lemezajánló [kislemez] 2004. június 26. szombat 16:41
nincsen hozzászólás
szerző: AndrásOneheaded Man: Feed the Pigs Szerzői kiadás
A Oneheaded Man fiatal zenekar, ehhez képest igen nagy céltudatossággal, megfontoltsággal és lényeglátással dolgoznak. 2003-ban alakult a banda (bár már 2002 óta születtek a dalok), az első koncertjüket idén januárban adták, s most itt a debütáló demófelvétel is, aminek megjelenése a csapat igényességét és zenéjének érettségét tekintve egyáltalán nem korai, sőt inkább már időszerű volt.
Maguk úgy nyilatkoznak, hogy „erőteljes, páratlan ritmusos, behatárolhatatlan, de nem túlbonyolított” zenét állt szándékukban létrehozni, s én egyet is értek velük abban, hogy sikeres volt a próbálkozás. Általában igen nagy gondban van, aki a muzsikájukat le akarja írni, én első körben talán egy Meshuggah - Faith No More-vegyületként jellemezném, amiből ők a Meshuggah-ra rábólintanak, mint hatásukra, a Faith No More-ról azonban azt mondják, még csak nem is hallgatják - ez persze nem zárja ki a párhuzamot. És már most hangsúlyozom, csak párhuzamként vagy hatásként érdemes emlegetni más bandákat velük kapcsolatban, mert maximálisan eredeti, amit előadnak. Ami leginkább talán Meshuggah a zenéjükben, az a szaggató, vastag gitárjáték, a csavart ütemek, meg az „elszállós” kiállás a Blurry Past vége felé, viszont ez az egész egy pompásan gördülő, elsőre is felfogható köntöst kapott, és a gitárokkal együtt az üvöltős témák mellett sok esetben dögös énekdallamok is szippantanak magukkal, ami meg inkább a Faith No More-t idézi.
Három hosszabb dal és egy outro-ként funkcionáló rövid tétel alkotja a Feed the Pigs anyagot, amelynek szűk húsz perce pillanatnyi üresjáratot sem tartalmaz. Mind a négy muzsikus felismerhető és markáns stílusban zenél: Szőnyi Zoltán trükkös, gazdagon díszített (külön pompás a cinezés!), de mindvégig követhető ütemei Fodor Balázs messzire kalandozó basszusfutamaival korántsem szorítkoznak alapozásra. A zeneszerző Tóth András mindig a legmegfelelőbben választja meg és építi egymás mellé, folyatja egymásba a dominánsan jellemző szaggató riffeket és a hangzást lazító, színesítő akkordbontásokat, vagy az olyan nyújtottabb-dallamosabb gitártémákat, amik pl. az Am I Blind?-ban hallhatók. Sipos Áron pedig izgalmasan váltogatja az üvöltős és a dallamos éneket, de a legjobban nem is ez tetszik abban, amit művel, hanem hogy ez a kétfajta vokál nem üt el egymástól. Minden témája húzós, de átgondolt és kidolgozott is, ráadásul a dallamaiban van egy kis rekesztés, és fordítva is így van ez, amitől egyrészt egységessé, másrészt pedig különlegessé válik a teljesítménye. Végül pedig az ízlésesen adagolt, és egészen egyedi felfogású szintitémák tényleg hozzátesznek valamit a dalokhoz, és jól is illeszkednek ebbe az eredetileg nem éppen a számukra kitalált környezetbe.
A leghamarabb emészthető tétel a nyitó Blurry Past, ebben talál a legmarkánsabban, legszorosabban egymásra mindaz az alapvetően szélsőségként értékelhető elem, amit a Oneheaded Man olyan remekül egybeolvaszt; szinte hipnotikus húzása van a dalnak, az énektéma is nagyon ül és a pittyegő szintijáték is klasszul fekszik a többi hangszer munkájába. A szám vége felé lévő, már emlegetett „szállás” sem töri meg a dal dinamizmusát, sőt, kifejezetten nagyot dob rajta. A kettes Same Shit a keserű felvezetés után a felvétel legdühösebb pillanatait hozza el, aztán enyhül egy kicsit a hangulat, középtájt a szinti révén egészen lepihenni látszik a nóta, de a felszín alatt ekkor is nagy a vibrálás, a végén pedig fokozatosan ismét begőzölnek a srácok, és egy alapos szaggatás után az eleje felé hallható fenyegető témával zárják a dalt. Remekül felépített tétel, és Balázs is hatalmasakat villant benne, főleg a másfeledik percnél hallható morzsolása szenzációs. Az Am I Blind? talán a legborultabb szám, a finom nyitás után érkező döngetés hamar kibomlik egy nyúlékonyabb témában, aztán középtájt egészen elszáll a dal, főleg a háttérből szépen előhúzódó, hömpölygő szintidallamnak (amely némileg a Neurosis Suspended in Light-ját idézi fel bennem) köszönhetően. Közben azért a hangszeres alapozás megmarad feszesnek, Áron pedig rendesen kiereszti a torkát, végül pedig egy, a sokadik hallgatásnál már kifejezetten katartikusnak ható befejezésbe fullad a lemez nálam legjobb tétele, ami organikusan folyik át a kietlen, de mégis pihentetően búgó Outro-ba.
A felvétel hangzása lehet, hogy nem rakja zsebre az új Exodus-t, de nem is Andy Sneap producerkedése mellett zajlott a felvétel egy drága stúdióban, s ha így értékeljük a dolgot, akkor András igazi hőstettet hajtott végre ezen arányos és jól hallgatható megszólalás létrehozásával. A borító a lehető legpuritánabb, de ilyen minőségében súrolja a tetejét annak, amit fehér papírra fekete nyomtatóval össze lehet hozni (egyszerű, de nagyszerű, bár a szövegek még helyet kaphattak volna benne), egyszóval a körülményeket mindvégig bölcsen szem előtt tartva minden szempontból a maximumot hozták ki magukból a srácok. Ennek alapján nyugodtan merem állítani: ott vannak azok között a magyar csapatok között, akik a leginkább kihasználnák a lehetőséget, ha azok a bizonyos körülmények sokkal jobbak lennének. Ezért is segítsétek, keressétek őket, ismerkedjetek a zenéjükkel, hiszen nagyon megérdemlik, és Ti is csak jól fogtok járni! Töltsétek le a dalokat a honlapjukról, aki pedig teheti, vegye is meg tőlük a cd-t, mert potom 500 Ft-ért (két sör helyett igazán megéri) igen magas minőséget kap (ráadásul az outro nincs fenn a site-jukon, ennyivel többet is nyújt ez a verzió). A Oneheaded Man nem nagy ígéret, hanem tuti tipp azok számára, akik valami újat, innovatívat, izgalmasat keresnek a metalban.
1. Blurry Past 2. Same Shit 3. Am I Blind? 4. Outro