves részei a műsornak, másrészt pedig az este fellépői közül ők voltak az egyik olyan banda, amelyik a saját dalaiban is igen közel jár az alapító atyák muzsikájához. Sorjáztak a percnyi hosszúságú klasszikusok, Egy bőszen rótta fel-alá a deszkákat, amint megjegyezte, „Megpróbálunk a színpadon maradni - ezt is meg kell tanulnunk...”, szóval igazi „Straight Edge Revenge” volt ez a rövidke műsor, s jó hangulatból sem volt hiány. Ha már annyit idézgetek tőlük, hadd zárjam e sorokat a honlapjukon a hírek rovatban olvasható, mindennél többet eláruló bejegyzéssel: „A feldolgozás buli nagyon jó volt. Élveztük a koncertet... YOT kicks ass!”
  
  A Bridge to Solace brigádja még a külsőségekben is vállalkozott a múltidézésre, Zoli kivételével mindannyian fakó, százszor mosott old school pólókban léptek a színpadra, ami egyből megadta az alaphangulatát a koncertjüknek. Az alkalomról-alkalomra jobb fellépéseik sorába jól illeszkedett ez a műsor is, a húsos hangzás hathatós támogatásával, rendes bemozdulással és hibátlanul kenték a Cro-Mags olyan dalait, mint a Street Justice vagy a Life of My Own. Mivel az akkortájt bőszen kísértő vizsgaidőszak miatt nem tudták betanulni az összes tervezett nótát, megbontva egy kicsit az est rendjét (vagy ha úgy tetszik, előrevetítve az Ensign buliját), egy saját számmal zárták a koncertet. A dolog különlegessége az volt, hogy addig ezt a tételt sehol nem lehetett hallani, lévén hogy a készülőben lévő anyagra íródott. A címe - ha jól értettem - Believe, s hallatán bizton merem állítani: megint valami nagyszerű van készülőben a Bridge to Solace háza táján (ezt is vártam persze). Nagyjából az eddigi vonalat viszi tovább ez a szám, viszont a ritmizálása újszerű és izgalmas (persze Kutival a dobok mögött könnyen megy az ilyesmi), ami kifejezetten sajátos ízt ad neki a BtS repertoáron belül. Ennél a tételnél a publikum visszahelyezkedett „megfigyelő pozícióba”, a feldolgozások alatt viszont szakadatlanul ment a nyomulás, úgyhogy minden szempontból helyén való módon (magyarul királyul) zárult a hazai bandák részéről az este.

  A gyorsan eldarált, rövid műsoroknak és a jó szervezésnek köszönhetően az ígértnek megfelelően fél tizenkettőkor már a színpadon is volt az Ensign - nem győzöm elégszer hangsúlyozni, mennyire emeli egy koncert élvezhetőségét, ha az ember előre tud számolni azzal, hogy mikor kezdődik és meddig tart a program, s szerencsére ez a buli ebből a szempontból is jelesre vizsgázott. A muzsika viszont nem indult be egyből, mert Timnek elég nehezen sikerült csak némi közeledésre bírni a színpadtól valóban meglehetősen távol álldogáló és meglepő módon visszafogottan viselkedő közönséget. Eleinte még megfenyegette az egybegyűlteket, hogy nem lesz koncert, ha nem mennek előrébb, de aztán egy idő múlva, némi sikert tapasztalva, meg egy kicsit elunva a noszogatást, csak startot vezényelt a bandának, s a legjobb gyógyírnak végül ez bizonyult, mert ahogy ezek a szimpatikus srácok hihetetlen odaadással, örömmel és hatalmas elszántsággal tekerték a nótákat, úgy szépen lassan feléledt a publikum is. (Valakinek annyira sikerült felélednie, hogy az egész korsó sörét mérnöki pontossággal az arcomba nyomta a terem túlsó feléből...) A csúcsteljesítménytől ugyan ezúttal távol maradt a nézősereg, az Ensign viszont teljes fordulatszámon pörgött, s legalább a jó hangulat érezhetően átragadt mindenkire.
  
  Én tudatlan módon csupa feldolgozásból álló műsorra készültem, ehhez képest vegyes programot kaptunk, de azt hiszem, a dolog pont így volt a lehető legnagyobb rendjén, hiszen ezáltal az Ensign opuszokra éhes koncertlátogatók is jóllakottan távozhattak (olyan dalok hatására, mint a Day by Day, a Tourniquet, a 15 Years, a Never Give in vagy éppen a Pale Horse), meg a feldolgozásokat várók is (őket olyan tételek szolgálták ki, mint a Negative Approach Tied Down-ja, az Underdog Say it!-je, vagy a Discharge-tól a Protest and Survive).

  Ha van banda, amelyik a szó maximálisan pozitív értelmében és minden szempontból hardcore, hát akkor az általam ismertek közül az Ensign biztosan ilyen: lelkes és szimpatikus arcok, akik láthatóan élnek-halnak ezért a zenéért, s ez a saját muzsikájukból éppúgy süt, mint abból, amikor a kedvenceiktől játszanak. Minden megnyilvánulásuk telis-teli van jobbítási szándékkal, pozitív energiával, egészséges büszkeséggel és éleslátással. Sokan kritizálják George W. Bush politikáját (s egyébként tökéletesen igazuk is van benne), de kevesek szájából van ennek olyan súlya, mint annak, amikor Tim fogalmazta meg a véleményét - egyszerűen, őszintén és világosan tette ezt, s ugyanígy mondta el azt is, hogy aki „a tükörben bámulja magát, az nem válthatja meg a világot”. (Volt egy frappáns kirohanása a külsőségek, vagy ahogy ő hívta, a „fashioncore” ellen is: „Tűnj a divatfrizuráddal a punkrockomból!” - jegyezte meg.) A komoly mondanivalója mellett pedig egy közvetlen és vidám ember, aki vevő a hülyülésre is - talán éppen ettől olyan hiteles. Az Ensign pedig egy tízpontos zenekar, akiket a „közönségszavazás” eredményeként utolsóként eljátszott Spark után legfeljebb csak azért enged el némileg könnyebb szívvel az ember, mert tudja: komolyan gondolják, hogy nagyon szeretnek Magyarországon játszani, és biztos, hogy hamar vissza is térnek.
  
  Pompás este volt ez, mind az ötlet, mind a megvalósítás szempontjából - egy jól szervezett és különleges buli, amely a hatalmas hangulatnak sem volt híján. Ahogyan Jakab Zoli megjegyezte, sok olyan embert is lecsábított ez a rendezvény a Süsibe, aki már nem nagyon jár koncertekre, s biztosan nem csalódtak ők sem, hiszen gyenge fellépés egyáltalán nem akadt a sorban - a magyar hardcore színtér ismét megmutatta, milyen nagyszerű dolgokra képes.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: